Út a pokolba - Lélekfoszlányok -- Első fordulópont

 – Ez egy fantasztikus terv, uram! Igazán... különleges. Ezzel még senki sem próbálkozott! 
 
– Ma nem vagyok vevő a talpnyalásodra! – csattant fel, miközben karmait végighúzta a trón karfáján. A fém fájdalmasan felsikoltott, mire az előtte térdelő férfi összerezzent. 
 
– Bocsásson meg, uram. 
 
– A terv, természetesen tökéletes, hiszen én találtam ki. A kivitelezés viszont a tiéd... Ha bármit is elrontasz... ha bármi nem úgy sikerül, ahogy nekem tetszik – morogta – ,akkor egyenesen a Zúzóba küldetlek. Aztán mehetsz a Katlanba. 
 
– Biztosíthatom, hogy minden úgy lesz, ahogy mondta – felelte dadogva a férfi. A Katlan puszta gondolatára is reszketni kezdett. Éppen elég időt töltött, amikor ide került. Nem akart visszakerülni. A hőség kezdett elviselhetetlen lenni a kör alakú teremben. Remegő kézzel törölte le az izzadságot a homlokáról, bár teljesen felesleges volt. Elmondhatatlanul szeretett volna, már szabadulni innen. 
 
– Ajánlom is. És mind a kettő kell nekem. 
 
– Mind a kettő, uram? 
 
– Hát, nem figyelsz? – Olyan gyorsan ragadta meg a férfi nyakát, hogy annak még pislogni sem maradt ideje. – Mind a kettőt akarom. A fiút és a lány is. Élve hozd elém őket. Megértetted? 
 
– I... igen, uram. Természetesen, uram. Megértettem, uram – hörögte a férfi.
 
– Akkor takarodj innen! – Amikor elengedte a nyakát, a férfi olyan gyorsan sietett ki a teremből, amilyen gyorsan csak tudott. – Úgyis az enyém leszel, Alexandrina. Mindegy hova menekülsz. Mindegy mennyire rejtőzködsz. Megtalállak. – A lába előtt csordogáló vér, ami az egész termet behálózta, mint egy pókháló, mintha csak a gondolataira reagálna megremegett. Majd egy lány arcát kezdte felvenni. A vörös fehér lett, majd megformálta az arcát, amit hosszú fekete hajtincsek fontak körbe. Zöld szeme pont olyan dühösen csillogott, mint mikor legutoljára látta. 
 
– Az enyém leszel! Ahogy anyád ígérte!