Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Adam keze gyorsan újra meglátogatta a párom kebleit, majd a lényegre tört. Julie és én egymáshoz...
Múlt század eleji történet, romantikus kisnovella. Szeressétek:Mihály Laci Pásztó
A döbbenetes hipertéri üzenet...
Bonyodalmak a várépitésnél...
A bujáki vár épitésekor , történtek nagy dolgok...
Friss hozzászólások
eliksz13: Művész vagy VINZSO ! Sok más...
2021-01-21 21:44
danisenzavestito: Kellemes írás, ha egy iciripic...
2021-01-21 17:13
Pavlov: Milyen remek sztori! Igazán ku...
2021-01-20 22:39
sonny grosso: Tetszett.
2021-01-20 13:54
sonny grosso: Egész jó.
2021-01-20 13:54
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Vízió

Különös vízióm támadt számvitel előadáson. Önmagában a vízió még nem különös, mert általában vízióim, jó ötleteim, traumáim mindig számvitel előadáson támadnak, nyilván mert sokan vagyunk együtt, meg minden, bár nem tudom, hogy csak az, hogy sok ember van egy helyen, miért hatna rám inspirálóan. Mindegy. Szóval ott ültem két srác között, mind a kettőt ismertem már arcról, az egyikkel már beszéltünk is pár szót néhányszor, mert több alkalommal mellém ültették zárthelyi alatt a névsor miatt. A másik fiút nem ismertem, és ő sem engem, viszont mély benyomást tett rá a szoknyám, a magas sarkú cipőm és a sminkem (naja, az intellektusom), ezért megengedte, hogy mellé üljek, és még ő érezte magát megtisztelve.

Különben is nagyon jól néztem ma ki, fehér ing volt rajtam (a jobb oldalán a szürke festék egy női figurát formáz), rajta fekete pulóver, de azt hamar levettem, mert nagyon meleg volt, az ing ujját meg felgyűrtem, mintha valami kemény munkában lennék. A fekete cipőt már említette, fekete harisnya, egyszerűen azért, mert szeretem a fekete harisnyát, és az a szoknya, ami nagyon régen és amúgy is ritkán volt rajtam utoljára, fekete tüll van az alján, és fehérrel lekerekített sarkú téglalapok tömkelege van rárajzolva. Ritkán hordom, mert általában nehéz bármit is felvenni hozzá. Régebben még felvettem egyszínű felsőkkel is, de nem lett túl jó vége, szóval igyekszem ragaszkodni a közízléshez.

Mindent összevetve nagyon csinos voltam, már reggel eldöntöttem, hogy az leszek, pedig nem volt túl jó kedvem, mert arra ébredtem, hogy kedvenc barátnőm a szájsebészt választotta helyettem. Az élet pofonjait méltósággal viselem, alig sírtam le a szemfestékem, miközben kétes elemek elől bujkáltam a héven. Az egyik bácsi nagyon nézett, de csúnyán visszanéztem rá. Nyilván nem látott még szoknyát tütüben végződni (gondolom pláne nem bácsinén), ezért engem szemlélt bőszen. Én viszont morcos vagyok reggelente, és kicsit zsákutcába is jutottam, vissza az előadóba.

Ahol két kedves fiú között ülök, akik igyekeznek kedvesek lenni, bár tapasztalatból tudom, hogy régebbről ismert ismerősömnek ez amolyan zsigeri alapon nem igazán megy, de mosolygok.

És akkor egyszer csak megjelenik előttem a kép, amint az előadás közepén felállok. Ezzel már önmagában feltűnést keltek, mert mindenki ül, de én felállok, és szép lassan, a ma begyakorolt kecses járással elmegyek a katedráig. Mivel az előadó hátsó harmadában ültünk, ez beletelik egy kis időbe, de ezért nem szaporázom a lépteimet, levonulok, és felállok a dobogóra. Ekkor már az előadó is kérdő pillantást vet rám, és egy kicsit meg is áll, hogy akkor most még az Aktivált Időbeli Elhatárolások előtt megvárná, hogy miről is van szó.

Én a tanári asztalhoz megyek, és szembe állok a keskenyebbik végével (így akik ülnek, pont oldalról látnak engem). Megfogom az asztal két oldalát a két kezemmel, hogy minél nagyobb erőt tudjak kifejteni, hátralendítem a fejem, és teljes erőből lefejelem az asztalt. Ez persze nagy megrökönyödést vált ki, többen felállnak a helyükről, vagy csak előrehajolnak, mert nem hisznek a szemüknek. A pillanatnyi döbbent csend alatt ijedt mormolás indul meg a munkásszállónyi teremben, amit azonban éles késpengeként vág ketté az újabb dobbanó hang, amit a második fejelés kelt. Teljes erőből vágom hozzá a fejemet a kemény fához minden alkalommal, ez egyfajta mélyen kongó hangot okoz. Az előadó nem tudja, hogy mit csináljon, mert egyrészről ő áll hozzám a legközelebb, másrészt még ő is látott elég Aktívot és Fókuszt ahhoz, hogy ne közelítsen egy dühöngőnek tűnő őrülthez (vagy őrülnek tűnő dühöngőhöz). Ezért a többiekkel együtt meredten figyeli az újabb és újabb csapásokat, amiket fejemmel az asztallapra mérek.

Oldalról nézve nagyon látványos mozdulatsor, ahogy a kezemmel, valamint az egyik lábammal, amelyik előrébb van, ellen tartok, közben pedig a fejem egy nagyjából 100-110 fokos ívet tesz meg oda-vissza. Barna hajam lobog utánam minden alkalommal, kiszolgáltatva a gravitációnak és a fizika más játékszereinek. Mindehhez még hozzátenném, hogy különösen szép is vagyok, mint ahogy azt már fent leírtam, és most egy kicsit olyan hatást keltek, mint egy megvadult kozmólány, ami nagy teljesítmény, mert még normális kozmólánynak lenni is kihívás, nemhogy megvadultnak.

Elég sokszor ismétlem meg a gyakorlatsort, mert már mindenki azt hiszi, hogy a józan ész szabályai szerint agyhalottként kéne összeesnem, de nem teszem. A sokadik becsapódás után egész vékony vércsík indul meg a hajam tövétől lefelé, a szememet elkerülve oldalt csordogál le az arcomon. Persze tudatában vagyok mindazoknak, amit leírtam, sőt, még a fájdalomnak is, de az adott körülmények között nagyon is indokoltnak tűnik csapdosni a fejem.

Az ütésektől kicsit tompultan is érzékelem azt a lélektani pillanatot, amikor már közel van a pánik kitörése, és napom hátralévő részét nem szeretném kezeslábasban tölteni, nagyvonalúan megszüntetem a sokkhatást, amit én magam jelentettem az elmúlt pár percben. A művelet befejezése valamivel nagyobb döbbenetet vált ki, mint a megkezdése, hiába, mi már az a generáció vagyunk, aki a Fűrészeken nőtt föl. A szivárgó vércsíkot óvatosan megigazítom a kezemmel, vigyázva, hogy a sminkemet azért ne kenjem el. Ahogy igyekszem megtalálni az egyensúlyt a magassarkúm közepe táján, megtapintom a homlokomon azt a pontot (elég kiterjedt pont), ami az elmúlt pár percben sok gének, nyútonnak és egyebeknek volt kitéve. Tapintása alapján minimum sötétlila, ha nem zöld.

Mindez pillanatok alatt zajlik, mint ahogy annak eldöntése is, hogy jó ötlet lenne-e egyszerűen visszaülni a helyemre, vagy jobb lenne elegánsan felragadni a táskámat, és kisétálni, miközben biztosan maradandó nyomot hagyok két alkalmi padtársamban, akik nyilván gondolták, hogy izgalmas lány vagyok, de azt talán nem, hogy ennyire.

A jelek szerint több érintkezés is sérült az agyamban, (ez abból derül ki, hogy képtelen vagyok összefüggően gondolkozni), a távozás mellett döntök. Zavaros fejjel is érzékelem mind a négyszáz koponyát, aki kifelé mentemben utánam fordul. Az előadó ezúttal nem jegyzi meg, hogy miért pont most kell kimenni a teremből, ha ez még ugyanaz a gondolat, akkor némi megkönnyebbülést látok az arcán. Nyilván a bámészkodók között is vannak fokozatok, ami leginkább attól függ, hogy az illető fiú vagy lány, illetve hogy milyen ismeretségi kapcsolat van közöttünk. Közeli ismerőseim, volt osztálytársaim arcán az iszonyat és a rettegés mellett felfedezem a szánalom és az aggodalom vonásait is. Magamra csukom az ajtót, a kilincsbe kapaszkodva ismét visszanyerem frissiben elvesztett egyensúlyomat, majd az előadót megkerülve megkezdem utamat a büfé felé. Az út több érdemtelen kalanddal jár, többek között földön csúszással, egy kis kitérővel, mely alkalmával leborulok Marx előtt (előttem is tisztázatlan okokból), később szívbéli jóbarátommá fogadom a kávéautomatát.

Végső célom egy asztal elérése székekkel, a feladatot sikerrel abszolválom. Mindennek oka van, ezért előveszem a reggel vásárolt üdítőitalt, és a homlokomra helyezem. Kezdenek összeállni a gondolataim, ha nem is gondolkodássá, de legalább van már bennük alany és állítmány egyszerre, az elmúlt időszaktól eltérően.

Többek számára valószínűleg kissé kusza a fent leírt viselkedés, de valójában teljesen megfontoltan cselekedtem. Az egész jelenetet egész aprólékosan terveztem meg, még arra is volt gondom, hogy kiszámoljam, hány csapásra van szükségem (persze a csapások következtében elfelejtettem magát a számot, de ennek már nincs jelentősége, mivel a kívánt hatást elértem). Nincs másról szó, mint hogy talán az utóbbi időben kicsit túlgondolkodtam a dolgokat. Talán maga a gondolkodás merőben hibás dolog, mert az evolúció csúcsára nem gondolkodó lényekként jutottunk fel. Bár tiszta fejjel ellentmondanék az érzelmeknek, pontosan azért, mert ha gondolkodó lények vagyunk, az érzelmek nem léteznek, csak hitvány körülírásai valaminek, amit őseinek nem tudtak pontosan leírni. A fejcsapásokkal az efféle összetett gondolatokra való készségemet örökre elvesztettem, a mai nappal pont olyan leszek, mint mindenki más, úgy fogok viselkedni, és gondolkodni (nem gondolkodni).

Nem lógok ki többé a sorból, nem fogom túlkombinálni a dolgokat, nem fog fájni a szívem, ami nincs. Két legyet egy csapásra, az agyamat és a problémáimat. Az eljárás nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy abban a pillanatban, hogy elvesztem a logikára való képességemet, már nem is fog hiányozni, mint ahogy az sem hiányzott soha, hogy legyen egy harmadik karom, pont azért, mert sosem volt. Szorgalmas leszek, és buta, nagyon buta, és nagyon szép, mert a butaságot valamivel kompenzálni is kell.

Nyilván boldog mosoly ült ki az arcomra, mert a büfénél ekkor végzett egy egyszarvú, és felém indult, engem választva asztaltársul. Talán megbocsátható nekem, hogy jelen állapotomban semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy egy igazi, patás-szárnyas-szarvas fehér kis egyszarvú kér helyet mellettem, majd elmélyülten rágcsálni kezdi a szendvicsét. Teljesen nyilvánvalóan a kis Gigi volt Tündérországból, meg is kérdeztem tőle, hogy került ilyen messze otthonról, csak nem száműzte megint a gonosz Aterpater. Megnyugtatásomra közölte, hogy Atipati még mindig csak a harmadik osztályba jár, mert kicsit nehézfejű, de köszöni szépen, nagyon jól van mindenki. (Köszönjük neked, Szabó Magda, a meséket, amikben minden szép, a jó nagyon jó, a gonosz pedig nem nyeri el méltó büntetését, mert mindent helyre lehet hozni, hanem megjavul!)

Az egyszarvú magában még nem adott gyanúra okot, de aztán egyre több fehér ruhás ember került az előtérbe, és rám mutogattak. Kis Gigi búcsút intett, és nagyon megértettem, hiszen én sem szerettem volna belekeveredni egy olyan történetbe, amiben riadt dilidokik és tombolós köpenykék szerepeltek, ha nem én lettem volna a főszereplő. Hosszas sürgölődésük ellankasztotta amúgy is aszott figyelmemet, így a megfelelőnek tűnő pillanatban magukévá tették korpuszomat, rám adták a speciális szabású, hátul záródó önvédelmi eszközt. A történet ezen pontján jobbnak láttam ájulásba esni.

Puha cellácskában ébredtem. Az érzés másnapos volt, és egy kicsit rosszabb. Gondolkozási képességem visszatért, ám ezúttal már nincs mihez hozzácsapnom a fejem. A fájdalom mögött felrémlik egy kósza ötlet, mely szerint nem biztos, hogy a megfelelő megoldást választottam. Újfent ájulásba zuhanok, hiszen az ébrenlétnek életem ezen pontján semmi értelme. Tűnődöm a köpenykém csatjain, utolsó éber gondolatként, de nincs rajta mit tűnődni, mert hátul vannak. Nyilván H&M, mert mintha kicsit el lenne méretezve. Azért egész csinos. Ájultomban kellemes érzés, hogy legalább én ölelgetem magam, ha már azok nem, akik tegnapi aktomba kergettek. Fel sem fogom, hogy nincs vér a kézfejemben, olyan régóta fekszem rajta.
Hasonló történetek
2613
De amikor megfordulok egész közel érzem a száját a számhoz, és érzem a forró leheletét, ami átjárja minden porcikámat. Mélyen a szemébe nézek. Ő viszonozza a tekintetem. Érzem, már teljesen hozzám bújt, és az ölelése egyre szorosabb. Szinte már fáj ez az ölelés, mikor hirtelen megcsókol, és eltűnik minden fájdalom, és minden ami csak körülöttünk létezik...
2828
De ha tényleg szeret? Megvár. És megvárom. Megvárjuk egymást, addig a pillanatig, amíg elveszünk egymás tekintetében. És amikor, - mint mikor elalszunk, és ébredünk, hogy a kiesett álmok mikor is jöttek, - megcsókoljuk egymást. Az lesz a szerelem. Mikor csak odahajolok, és egy apró csókot pihegek az ajkaira. Mikor átkarolom, és kiráz a hideg, mikor megremeg a kezem. És nem érdekel, hogy izzad a tenyerem, hogy a hajam kócos, hogy őt is rázza a hideg...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

Arisha ·
Helló!
A történeted nagyon-nagyon jó, remekül fogalmazol, és jól építetted fel. A helyesírás is rendben , szóval tök jó. Csak egy valami nem világos: A csaj a végén megőrül, csak azt hiszik, hogy megőrül, vagy az egész csak egy képzelgés?

firkasztunder ·
Kösziköszi :o)
Ez ilyen mindenki azt hisz amit akar dolog (leginkább, azt hiszem:o), mert az történt, hogy én tényleg ültem ezen az előadáson, tényleg ebben a ruhában, és ez jutott eszembe, hogy ez egy milyen bizarr ötlet is valójában...
Gondolatkísérlet önpusztító felhanggal :o))

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: