Valóság vagy álom?

 
Szerencsésebb esetekben még mindig léteznek álmok – amikről szinte senki sem tudhatja -, hogy vajon honnan származhatnak, honnan tévedhettek eddigi életünkbe, ha szerencsénk van velünk is bármikor megtörténhetnek. És ugyanígy léteznek megtörtént dolgok, mikor kapkodva emeljük égnek a fejünket, és megkérdezzük magunktól szinte vallatón: vajon nem álmodtuk-e?! Ezen töprengtem sokszor akkor, amikor holdvilágos estéken nem tudtam aludni, és hogy az alvók álmát ne háborgassam inkább némán, sztoikusan bámultam a mennyezetet, és megpróbáltam összerakni életem eseményeit. Emlékszem egy halmaz levelet halásztam ki az egyik kisebb faládikámból, amit még szeretett nagyapám farigcsált nekem, mert első lányunoka révén jelképesen szeretett volna adni valami felbecsülhetetlen ajándékot, mielőtt férjhez mennék, ám sajnos sem az elmaradt esküvői hercehurcát, sem pedig a boldog, szívet melengető perceket nem láthatta, mert ideje korán elvesztettük őt. 
Azért voltak számomra nagy becsben tartott kincses levelek ezek a fantasztikusan megkomponált, és remekre szabott levél-költemények, mert – bár az illető férfi kézírás helyenként helyesírási hibáktól hemzsegett, és bizonyos hatásszüneteket is tartalmazott -, az illető roppant udvarias, és gyöngéd úriember lelkét mutatta meg bennük. Mintha leveleinek azáltal, hogy beszélgetett velük belső hangokon is szólt volna hozzám. Éppen egy gyerekes, bugyuta dedikáláson kellett megjelennem, amit csupán azért jelölt ki számomra a menedzserem, hogy reklámmarketinges célzattal növeljem az adott könyvkiadó bevitelének számát, de alapvetően persze profitot akart mindenáron szerezni. Kissé fásultan, és kedvetlen, tompa fáradtsággal bólintottam, és egyeztem bele a felkérésbe, mert – bár kétségtelen, hogy nagyon jólesett a felkérés, hogy rám gondoltak, kissé megtört egészségi állapotom, és rekedtes hangom miatt az adott mikrofon hangerejét is majdhogynem a maximális erőforrásra kellett állítani, hogy egyáltalán az egybesereglett közönség, és vásárlók hallhassák rekedtes, és szomorkás hangomat. Pedig az orvosom gondosan még figyelmeztetett is rá, hogy tartózkodjak mindennemű fizikai-lelki kimerültségtől, a közönség hálás szeretetét mégsem volt szívem senkitől se megtagadni. 
Egy-két versrészletet, és prózai szöveget leszámítva kicsit hamarabb elfáradtam, mint azt eredetileg terveztem, és néhány percre szándékos, kényszeres pihenőt parancsoltam magamnak; ittam egy kis meleg teát meghűlés ellen jó sok citrommal, mely csak fokoztam folyadékmennyiségem további mohó pótlását, de nem zavartattam magamat. Hanem amint az én kis asztalkám előtt sorban álló emberek kisebb csoportjára pillantottam félszemmel hirtelen észrevettem egy közönségbe nem illő, harmincas évei elején járó, kissé rejtélyes, gyerekes férfit. 
Úgy tűnt, mintha várna, vagy keresne valakit. Mintha kilépett volna az eltűnt idők hónából, hogy ebben a groteszk, és nonszensz modern világban próbáljon boldogulni, és talán új életet is kezdeni. Rendkívül furcsán hatott kinyúlt, szürkés pulóverében, nagyobb méretű, sötétbarnás, kordbársony farmernadrágjában, és azzal az intenzíven szomorúságot, és elgondolkoztató mélaságot árasztó, kutató zöld szemeivel. Szinte azonnal megéreztem rajta, hogy ez a különös férfi valami nagy bajba kerülhetett, és vagy szégyell, vagy fél segítséget kérni! Bár e mostani világban ugyan ki is volna, aki önként, és önzetlen módon felajánlaná emberbaráti segítségét ráadásul ellenszolgáltatás, vagy pénzbeli források nélkül?! 
Arra gondoltam adtok ennek a különös embernek egy lehetőséget. Bár magam sem igen érthettem, hogy miért is kezdett érdekelni, és hogy vajon miért is ragaszkodtam? 
Először önmagamban mosolyogtam félszeg, tétova ügyetlenségét, ahogy az egyik biztonsági ember rárivallt, hogy álljon be a sorba, holott már jóval azelőtt itt állhatott szegényke, mielőtt a felolvasás egyáltalán kezdetét vette. Nagyjából tizenöt percet vett igénybe, ameddig kissé tohonya, megfontolt, lomha lajhár járásával odabicegett az én asztalomhoz. Észrevettem, hogy helyenként – amikor mások nem láthatták kicsit húzta a jobb lábát -, nem lehetett tudni, hogy miért. Talán szégyellte kisebb testi fogyatékosságát egy olyan világban, mely tagadja az elfogadást, vagy éppen a felebaráti szeretetet! Nem tudhattam biztosan. 
Az asztalomon ki volt készítve néhány teasütemény, amit az egyik éjjel-nappali vegyesboltból hozattak, és melyek a múló percek miatt tekintélyes száradásnak indultak, így mire a délelőtti órák tumultusában bárki is megéhezhetett volna egy kis nassolásra könnyen lemondhatta étvágyát, mert a teasütemények időközben úgy megkeményedtek, hogy akár közelharcban is kiváló eszközök lehettek volna. 
Mintha egy lassított, néma film főszereplője lett volna úgy jött oda hozzám; egész tartásán, megjelenésén érződött, hogy nagyon zavarban van, mert – mint utóbb kiderült, ismert engem még a régi szép időkből, amikor egy feledhető sorozatban játszottam -, és később kiderült, hogy ő is jelentkezett a Színművészetire! 
– Üdvözlöm! Hogy van? – szokásos, sablonos, bevezető kérdésem – látszott mintha elvette volna jókedvét, és ledöntötte volna minden további talpraesett bátorságát. Ajka félholdjain különös, már-már gúnyos, szomorú mosoly suhant át, olyan, amitől azon nyomban megszakad az ember szíve. Azonnal szerettem volna felugrani székemről, átölelni, vagy megvigasztalni ezt a fiatalembert, és megpróbálni megvigasztalni, hogyha a világ összedől akkor sem történhet semmi baj, mert én ott leszek mellette, és támogatni fogom. 
– Kezit csókolom… – felelte, ami olyan volt, mint mikor a rossz tanuló felel, és még nem meri kimondani nyíltan, és egyértelműen a helyes megoldást egyenesen a tanár két szeme közé. folyton kis kezeimet figyelte. Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy vöröses, ám nem túl feltűnő körömlakkom tett rá igen-igen mély benyomást!” Szándékosan kerülte a szemkontaktust. 
Nem sokkal később óvatosan benyúlt a szintén szürkés, vízhatlan vászon szerű aktatáskájába, és sorrendben, ahogy keze ügyébe akadt szépen, gondoskodóan elkezdte kihúzni belőle nekem szánt levelei halmazát, két nagyobb méretű naplót – melybe, mint utólag kiderült saját szabad verseit írta -, és egy díszes csomagolópapírba bújtatott csokis desszertet, ami már ráadás, vagy puszta formalitásnak tűnhetett a diplomácia nyelvén. 
– Ezt mind egyedül nekem?! – bevallom, mindig zavarban voltam, ha kiadósan elpirultam, és belülről lángolni kezdtem, de ez most más érzés volt; jólesően előbb kettőt dobbant a szívem, majd kellemes, szinte anyai bizsergés kerített hatalmába. – Ö… hát… igazán kedves, hogy ennyire gondolt rám… - a szavak, melyeket kimondtam, mintha nem is tőlem származtak volna, sokkal inkább attól az idegen embertől, akivé a hosszú évek során váltam, és akinek sok idejébe került hozzászokni különválasztani a munkáját a magánéletétől. 
– Őszintén sajnálom az édesapját! Ha bármivel megsértettem kérem ne haragudjon rám, és csak… barátkozni szerettem volna, mert néhány éve elvesztettem az édesanyámat… - szavai olyanok voltak mintha a némán hulló könnycseppek belefolytak volna hangtalan gyászuk fohászaival a bölcs óceánba, hogy ott egy láthatatlan érzéssé egyesülhessenek… 
Bárgyú, és diplomatikus, szélesvásznú mosolyom azonnal dermedtté fagyott. Ebben a percben nagyon haragudtam magamra, és kicsit talán el is átkoztam magamat. Miért nem figyeltem jobban ennek az embernek az egész viselkedésére, apróbb, titkosabb mozdulataira?! Hogy én mekkora egy idióta vagyok! 
– Jaj, kérem bocsásson meg! Őszinte részvétem! Nem is tudtam… - ajkaim helyett most már végre igazán, és őszintén szívem kezdett el beszélni helyettem. Kinyújtottam kezemet, és megfogtam a másik kicsit szőrös, de erős, kellemes mackós kezét, biztosítva, hogy nem marad egyedül, és átéreznem fájdalmát. 
Időközben a közönség, és az olvasók is bizonyára olyan kíváncsiak lettek, hogy vajon miért is szorongatom már vagy tíz perce annak a különleges fiatalembernek a kezét, akit még csupán pár perce ismerek, hogy kíváncsiságukban szabályosan körkörös csoportokban kezdtek asztalom köré gyülekezni. 
Jó alaposan sikeredett megfigyelnem a fiatal férfi meggyötört arcát. Smaragdzölden csillogó szeme vérbolya ágas volt, mintha alig aludt volna egyetlen szemhunyásnyit is az éjjel; enyhe ködfátyol ereszkedett retinájára, mintha könnyezne. Mégis volt benne valami magától értetődő összetett, esendő sebezhetőség, melyre illett vigyázni, hiszen ha sérelmet, vagy újabb lelki sebeket szenvedett volna szinte azonnal megszűnt volna a bizalmi függés. Bőröm felszínén titkos, mégis ismerős remegések suhantak végig; úgy éreztem, hogy ezzel az emberrel nekem felelősségem van, tehát egyszersmind lelki rokonságban is állok vele pusztán azért az egy-két precíz, ám annál kifejezőbb mozdulatáért, mely kettőnk között fennállt. 
– Akkor Dalma légy kedves, és foglalkozz egy kicsit a többi olvasóval is! – pirított fejemre az egyik kotnyeles, minden lében kanál menedzser. 
– Bocsánat, Mikikém! Ugye te is látod, hogy most el vagyok foglalva?! – hangom egyszerre hordozott most bosszúságot, és méltánytalan megbántottságot, amiért éppen vigasztalás közben zavarják meg a kettőnk közötti bensőséges hangulatot. – Bocsásson meg, ez nem Önre vonatkozott! –Kértem tőle bocsánatot, hogy érezze, nem tehet semmiről, de úgy tűnt ő csak megbabonázva figyeli egész testemet, és bár a szemkontaktust továbbra is feltűnően igyekezett kerülni, akár egy körmönfont tolvaj, - mégis az embert olyasféle érzés kerítette hatalmába, ami minden lényeges aspektust maradéktalan kifejezett. 
– Ha nem bánja, és éppen ráér szeretnék még önnel elbeszélgetni egy kicsit! – utólag már egyre nehezebb az embert gyakorta megtréfáló emlékezetből rekonstruálni a dolgokat, és történéseket, de úgy vettem észre, hogy hangom megint fázóssá vált, rekedtté, és halkká, mint aki bizalmas módon, bensőségesen kibeszélt, vagy elárult valamit. 
– Köszönöm hogy végre időt szakított rám! – felelte szinte teljesen kimért, merev távolságtartással, mintha egy automata, vagy egy beszélő gép volna. – Akkor megvárnám… - most nézett fel itt tartózkodása alatt először és utoljára. Arcának minden részlete; ahogy rejtegetni igyekszik szomorúságát, a bújócskázó, szinte gyerekes mosolyát, mely annyira sebzetten, fájdalmasra sikeredett, mint egy védtelen, kuporgó teremtményé, aki önmagára van utalva a könyörtelen világgal szemben. Azt éreztem, hogy nincsen talán szívhez szólóbb, emberi, esendő pillantás, mint az az egy, amit a fiatalember rám vesztegetett. 
A felolvasó program a vártnál kicsit hamarabb befejeződött. Bár még így is jócskán belenyúlt a kora esti időbe. Kutató, kíváncsiskodó, és elismerem, hogy túlzottan is izgatott szemeimmel továbbra is igyekeztem szemmel tartani a rejtélyes fiatalembert; amikor abbahagytam egy-egy prózai, vagy éppen versrészletet, szemem sarkából láthattam, hogy a fiatalember távolságtartón, szándékosan elzárkózik a kíváncsiskodni kész tömeg elől, - még így is kristálytisztán hallotta hangomat, mely enyhe influenzáról árulkodott. 
Mellettem elfogyott a szükséges teamennyiség, de öt percen belül máris kaptam frisset, és kellemes meleget, hogy enyhén gyulladt torkomnak is kedvezhessen a kényeztetés. Továbbra is azon törtem fejemet, hogy vajon miért pont én lettem kiszemelve a megtisztelő, és ugyanakkor nemes feladatra; ti. hogy egy korom béli ember hajótörött, és célja vesztett lelkét meggyógyítsam, vagy kicsit pátyolgassam?
Távolságtartásomat – meglehet még vidékről hoztam magammal, és őriztem a fővárosban is. Rendkívül sok időnek kellett eltelnie hozzá, hogy valakit, vagy valakiket közel tudjak engedni önmagamhoz, és feltárjam bonyolult lelkem valódibb természetrajzát. Először az sem hittem el, hogy bárkinek is komolyak lehetnek a szándékai velem szemben; meglehet azért, mert kezdettől fogva kisebb apakomplexus lett úrrá rajtam. Apám kamionozott, így gyakorlatilag csonka családban nőttem fel, ami pszichológiai szempontból egész kamaszkoromra rányomta bélyegét. Később persze meggyőztem magamat, hogy azért vonzódom az idősebb férfiak társaságához, mert ők bölcsebbek, és érettebben gondolkodnak, mint a magam korabeli, tejfölösszájú legények. Nem tagadom élveztem azt a megkülönböztetett, néhol romantikus figyelmességet, és közvetlen kedvességet, mellyel elhalmoztak, és élvezeteimnek az volt a netovábbja, ha majdnem minden második napon friss virágcsokorral kedveskedtek. 
Talán a mindennapi törődés is kellett ahhoz, hogy jobban megismerhessem saját képességeimet, és korlátaimat, melyek hamar az önzőség, és a kihasználtság bűnébe estek. Szerettem, ha kényeztetnek, és ha boldog lehetek saját bőrömben, bár kezdetben valósággal utáltam enyhén előre ugró fogaimat. Felső ajkamat minta szabályosan rá kellett volna húznom rájuk csupán azáltal, hogy beszippantom, és bent tartom a levegőt. 
Aztán egyszer csak, amint karrierem is kezdett beindulni, és új irányokat, lehetőségeket szabott végül úgy döntöttem, hogy korom béliekkel próbálok meg tartós, baráti kapcsolatokat kialakítani, bár a távolságtartás szabályait továbbra is betartottam! 
A felolvasás után az összegyűlt olvasók, és a közönség is szinte mind egy szálig elszéledt; kivételt képeztek a szervezők, az ügybuzgó menedzser, és persze a rejtélyes fiatalember, akit ebben a pillanatban egy David Nicholls-féle érdekes regény foglalt le. Nem hiszem, hogy olvasott volna. Talán inkább úgy tett, mint akit tökéletesen megnyugtat, vagy ellazít a betűk egyetemes tanulmányozása. 
Kedvesen, és megértően intettem neki, hogy közelebb jöhet. Nem is kellett többet tennem. Valósággal úgy szaladt át a keskeny, zöld szőnyeges terepen akár egy ujjongó kisgyerek, aki várja az újabb kalandok egész sorát. 
– Bocsásson meg, de még a nevét sem tudom! – vallottam be őszintén, miközben liftezni kezdett a gyomrom. Bár ha hozzávesszük, hogy ebéd után egészen ideáig nem ettem semmit az enyhe émelygés szinte már érthető. 
– Róbert! – hangja valamivel nyugodtabban csengett, látván, hogy az irdatlan nagy tömeg távozott, és magunk lehetünk meghitt bizalmasan. 
– Nos… kedves Róbert! Belelapoztam elküldött verseibe és azt kell mondanom, - hogy bár nem sokat értek hozzá -, de ön roppant tehetséges! Nagyon mély érzelmeket képes gyönyörű fogalmazásával megjelenítenie, és azt hiszem ez is ritka adomány a sorstól. 
Kellemes, holdfény színű arca mintha megváltozott volna, de csupán átmenetileg; mintha megnyílt volna benne valami titkos zsilip, ami szabadjára engedi szellemiségét, vagy egyéniségét, de továbbra is szomorúnak látszott. 
– Nagyon… köszönöm! – látszott, hogy birkózik a szavakkal, és igazság szerint azt sem tudhatja, hogy mi lenne a megfelelő válasz. 
– Ne haragudjék, de megkérdezhetem, hogy miért ennyire szomorú? Valami baj történt? Nem kell válaszolnia csak, ha nagyon szeretne… - annyira gyöngéden igyekeztem megkérdezni, amitől más félkegyelműnek gondolt volna. 
A fiatalember kezemet nézte; szemeiből óvatosan eleredtek a könnyek. Most még az sem zavarta, ha a többiek megbámulják, és hitetlenkedve elcsodálkoznak rajta, hogy vajon miért sír egy harmincas férfi? 
– Jaj, kérem! Bocsásson meg! Ez az én hibám! Nem kellett volna! – azonnal szerettem volna adni legalább egy papír zsebkendőt, hogy érezze a gesztus őszinte voltát, de megint megelőzött, mert mire odapillantottam már ott is volt mackós kezeiben a papír zsebkendő, amit felhasználhatott. 
– …Amikor utoljára találkoztunk édesapám már nagyon beteg volt. Nem sokkal később infarktust kapott, mely azonnal elvitte! Édesanyám pedig nagyon haragszik, mert úgy érzi, hogy Ön egy kicsit közvetlenebb, és kedvesebb is lehetett volna velünk, amikor anno meglátogattuk! – szavai úgy hatottak, akár egy bírósági ítélet. Mintha jogos megtorlást fogalmazott volna meg velük. Percekig szóhoz sem jutottam. Úgy éreztem magamat mint egy közönséges csaló, vagy szélhámos, akinek az lett volna a dolga, hogy örömöt, és boldogságot szerezzen az embereknek – de ehelyett mérhetetlenül, kis stílűen kihasználta őket.
– Én… ne haragudjon… de sajnos tudja… az utóbbi időben roppant elfoglalt voltam… – úgy tódultak ajkaimra a hazug, kisstílű, hamiskodó szavak, akár a vízesés cseppjei; fokozatosan, és sodró lendülettel. Minden egyes gesztusomban volt valami felszínes látszat, megtévesztett önáltatás. Mint aki jól kitanulta mesterségét, miközben kicsit talán elfelejtette, vagy helyesebb szóval fel is adta eredeti, őszinte személyiségét. Azt éreztem, hogy ez a legigazságtalanabb tett, amit egy ember a másikkal szemben megtehet; talán még akkor is, ha életében most találkozott személyesen vele másodjára. 
A fiatalember megint lehajtotta fejét; úgy tűnt megpróbálja megérteni, értelmezni semmitmondó szavaim lényegét. Egyre megtöretettebb, szomorúbbá vált az arca. Mintha egy öregember, vagy legalább is sokkalta idősebb aggastyánkorú illető bámulta volna aprócska, remegő hattyúkezeimen a kacskaringósan futó hajszálereket, melyek behálózták falfehér bőrömet. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, mégis megpróbáltam felnőtt, hideg fejjel átgondolni további lehetőségeimet, és esetleges válaszaimat. A legfontosabb, hogy tovább már nem kellene rontanom a saját, és a fiatalember hangulatát, és pozícióját sem, hiszen az egyenértékű volna a totális bukás metaforájával. 
– Borzasztóan sajnálom… tudom ez most kicsit úgy hangzik, mintha a levegőbe beszélnék, de kérem higgye el, hogy nem szoktam így viselkedni! Tudja nekem nincsenek olyan barátaim, akire számíthatnék, nekem csak… ismerőseim vannak… - nyögtem ki. Úgy éreztem magam mint egy idétlen, butuska fruska, aki a változó kamaszkori kríziseit senkivel sem képes megvitatni. 
– Amennyiben szeretné jóvátenni hibáját… - hangja halk volt, viszont annyira sérülékeny, és olyan sok kétségbeesett fájdalomtól meggyötört, hogy óhatatlanul elnyerte minden szimpátiámat. – Megkérhetném hogy legalább a Facebookon kérjen bocsánatot az édesanyámtól?
– Hogyne… ez csak természetes… - nyögtem ki, de más aligha jött ki a torkomon. 
A fiatalember becsatolta kopottas, szürkés aktatáskája kapcsos zárait, és arra készült, hogy azonnal távozik, most viszont rajtam volt a sor, hogy némiképp kárpótolhassam, és talán kiengesztelhessem. 
– Amennyiben ráérne egy megbeszélt időpontban nagyon szívesen elbeszélgetnék Önnel! – végre egy mondat, amit a lehető legőszintébben is el lehet mondani. Persze anélkül, hogy a másikban azonnal felébredne a sanda gyanú, hogy itt valami suskus van a dologban.
Felnézett, és smaragd szemeiben minta megtört volna az őszi évszak ikrásodott, érett, halvány ragyogása; mintha új reményt, vagy bizakodás költözött volna lelkébe, megpróbálva lecserélni a fájdalmat valami elfogadható békülésféleségre. 
– Az tényleg remek lenne! – felelte ezúttal valamivel hangosabban, de már kedvesebben. Aztán meghajolt, akár egy porondmester, vagy főpincér, és kiment a helységből. Még hosszú percekig bámultam magam elé miután elment, és magamra hagyott, és szótlanul szürcsölgettem az elém tett forró teát.