VKK, első rész: A Vörös delfin kincse – A lapatytanya pusztulása

VKK, első rész: A Vörös delfin kincse – A lapatytanya pusztulása

Ez a folytatásos történet Vendel Károly kalandjait meséli el, aki én vagyok. A kisregény két részre tagolódik: Az első, a Vörös delfin kincse darabjaira, valamint Az Éden sötét oldala címet viselő ciklusra. A történet ott veszi kezdetét, hogy egy ambiciózus fiatalember, Gellér Zoltán a lámpákat gyújtogatja Lapatytanyán, ami egy kommuna a Börzsönyben. Ez a közösség viszonylag békés, ám szexuális szabadosság uralkodik, néhányan kábítószereznek, és sok az ellenségük a rengetegben. Kultuszregény körükben a Pál utcai Fiúk, és bár ők idősebbek, infantilis módon lekoppintanak belőle sok mindent. Azonban mindjárt a mű elején Lapatytanya megsemmisül az ellenség és egy vihar támadása által, és megkezdődnek azok a kalandok, amelyek teret-időt nem tisztelve röpítenek engem a világ megmentéséig.


Első fejezet

Egy nyári napon, késő este magamhoz hivattam a Gellér Zolit, hogy megbízzam egy unalmas, ámde fontos feladattal.
- Mit parancsol, tábornok? – kérdezte ő.
- Kérlek alássan. Az lesz a dolgod, hogy esténként meggyújtod a gázlámpákat.
- Igenis! – mondta és elmasírozott.
A raktáraknál, az utakon és a lakótelepen hatalmas karókra erősített kovácsoltvas lámpatartók voltak. Az oldaluk üvegtáblákból állt, és az egyik kinyitható volt. Itt egy dobozban propán-bután gáz volt, s ezt gyújtották meg. Csak a Kefélős Helyen és az áldozati hely környékén nem égtek lámpák.

Nemsokára el is jött az este.
A „lámpagyújtogató” meggyújtotta a lámpákat, s gázlámpák úgy kivilágították Lapatytanyát, hogy Vámosmikoláról is látni lehetett.
A Kefélős Helyen nagy volt a forgalom. A fiúk mellett, akiket majd később megismerünk, ott volt Julietta, Marcsi, Szonja, Bianka és Zsuzsika, az öt pumpácska. Ők rendelkeztek bizonyos autonómiájával, ám papírforma szerint Lapatytanya főintendánsa, Danton birtokolta őket. Ő azonban „privatizálta” őket, így a gyakorlatban közösségi tulajdonba kerültek. Főleg, amióta Fatime is Lapatytanyára költözött. Fatime egy afro-amerikai bevándorló volt, akit Danton csábított közénk. Azonnal lecsapott rá, és más fiút nem is nagyon engedett a közelébe. A fővezéri sátorból minden éjjel kiszűrődő kéjes sikoltások hallatán mindannyian irigyeltük picit Dantont.

Azért a többi öt lány is értette a dolgát, főleg a szopásban voltak ügyesek. Ezt csinálták most is a Kefélős Helyen. A fiúk közül csupán Danton, Markovics (ő homoszexuális volt), én, Pál és Tiborc nem meredeztette ott a farkát. Ez utóbbi kettő szokása szerint vitázott valamin.
- Én azt mondom, hogy szép világoszöld legyen a nyakkendőnk! – mondta Tiborc, aki a délután folyamán jelentős mennyiségű hasist vett magához. Úgy vélte, ez fokozza nemi teljesítőképességét. Valóban, a mai napon figyelemre méltó teljesítményt nyújtott a lányoknál, ám miután minden lőporát ellőtte, agresszívvá vált.
- Szerintem a sötétzöld szebb – vágott vissza Pál, és tekerni kezdett egy jointot.
- De nem szebb – Így Tiborc.
- De igen!
- De nem!
- De igen!
- Na jó, ennek semmi értelme. Majd megszavazzuk. Vagy tudod mit? Ha adsz egy slukkot, akkor…
Danton, a komoly Danton egy ideig figyelte őket, majd elindult körszemlét tartani. Éppen a pataknál sétált, amelynek vízében a telihold tükröződött. Gyönyörű nyári este volt. Hirtelen rátámadt öt kék egyenruhás gyerek, és kék színű lándzsáikkal megverték Dantont. Erdész emberei voltak.

Erdész volt az ellenségeink netovábbja. Nagy marha gyerek volt és az ördögtől eredeztette magát. Az emberei többnyire mint suttyok voltak, akik a telepről költöztek az erdőbe szipuzni. A mi embereink harcértéke nagyobb volt, mivel mi meg tudtuk teremteni az anyagi eszközöket jobb minőségű drogokra, míg ők leépültek attól a szartól. Csak sajnos Erdészék sokkal többen voltak.
Éppen akkor nyelte el őket az erdő, amikor odaérkeztem: még hallottam Danton kiáltását.
- Fővezér úr!
Ekkor kirontott az erdőből a lihegő Markovics.
- Láttad Dantont?
- Jaj, Vendel, hogyne láttam volna – ripacskodott Zolika. Igazából utáltam ezt a kis faszt. Nem elég, hogy buzi volt, néha úgy éreztem, kifejezetten az én seggemre pályázik. – Elkapták Erdészék, és a Vidák épp most akasztotta fel a fára az egyik kezénél fogva.
Akivel ezt tették, az csak ellenség lehetett, mert ez kegyetlen volt. Egyfolytában lógni egy fán.
- Emlékszel még, hogy tanítottalak kardozni?
Markovics felemelte szőke fejét, és megnyalta az ajkát.
- Nem úgy te seggfej! Karddal!
- Ó. Igen. Te voltál a legjobb kardozó, és még most is az vagy.
- Ne nyald a seggem, de igazat szólsz. Akkor nyomás! – mondtam, és elnyelt minket az erdő.

A patak magára maradt a szép tiszta holdfény sugarai között.
Nemsokára megpillantottuk a táborukat. Kinizsi ott lógott, de nem árulta el a titkokat. Ekkor Vidák, Danton kitartott főcsicskása megtalálta a zsebében a térképet.
- Ahá! – kiáltotta, és megmutatta Erdésznek.
- Hurrá! Vidák, szedd össze az embereid! Most támadunk.
Markovics reszketett, és én is hátrahőköltem.
- Mi lesz Dantonnal? – kérdezte Vidák.
- Hagyjátok. Majd valaki kiszabadítja.
És ezzel eltűnt a hatalmas, kék egyenruhás szipus hadsereg. Kiszabadítottuk Dantont, aki egy szót sem szólt.
Ott álltunk hárman, Markovics szemében könnyek csillogtak. Először Dantonnak jött meg a hidegvére – és bár a hangjában még mindig volt szomorúság – diadalmasan így kiáltott:
- Vissza Lapatytanyára! Mentsük meg a kurvákat!

Teljes erőnkből futottunk, de hatalmas vihar kerekedett, és a szél fenyőket döntött ki. Mi is fedezékbe húzódtunk. Egy óráig tombolt. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Mikor vége volt, tovább mentünk. Ám már tudtuk, hogy elkéstünk.