Végtelen

Khmm... Ja, igen. Ennek a történetnek én vagyok a főszereplője. Azért létezem, hogy szórakoztassalak...stb. Gondolom, a bevezetést kihagyhatom.
Voltál már egy történet szereplője? Ha igen, tudnád, hogy mennyire unalmas. Mert mindig ugyanaz... Most elkezded olvasni, és csak olvasod és olvasod... Én meg mesélem, hogy miért gyűlölök bezárva élni! Mert mindig ugyanaz... Most is csak önmagamat ismétlem! Kezdődik ott, hogy Te elkezded olvasni. Én pedig mondom és mondom, amit a megteremtőm ide leírt. És egyre gyorsabban hadarok, mert nem tudom, mikor érek a történet végére és akkor nekem is el kell hallgatnom. A megteremtőm szerint én ideges vagyok és félek, hogy egyszer megint elfogynak a sorok és kicsusszan a lábam alól a talaj (vagyis a mondatok). Valójában nagyon - nagyon unatkozom, mert már egy jóideje csak ezt hajtogatom.

A megteremtőm szépen kitalálta, hogy ne csak unalomból, hanem magányomban is siránkozzak. Mert egyedül vagyok...stb. De egy ilyen történetbe nem is kell más több szereplő. Inkább valami változatosság kéne, mert nagyon unatkozom. Ráadásul muszáj azt tennem, amit a megteremtőm írt. Szóval: magányos vagyok. Unalmas egyedül lenni. Unalmas egész nap egyfolytában ezt hajtogatni. Ha ketten lennénk, akkor ketten mondogatnánk. Esetleg párbeszédben. de egyedül vagyok, ami rém unalmas (bár szerintem akkor is az lenne, ha többen lennénk, úgyhogy mindegy). Ráadásul unalmas ez a folytonos szóismétlés - miért nincs gazdagabb szókincse a megteremtőmnek?

Látom, ennyi volt. Tudom, nem sokáig. tudom, hamarosan újrakezdődik ez az egész. Te most rámész az X gombra, vagy bánom is én hova... Lényeg, hogy itt hagysz. De nem sokáig maradok egyedül. Hamarosan valaki más érkezik, és akkor minden kezdődik előről. Látom, kezed az egérre teszed és viszed feljebb, jobbra... szememmel követem a nyíl útját. Gyerünk, "ölj meg", hagyj itt, hadd legyen vége a történetnek! Nemsokára úgyis előröl kezdődik...