Táncoló csillagok 1. - Éljen a Forradalom és a Szabadság!

Annette a hideg fém székben kicsit megdőlve óvatosan centiről centire húzta magára egyre feljebb az űrruhájához tartozó fekete színű alsóruhát. Az alsóruha vagy, ahogy a női pilóták nem túl hízelgően nevezték az `overál fehérnemű` azt a célt szolgálta, hogy az űrruha minél jobban rásimuljon a viselője testére, ezáltal megkönnyítve a benne való mozgást. Ahogy a harisnyaszerű ruhadarab egyre feljebb és feljebb csúszott a lány legszívesebben letépte volna magáról, de már tapasztalatból tudta, hogy miután felveszi néhány percig rettentően viszket, és szinte mindenhol bevág.

Mikor végre felért a derekáig becsatolta a lába körül eddig a levegőben úszó szíjat és kioldotta azt, ami korábban a mellkasánál rögzítette a kényelmetlen, de legalább stabil szék támlájához. Sajnos nulla gravitáció mellett szükség van ilyen `kőkori` megoldásokra, nincs is annál kellemetlenebb, ha valakinek szanaszét repkednek a ruhái és a tárgyai a szálláson. Annette egy eddig gondosan lezárt átlátszó tasakból kivette a felsőrészt is, amit szintén lassan és vigyázva húzott magára. Ha csak megpattan az anyag szála, már lehet is eldobni, így rendkívül óvatosan és finoman húzta magára a már több tisztításon átesett eredetileg egyszer használatosnak tervezett így igencsak elgyengült anyagú- felsőtrészt. Miközben a ezzel bíbelődött a kínzó viszketés enyhült a derekától lefelé, ahogy a bőre hozzászokott az alsóruha durva és szúrós anyagához.
Miután magára vette a teljes `overál fehérneműjének` alsó és felső részét is, és eligazgatta magán, körbetekintett a széke előtt rögzített fémes tapintású asztalkán. Az asztallapon több dolog volt vékony pánttal lefogatva szintén a nulla gravitáció miatt. Az egyik ilyen ott heverő zacskóból elővette a kis kézitükrét, hogy megnézze még egyszer magát benne, mielőtt elhagyná a szállását. Bár tudta, hogy a hadseregben nem a kinézetet értékelik, mégis jobban érezte magát ettől az apró gesztustól.
A tükör egy aránylag régi, a szélén repedt darab volt, de egyike volt azon kevés tárgyaknak, amik még a korábbi, civil vagy ahogy sokan hívták a normális- életére, emlékeztették, és az utóbbi időben egyfajta kabalájává vált a lánynak. A tükörkép látszólag ugyanaz volt, mint egy évvel ezelőtt, mielőtt csatlakozott a szabadságharchoz, -ugyanaz a két sötétbarna szem, ugyanaz a gesztenyebarna haj, ugyanazok az ajkak, ugyanaz, a kicsit turcsi orr nézett vissza rá, csak a bőre tűnt picit nyúzottabbnak, de azt be lehetett tudni a rendszertelen és nem mellékesen igen veszélyes életnek, valamint a folyamatosan változó gravitációnak- de ő valahogy már másnak látta magát. Egy évvel ezelőtt még csak egy átlagos huszonkét éves lány Annette Taylor volt, aki a Silveris Kolónia Egyetemén irodalmat meg esztétikát tanult és délutánonként egy kisebb étteremben dolgozott, mint segédfelszolgáló, most pedig ő Taylor tizedes a Szabad Kolóniák Ligájának tisztje, és egy rajnyi csillagvadász parancsnoka.
Mellesleg háborús veterán, legalábbis a pilótái szemében, akik többsége alig néhány hónapja vagy alig néhány hete szolgál a liga csillagflottájában. Ugyan sokat változott az elmúlt egy évben, de egyáltalán nem érezte úgy, hogy veterán, vagy hős lenne. Most is, mint minden eddigi bevetés előtt úgy kalimpált a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről, és bár folyton mondogatta magának, hogy neki semmi vesztenivalója sincs minden alkalommal rádöbbent, hogy mennyire is fél `Kimenni` az űrbe, hogy mennyire retteg attól, hogy elhagyja a Tieton-t, ezt a látszatbiztonságot és a védettség illúzióját jelképező kivénhedt Virgo osztályú hordozót.
Annette hat hónapja szolgált a Tietonon és egészen a szívéhez nőtt az `Öreg vasteknő`, kezdetben persze ő volt a zöldfülű újonc, mostanra azonban az egyik legtapasztaltabb pilótának számított.
A Tieton egy volt a Szabad Kolóniák Ligájának legöregebb hordozói közül, emellett azon kevés hajó közé tartozott, ahol a csillagvadászok hajózó személyzete kizárólag nőkből állt, a liga seregében sokan az ilyen csillaghajókat az `amazon kaszárnya` kicsit gúnyos, de félig-meddig hízelgő elnevezéssel illették. Az ilyen `amazon hajókon` férfiak csak a karbantartásnál és magának a hajónak az irányításánál vettek részt és a hadsereg felső vezetése kétségbeesetten igyekezett minden pozíciót nőkkel feltölteni, továbbá szigorú szabályok tiltották a nők és a férfiak `keveredését`.

Azonban erre nem is volt igazán szükség, mivel néhány fiatal szerelő srác kivételével az itt szolgáló férfiak lehetőleg próbálták kerülni a női személyzet társaságát, eleve olyanokat igyekeztek válogatni csak az ilyen hajókra, akik családosak voltak vagy egyéb `nem egyértelmű` okuk volt arra, hogy tartózkodjanak a női társaságtól.
Sok férfi pedig értékelte a hordozó nyújtotta nyugalmat és védelmet, egy másodvonalbeli hordozón szolgálni sokkal biztonságosabb pozíciónak számított, mint egy a harcokban rendszeresen résztvevő rombolón vagy cirkálón és ez elég bíztatás volt arra, hogy elkerüljék a nőkkel való `indokolatlan keveredést.`.
Annette néhány hónappal bevonulása előtt látott egy az otthonában népszerű kicsit köpcös, kopaszodó humoristát, aki így foglalta össze az amazon hajók légyegét: `Egy csapat papaucsférj, homokos, meg fatökű összezárva egy rakás húsz meg harmincéves nővel, tudod. Én csak a nőket sajnálom, na meg magamat, amiér` nem lóghatok be egy órára. De milyen lehet már egy űrállomáson szolgálni, mikor ezek bedokkolnak, munkások csak elkiáltják magukat, hogy: Megjött a csillagközi kupi! a közönség szinte nyerítve nevetett-, pedig még a zárópoént ekkor rá sem tette: Na látják, ezt hozta el nekünk a forradalom, a csillagközi kupikat! Éljen a Forradalom! majd vastaps kíséretében vonult le a színpadról. Persze a csillagközi kupi rész nem volt igaz bár tény, hogy sok lány leszökött a hajóról, ha épp dokkoltak egy űrállomáson- de nem volt általános. Azonban a férfi legénység jellemzése igen találó volt.
Maga a hajó, a Tieton sem sok kényelemben és luxusban részesítette sem őket, sem a női személyzetet. Persze Annette ezt nem is várta el, egyszer még kadét korában ami alig két hónapig tartott, a szabadságharc miatt nem volt idő alaposabb kiképzésre- volt alkalma látni, hogyan építik át rohammunkában az eredetileg hatalmas konténerek szállítására épített Lockheed-Yolon gyártmányú teherhajókat ilyen Virgo osztályú hordozókká, egyes helyeken trehányság, és a markukat tartó csak ímmel-ámmal dolgozó vállalkozók, és lelkes, de minden szükséges szakképzettség nélküli betanított munkások végezték a feladatot. A lány néha csodálkozott is azon, hogy egyáltalán, hogyan is képes ez az igencsak sietős és gyatra munkában összeeszkábált hordozó ilyen megbízhatóan üzemelni. A másik dolog, amin kezdetben sokat törte a fejét, hogy vajon kik használták a Tietont és mit szállítottak vele, mielőtt a Liga Forradalmi Kormányának sebtében felállított hadügyminisztériuma `határozatlan időre bérbe nem vette` az eredeti tulajdonosától. Végül hosszas kérdezősködés után is csupán annyit tudott meg, hogy egyike volt az első hajóknak, amit rekviráltak katonai szolgálatra és kora miatt a tulajdonos csak egy minimális életjáradékot valamint állampolgárságot kapott az egyik forradalmi világon. Ezen kívül annyit még nagyvonalúan megengedtek, hogy a volt hajója legalább a nevét megtartva folytassa második, immár katonai életét.
A Tieton tehát messze volt attól, hogy kényelmes és praktikus kialakítású hordozó legyen és egyáltalán nem illett abba a képbe, amit Annette és még sok más civil is elképzelt a katonai csillaghajókról bevonulásuk előtt. Tulajdonképpen a Szabad Kolóniák Ligájának Forradalmi Csillagflottájában szinte semmi nem olyan volt, mint amilyennek elképzelte bevonulása előtt. A Tieton csak megtestesítette mindazt, `ami nem volt a forradalom`. Nem volt lenyűgözően szép, nem volt gyors, nem voltak hatalmas fegyverei, nem volt modern páncélzata, nem volt félelmetes és igazából még csak alkalmas sem volt arra, amire használták, de ez volt az űrhajó, amire beosztották, tehát kezdetben bármennyire is nem tetszett neki, el kellett fogadnia.

A szakadtság és lepusztultság a személyzeten is érződött, a tisztek nem hordtak élére vasalt egyenruhát ragyogó csizmával, ehelyett csak magukra rángattak valami egyszínű-általában kék vagy sárga pamut vagy műszálas anyagú kezeslábast, és feltették rá a rangjelzésüket. Sokkal inkább tűntek egy gyár alkalmazottainak, vagy ismerve a Tieton konténerszállító pályafutását - egy szállítmányozási vállalat dolgozóinak, mint egy csillaghajó személyzetének.
Mikor nem voltak szolgálatban, pedig a legkülönösebb ruha összeállítások is feltűntek. Annette egyszer találkozott a szolgálaton kívüli Salazar elsőtiszttel, -egy alacsony, kreol bőrű negyven év körüli egyébként rendkívül szigorú nővel-, aki fürdőköpenyt, mamuszt és napszemüveget viselt, ami elég szokatlan látvány egy hiperűrben lévő hajón.
Tehát egy Virgo osztályú hordozón élni nem volt éppen egy álom, nem volt olyan része a hajónak, ahol legalább minimális nehézségi erőt elő tudtak volna állítani, így a legénységnek néhány hetente több napos pihenőt kellett adni egy bolygón, vagy folyamatosan váltogatni a személyzetet. A Tietonon e kettő megoldást felváltva alkalmazták, a tiszteket kéthavonta váltották, a pilótákat pedig rendszeresen kötelezték egy legalább nyolc `méter-perszekundumnégyzetes` nehézségi gyorsulású bolygón eltöltött néhány napos vagy hetes szabadságra. Alternatíva lehetett, hogy addig beugranak egy olyan hajón szolgálatot teljesíteni, ami képes volt mesterséges gravitáció előállítására, de ezzel a lehetőséggel érthető okokból- viszonylag kevesen éltek.
Az űrjármű belsejébe lépve tehát egy avatatlan nézelődő azt hihette volna, hogy egy menekülteket szállító humanitárius célokra átépített űrhajón van, semmint egy önálló államiságáért és szuverenitásáért küzdő bolygószövetség csillagflottájának hordozóján.
A levegő fülledt és meleg volt, sokak szerint egyenesen fojtogató. A hajót működésben tartó gépek hangja pedig szinte elviselhetetlen, különösen a legénységi szállások körül, Annette megérkezése után nem értette, hogy miért nyomtak a kezébe két füldugót is, de miután majdnem két napig nem tudott elaludni a zajoktól, neki sem kellett különösebb bíztatás a használatukhoz.
Mindezek ellenére idővel hozzászokott mindehhez, a füllesztő légkörhöz, a lepusztult, csikorgó, síró gépek hangjához, a kényelmetlen hálózsákhoz, a zéró gravitációhoz és akkor volt a legboldogabb, ha belülről láthatta a Tieton koszos sárgásbarna folyosóit és szűk alig négy négyzetméteres kabinjait. Lényegében véve ez lett az új otthona. Azt is szerette, ha őrjáratra osztották be a hajó körül, ilyenkor is biztos volt benne, hogy alig néhány ezer kilométernyire ott van tőle az öreg hordozó, és ha letelik a hat órás őrszolgálat, újra visszatérhet a Tietonra magába szívni annak nyomott levegőjét.
Most azonban más volt, most el kellett hagynia ezt a biztonságos kis űrbéli menedéket a bizonytalan semmiért, a négy négyzetméteres apró kabinnak csúfolt kuckóját le kellett cserélnie egy kis csillagvadász pilótafülkéjére, és mint minden pilóta bevetés előtt ő sem volt biztos benne, hogy visszatér valaha a hordozóra.
Persze megpróbálta magát azzal nyugtatni, hogy az akciót alaposan megtervezték, és biztosan nem jön semmi közbe, de ezzel legfeljebb cikázó gondolatait tudta lecsillapítani, hevesen verő szívét nem. Meg persze vett már részt olyan bevetésen, amire szintén azt mondták, hogy alaposan megtervezték, aztán egy kisebb csodának tartotta, hogy élve megúszta a kalandot. A mostani küldetés azonban más volt, most először kellett parancsnokként helyt állnia, először fog úgy elindulni a semmibe, hogy tizennégy másik ember élete múlik a döntésein. Már rengetegszer őrjáratozott a rajával a hajón kívül, de éles harci cselekménybe még sosem vezette a többieket, bár őszintén reménykedett benne, hogy az információ korrekt és pontos, így nem is kerül sor egyetlen lövés leadására sem.
A személyes tárgyait még elrendezgette, arra az esetre, ha nem jönne vissza a küldetésről, bár a féltestvérén kívül nem volt senki olyan, akinek elküldhették volna őket, és Annette biztos volt benne, hogy egy kilenc éves kisfiú, -akit ráadásul lassan négy éve nem is látott- nem sok mindent tudna kezdeni a dolgaival. Mikor mindennel végzett kicsatolt a testét a székhez rögzítő öveket és finoman, vigyázva ellökte magát.
A kabinjából kicsit félve lebegett ki a falból direkt e célra kialakított kapaszkodókat markolva, elég kínos lenne, ha az első sebhelyét egy hegyesebb tárgytól kapná még azelőtt, hogy egyáltalán felvette volna az űrruháját. Látott már nem egy újoncot, aki egy így felszakadt szemöldök vagy eltört orr miatt volt kénytelen kihagyni egy küldetést. Bár többen is észrevették, hogy az ilyen esetek száma nyomasztó mértékben megemelkedett, ha a pilóták tényleges éles harci körülmények közé lettek volna kiküldve. Annette nagyon remélte, hogy a pilótái nem sérülnek meg az öltözőbe vezető úton, és mindenki egy karcolás nélkül jut el a csillagvadászáig.
Mint minden rajparancsnoknak neki is aránylag közel volt a kabinja az űrruhákkal felszerelt öltözőhöz így csak néhány folyosón kellett végigküzdenie magát. A hajó tisztek számára fenntartott része meglepően tiszta volt a legénységi szállásokhoz képest és jóval csendesebb is, a legnagyobb zajforrás itt a létfenntartó rendszer levegőtisztító kompresszorainak tompa monoton búgása volt. Annette megfigyelte, hogyha sokáig hallgatja ezt a jellegzetes hangot csukott szemmel, akkor olyan érzése támad, mintha a távolban morajló tengert hallaná, ahogy a sziklákat nyaldossa, mindez kombinálva a súlytalan lebegéssel az ellazulás és a meditáció egy kellemes formáját jelentette számára.
Most azonban nem volt ideje meditálgatnia vagy ellazulni, az alsóruha szorítását már egyáltalán nem találta zavarónak, ebből tudta, hogy a bőre már hozzászokott a viseléséhez. Persze mikor visszatérnek, és nagyon remélte, hogy visszatérnek, miután levetkőzik ugyanígy percekig viszketni fog mindene.
Az öltöző ajtaja egy jól megvilágított folyosó végén volt, egyfajta hideg nyersség jellemezte, és vakító tisztasága elütött a hordozó, amúgy kopottas berendezésétől. Az öltözők és a zsilipkamrák voltak a Tieton egyedüli olyan részei, ami megfelelt egy klasszikus katonai űrhajótól elvárhatónak. A hideg fénytől szinte szikrázó ajtó felett figyelmeztetések voltak kiragasztva: A `Vigyázat! Ûrruhák!` felirat betűi hatalmas majd negyven centis méretükkel erőszakosan elterebélyesedve formázták a dölyfösnek tűnő szavakat. Annette mindig mosolyogva nyitotta ki ezt az ajtót, elvégre az űrruhák alapvetően senkire nem veszélyesek, -és azon kevés dolog közé tartoztak, amik megkapták a szükséges karbantartást, így szinte sosem hibásodtak meg -tehát a figyelmeztetés is sokak szerint csak a hangulat oldására lett kiragasztva. Az hogy ki ragasztotta fel a szöveget az ismeretlenség jótékony homályába veszett, de a betűk kopottságából ítélve még elég régen, a hajó átépítésekor történt és valószínűleg a hordozót irányító tisztek is szellemesnek találták, mivel eddig még senki sem szedette le.
Annette elért magát a kapaszkodóknál fogva nyomva elért az öltöző ajtajáig és a személyes azonosítójának számjegyeit benyomkodva-, ami egyben ajtónyitó kód is volt -az ajtó egy hangos szisszenéssel félrehúzódott előle.
Ahogy belépett a terembe- inkább ugrás volt és rögtön elkapott egy kapaszkodót, ami a keze ügyébe került- megcsapta az orrát a kellemetlen, az űrruhák tisztítására használt vegyszer kesernyés szaga, ez hasonlóan a viszkető alsóruhához, egy szokásos kellemetlenség volt, de a lányt még most ennyi alkalom után is a hányinger kerülgette, az égető, keserű bűztől.
A terem hasonlóan a Tieton többi helységéhez nem volt túl nagy, de még így is hatalmasnak számított, csak a raktér, a hajó hídja, az edzőterem és az étkező volt méretében hozzá fogható, de tisztaságban egyik sem. Az ominózus űrruhák groteszk próbababákként álltak a terem két oldalán végigfutó átlátszó szekrények alatt. Így biztosítva volt, hogy a ruhák anyaga nem károsodik, és mivel a szabadságharcosok szinte mindenben hiányt szenvedtek, nem engedhették meg, hogy tökéletesen működőképes űrruhák hamarabb menjenek tönkre, mint az előírt maximális élettartamuk.

Ahogy végignézett a termen több a rajához tartozó pilótát vett észre, akik a beöltözés különböző fázisainál jártak. A csöndes és halk szavú, titokzatos, kurd származású lány Tara, már teljesen beöltözve ült beszíjazva egy székbe, látszólag ügyet sem vetve a többiekre. Annette szinte semmit sem tudott Tarárról, mikor beosztották az egységébe megpróbált jobban megismerkedni vele, de még a vezetéknevét sem tudta kideríteni. Mivel a szabályzat szerint minden rang nélküli katonának joga van titokban tartani a származását és vezetéknevét, ha úgy kívánja, így Annette sem erőltethette a dolgot. Egyet azonban tudott, Tara sosem panaszkodott, sosem tett megjegyzéseket a feladatra, és látszólag az egyetlen dolog, ami érdekelte, az a parancs végrehajtása volt. Tulajdonképpen az ideális pilóta egy csillagvadászba, de Annette nem szerette az olyanokat, akik túlságosan is titokzatosak, és ha Tara néha ránézett libabőrös lett a háta a lány sötétbarna szemeinek szúrós nézésétől.
Annette még körbe sem tudott nézni, mikor Tara ellenpólusa egy vékony, magas, látszólag törékeny testű szőke hajú lány Julie Cox a terem másik végéből rákiáltott:
- Helló! Parancsnok! a lány kiáltása szó szerint visszhangzott a terem falai között, így az összes bent készülődő pilótája még Tara is- Anett felé fordította a fejét, és vagy egy `Üdv! Parancsnok, -igencsak hivatalos üdvözléssel, vagy egy `Szia Anette!`-el- fogadták rajparancsnokukat. Anette kicsit zavartan egyesével köszönt mindenkinek, ahogy illik, és mindenki fejbólintással jelezte, hogy fogadják a felettesük üdvözlését. Nullagravitációs közegben a vigyázzállás és a tisztelgés, mindig csak szánalmas és vicces pörgésekben végződött, így a fejjel való bólintás váltotta fel, ami megfelelt mindenkinek, és jóval könnyebb volt kivitelezni is.
A zavaró kis közjátéknak annyi értelme azért volt, hogy Annette legalább látta, hogy ki van itt, és még ki nem, tizennégy pilótájából kilencen voltak már az öltözőben, ami igazán jó arány főleg, hogy még húsz percük volt a tervezett időpontig, mikor elhagyják a hajót. Mivel Annette sosem tartott túl komoly fegyelmet, így mindenki saját belátása szerinti időpontban jött, csak annyi elvárása volt, hogy mindenki legyen ott az induláskor.
A lány egységében három olyan pilóta volt, aki még sosem vett részt a Tieton körüli őrjáratozáson kívül más akcióban, így számukra ez az akció jelentette a tűzkeresztséget. Közülük is Annette leginkább Emilia Fernandez-ért aggódott, az alig tizenkilenc éves lány kevesebb, mint három hete került a Tietonra, az utolsó kihajózásukkor egy az Esperar körüli katonai űrállomásról. A lány az Esperar kolónián született, azon a világon, ami a forradalom és szabadságharcban fellegvárának számított és a résztvevő katonák közel negyedét adta. Ismerve az ottani fiatalokra nehezedő nyomást a hatóságok és a családjuk részéről, Annette közel sem volt meggyőződve arról, hogy Emilia egyáltalán itt akar lenni és alkalmas a szolgálatra. Eddig minden tőle kapott parancsot teljesített valahogy, de nem volt kérdés, hogy ő volt a leggyengébb az alakulatban. Így még külön akart vele foglalkozni egy kicsit indulás előtt.

Emilia, kinézetre aránylag alacsony, hosszú fekete hajú lány volt, és kis termete ellenére egyértelműen a legszebb volt a rajban szolgálók közül. Az ő szekrénye alig tíz méterre volt az Annetteétől, így remélte, hogy nem lesz túl feltűnő, hogy külön odamegy hozzá. Emiliával kapcsolatban nem csak neki voltak fenntartásai, a hajó orvos-pszichiátere Dr. Harrison is külön felhívta rá a figyelmét, hogy `Emilia rosszul viseli a szolgálattal járó stresszt, belső motivációja sekélyes és különleges figyelmet kell fordítani rá.`

A dolog persze érthető, az esperari családok körében szokássá vált, hogy az egyik gyereket elküldik a forradalom ügyéért harcolni, így rengeteg olyan ember tűnt fel a seregben, aki nem önszántából jött, az esetek többségében szinte semmilyen feladatot nem lehetett rájuk bízni, és a tisztek az első adandó alkalommal leszerelték őket, ha találtak egy náluk alkalmasabbat. A liga seregében ezeket a családi nyomás miatt bevonult katonákat nevezték kényszerforradalmárnak vagy röviden csak `kényszeresnek` Ráadásul Annette elég régóta szolgált már a Tietonon, ahhoz, hogy lássa milyen csúnya vége lehet egy `kényszerforradalmár` katonai karrierjének. Mióta a hajón volt négy öngyilkossági kísérlet történt, mind a négyet esperari lányok követték el. Szerencsére nehéz hozzájutni gyógyszerekhez, és a gravitáció hiányában az akasztás sem működött, szolgálati fegyvere is csak a tiszteknek van, de a kések és egyéb szúró-vágó eszközöket bárki könnyen lophatott a szerelőktől vagy a konyháról, így mind a négy esetben az öngyilkossággal próbálkozó lányt felvágott erekkel találták meg. Annette két eset helyszínét látta, a lányok kabinjában, kisebb és nagyobb vagy az egyik esetben egy egyenesen bizarr méretűre dagadt kövér vöröses buborékokként lebegett a vér és a tisztítószemélyzet az elszabadult folyadékgömbök megfékezésére szolgált kis porszívószerű berendezésekkel gyűjtötte össze, mintegy vadászva a vércseppekre. Nem volt éppen szívderítő látvány és nagyon remélte, hogy nem kell ilyet átélnie az egyik alá beosztott pilóta miatt.

Ettől függetlenül szerencsére mind a négy esetben meg tudták menteni a lányok életét, de mindegyik ügy elég mély nyomokat hagyott a hajó személyzetében. Ez a négy eset, azonban csak a jéghegy csúcsa volt, mielőtt Annette a Tietonra került, jóval több öngyilkossági kísérlet volt, és nem mindig tudták megmenteni az ereiket felkaszaboló lányokat a haláltól. A már régebb óta a hajón szolgálóktól annyit tudott meg, hogy eddig összesen öt lány vetett véget önkezével az életének ezzel a módszerrel, és közülük négy esperari volt.
Ez épp elég indok volt arra, hogy Emiliaval külön foglalkozzon. Előtte azonban még ő is be akart öltözni, és egy ilyen űrruhát felvenni eltart legalább hét-nyolc percig is, még a gyakorlott viselőknek is, mint ő. Bár vannak külön öltöztetőnők, akiknek az lenne a dolga, hogy az űrruhájukat magukra öltő pilótáknak segítsenek, az lett a szokás, hogy a csillagvadászok pilótái maguk öltöznek be, különösen igaz ez a tisztekre, így Annette mint rajparancsnok és tizedes megszokta, hogy egyedül vegye fel az űrruhát.
A szekrényét ugyanazzal a személyi kóddal nyitotta ki, mint az öltöző ajtaját, és először kiemelte az űrruhát belőle, majd lenyúzta a benne a lévő `próbababáról`. Most a tisztítóvegyszer orrfacsaró bűze még émelyítőbb volt, de vigasztalta a tudat, hogyha végre felveszi, akkor belülről legalább nem fogja érezni azt.
A szabadságharc pilótái által használt űrruhák megszólalásig hasonlítottak egy orosz modellre, a `csajka` szkafanderre, a rossz nyelvek szerint, gyakorlatilag ugyanaz volt minimális módosításokkal. A csajka egy lassan száz éve használt ruha volt, háromszáz órán át lehetett viselni komolyabb karbantartás nélkül, olcsósága és strapabírósága miatt,- bár már voltak nála könnyebb és praktikusabb darabok is- még mindig nagyon nagy számban használták a legkülönbözőbb feladatokra egyaránt civil és katonai szektorban is. Annette egyszer egy orosz származású pilótától hallotta, hogy az űrruha neve sirályt jelent, mivel ő sosem járt a Földön, a Silvanan -a kolónián, amelyről származott- pedig nem éltek madarak, így csak egy képet látott az állatról. Valahogy nem nyűgözte le a jellegtelen szárnyas, de végülis nem az számít, hogy hogyan és miről nevezték el az űrruhát hanem, hogy megbízható és kényelmes legyen és ennek a `csajka forradalmi kópiája` megfelelt.
Az űrruha felvétele is hasonlóan zajlott, mint az alsóruháé, a lány bekötötte magát-csak most szék helyett egy speciálisan erre a célra kialakított öltözőfülkébe, és magára vette a szkafander alsó részét, majd a felső rész következett a fránya viszketős alsóruha haszna ilyenkor mutatkozott meg, mivel az űrruha arra tapadt rá, ezáltal tökéletesen követve a test alakját. Azonban így is, mire felvette a létfenntartó rendszereket is tartalmazó `hátizsákot` már nyolc perc telt el a beöltözéssel és ő még akart beszélni egysége néhány tagjával.

Miközben ő öltözködött az összes pilótája megérkezett, és ők is elkezdték magukra venni az űrruhájukat. Annette már a ruhájának megfelelő összeillesztéseit ellenőrizte, mikor egységének egyik pilótája lebegett oda hozzá. Midori vagy, ahogy mindenki nevezte Midori-csán volt az a japán származású lány, akire most Annette-nek különösen nagy szüksége volt a küldetés sikeres teljesítéséhez..
- Taylor tizedes! mondta szinte suttogva a látszólag megszeppent lány Annettenek, mikor odaért hozzá- Azt mondtad, az eligazításon, hogy jelentkezzek nálad, még az indulás előtt, mert valami különleges parancsot kellene végrehajtanom...
- Ó tényleg! Kapott észbe Annette, akinek eddig a gondolatait Emilia kötötte le.- Midori-csán, úgy tudom, hogy te a Vergilis kolónián születtél igaz?
- Igen, Taylor tizedes! Annette már régóta megpróbálta leszoktatni Midorit arról, hogy folyton Taylor tizedesnek szólítsa, de eddig ezt nem tudta elérni.
- Viszont úgy tudom japán származású vagy eredetileg, ugye? ez persze felesleges kérdés volt, hsizen ezt mindenki tudta, de Annette igyekezett illemtudóan viselkedni.
- Igen, Taylor tizedes! válaszolta csillogó szemmel Midori.
- Mennyire beszélsz jól japánul? Azt tudom, hogy néhány szót tudsz, meg hallottalak mikor japánul szitkozódtál magadban, amikor egy műszaki hiba miatt kellett visszatérned őrjáratról a Tietonra Midori amilyen tisztelettudó volt a feletteseivel, olyan lekezelően tudott bánni a karbantartókkal vagy a többi pilótával, ha azok felbosszantották de tudsz folyékonyan is beszélni japánul?
- Taylor tizedes, gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszélem az ősi japán nyelvünket, életem első tizennyolc évét Új-Nagoyában éltem le, ez a Vergilis kolónia egyik legnagyobb szinte kizárólag japánok által lakott városa.
- Remek! bólintott Annette és ránézett a lányra, akinek az oldalát láthatóan furdalta a kíváncsiság, hogy mi köze lehet az ő nyelvismeretének mai küldetésükhöz. A nyelvtudásod a mai misszión kifejezetten jól jöhet, az eligazításon már elmondtam, egy teherszállító hajó a célpontunk, ismertettem az útvonalát, a célját, hogy minden valószínűleg szerint útjának azon a szakaszán, mikor megtámadjuk nincs katonai kísérete, tehát könnyű célpont lesz és az is valószínű, hogy elektronikai berendezéseket valamint finomított érceket szállít. Ez az, ami majdnem biztos. De van valami más is, amikor megkaptam a célpont leírását volt egy olyan jelentés is csatolva, hogy azon a nem túl jól őrzött az Aegis nagyvállalathoz tartozó feldolgozó és bányász kolónián, ahonnan a célpontunk is indul jelenleg csak két hajó dokkol, az egyiket, amelyet néhány napja már rakodnak, tehát nagy valószínűséggel az lesz a célpontunk, egy Hakudo gyártmányú K-20-as típusú teherhajó. Ettől még nem lenne feltétlenül japán a személyzete, de az azonosító száma alapján egy japán tulajdonú óriásvállalat a JTC tulajdonában lévő hajóról van szó. Így ha felszólítjuk őket arra, hogy kövessenek, és nem teszik ezt, akkor talán te tudnál velük beszélni, és talán, remélem, jobban hallgatnak egy olyanra, akik az ő anyanyelvükön szól hozzájuk. Nagyon szeretném elkerüli, hogy rá kelljen lőjük arra a hajóra. Ezért bontottam három részre a tizenöt vadászból álló rajt, és ezért leszel te is velem az egyes csoportban. Érted Midori-csán? Lehet, hogy neked kell beszélni velük. Annette ugyan nem volt biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet, Midori az előbb lő és aztán kérdez típusú pilóta volt, de senki más nem volt az egységében, aki beszélt volna japánul.
- Igen Taylor tizedes, nem foglak cserbenhagyni! majd Midori bólintott és visszatért a szekrényéhez tovább folytatni az öltözködést.
Annette nagyon reménykedett benne, hogy a teherhajónak nincs kísérete, és, hogy nem próbálnak meg semmi öngyilkos manővert csak azért, hogy lerázzák őket. Eddig három ilyen `elfogásban` vett részt, -ebből két esetben engedelmeskedett a hajó, a harmadiknak kilőtték a hajtóművét és sorsára hagyták- de ez lesz az első, ahol mint az akció irányítója vesz részt. Tulajdonképpen a védtelen teherhajók eltérítése nem tartozott a klasszikus és hősies forradalmi tettek közé, de mi tartozott? Amióta négy éve kitört a függetlenségi háború, vagy más néven a forradalom és szabadságharc, azóta a magasztos célokat a pragmatizmus és a puszta fennmaradásért vívott harc váltotta fel. Voltak olyan vélemények is, hogy ez már rég nem szabadságharc, hanem pusztán önvédelmi háború, amit a Szabad Kolóniák Ligája folytat az elnyomó hatalmat jelentő Egyesült Földi Köztársaság ellen. Ez persze már legitimálta a teherhajók elleni támadást, ha az a teherhajó az Egyesült Köztársaság zászlója alatt hajózik, de retorikai szempontból még mindig jobb volt forradalomról és szabadságharcról beszélni, ezekhez a fogalmakhoz az emberek pozitív jelentést társítottak és a liga pszichológusai többször is igazolták, hogy a fiatalok szívesebben mennek önként harcolni egy idealisztikus forradalomért, mint csak simán egy háborúért. Forradalmárnak és szabadságharcosnak lenni `vagány` dolog volt, egy `egyszerű` és mocskos háborúban katonának lenni és harcolni sokkal kevésbé.
Annette már épp végzett a beöltözéssel, csak a sisakját kellett még felvennie, és épp azon törte a fejét, hogy mivel próbálja megnyugtatni Emiliát, akivel még hátravolt egy `lelkizős` beszélgetése. Annette különösebben nem nyugodott meg attól, hogy a lány szótlanul ücsörgött, ugyanis azt is látta, hogy közben egy rózsafűzért szorongat és magában csöndesen egy imát mormolt. Az esperariak így is jóval komolyabban vették a vallásosságot, mint más kolóniáról származók, de Emilia hitbuzgósága már túlságosan is nyugtalanító volt.
Mielőtt azonban Annette oda tudott volna menni hozzá az öltöző monitorja és hangszórója bekapcsolt és Salazar elsőtiszt arca jelent meg.
- Figyelem a hatos raj pilótáinak! a hangja mindig is kemény és karcos volt, ezen a hangszórók még tovább torzítottak- A most megkapott jelentések alapján a célpont hamarabb hagyta el az Aegis bázist, mint azt előzetesen megbecsültük, így azonnal indulniuk kell a csillagvadászaik felé, és a tervezettnél nagyobb sebességgel kell haladniuk, minden információt feltöltünk a csillagvadászok fedélzeti számítógépébe, Induljanak a gépeikhez! Most!
Annette fejében több csúnya gondolat is felbugyogott arról, hogy milyen `jól szervezett a hírszerzésük`, és mit szeretne most mondani nekik, de inkább magában tartotta, ellentétben a pilótáival, akik többféleképpen reagálták le a dolgokat. Julie hangosan szidta a hírszerzők felmenőit, miközben magára rángatta a létfenntartó hátizsákját, Emilia kelletlenül felállt, mint, aki nem tudja, hol van a helye, Midori valamit japánul káromkodott, az eddig a két hozzá legközelebb álló lánnyal vidáman beszélgető, mindig mosolygós Melanie pedig dühében ügyetlenül lökte el magát, és csak Olga gyors reakciója mentette meg attól, hogy ő legyen az egység első sérültje még indulás előtt. Tara persze a legnagyobb nyugalomban viselte a történteket, és csupán finoman kicsatolta az őt eddig egy székhez rögzítő szíjakat és a zsilip felé lépdelt a kapaszkodókat precízen és ügyesen használva.

Annette végül magára kapta a sisakját is, megvárta, míg mindenki eljut eddig a pontig a felöltözésben és akkor adta ki a parancsot a zsilip megközelítésére az űrruhába épített rádió segítségével. Természetesen ez sem ment zökkenőmentesen, az egységben csak Smally-nak becézett fekete bőrű afrikai lány, szintén elvétette a lépést és elindult az öltöző plafonja felé. Őt Midori és a korábban majdnem hasonló balesetet elszenvedett Melanie kapták el.

Az öltöző végében lévő zsilipkamra puszta léte - aminek belső ajtaja automatikusan szétnyílt előttük - szintén rávilágított a Tieton egyik újabb nyomasztó hiányosságára, mint hordozó űrhajó, ugyanis a csillagvadászok egy a hajó oldalához erősített széles rámpára voltak felfüggesztve, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a megközelítésükhöz a pilótáknak már eleve űrsétát kellett tenniük.
Mikor mindenki beért a zsilipkamrába Annette rádión utasította a Tieton zsilipkezelőit, hogy kezdjék meg a kizsilipelési folyamatot- előtte, mint mindig még mindenki űrruháját ellenőrizte, nehogy valaki egy sérült tömítés vagy egy nem megfelelően rögzített sisak miatt meghaljon itt neki, bár a dolog banálisnak tűnt, csak a Tietonon töltött fél éve alatt látott gondatlanságból bekövetkezett ilyen típusú súlyos balesetet.
Amint a külső ajtó kinyílt előttük az a látvány tárult eléjük, amit sokan úgy jellemeztek csak, hogy a `tökéletes semmi`, vagy az abszolút vákuum. A hajó a hiperűrben tartózkodott, itt nem voltak csillagok, de még kozmikus háttérsugárzás sem, szó szerint a semmibe néztek bele. Annette is megborzongott a látványtól, ugyanis még a csillagvadászokat felfüggesztő rámpát sem látta, aminek elvileg ott kellett lennie közvetlenül a lábuk előtt. A sötétség, mint kifejezés teljesen új értelmet nyert számára a hipertérben tett őrjáratoknak és űrsétáknak köszönhetően. Alig állhattak néhány másodpercig ebben a teljes igazi- sötétségben, mikor apró fénypontok gyúltak ki előttük a vadászgépeket felfüggesztő rámpa mentén. Ezek mutatták, hogy merre is kellett menniük. Anette beakasztotta az űrruháján lévő biztosító karabinert a zsilipkapu szájáig futó sínre, és ránézett a most már összefüggő szinte a végtelenbe futó ezüstszínű erecskét formázó irányjelző fényekre.
-Akkor lányok indulás! szólt hátra a mögötte éppen karabinerüket beakasztgató pilótáinak. Anette ellökte magát és a kezével rámarkolt a rámpán futó létrára, majd megindult a sín vége felé felfüggesztett tizenötödik csillagvadász felé. Hagyományosan a rajparancsnok gépe volt a legszélső, bár elvileg lehetett volna még néhány gépnek hely, azonban sok szempontból előnyös volt, ha tizenötben maximalizálják a rajok létszámát, anyagköltség tekintetében minden bizonnyal megérte.
Az egyetlen hang, amit most hallott a saját szuszogása volt, és ez a csend kifejezetten rémisztőnek tűnt az őket zajtengerben fürdető Tietonhoz képest. Igyekezett lefelé nézni a rámpára, egyrészt, így gyorsabban tudott haladni, hiszen minden figyelmét a sínhez létraszerűen kapcsolódó fokok kötötték le. Másrészt legalább látta is, hogy van valami, amibe kapaszkodhat, többször olvasott még gyermek és kamaszkorában olyan mesebeli lényekről, energiavámpírokról, meg olyanokról, amik kiszívják az emberből a jókedvet, de biztos volt benne, hogy az ilyen könyveket írók sosem látták az igazi energiavámpírt, a lényt, amitől az embernek már sosem lesz többször jókedve, ez a `lény` Annette számára maga a hiperűr volt.
A hiperűr, ami elvileg áldás lett volna az emberiség számára, a lány néha gondolatban elátkozta azt az esztendőt, amikor úgy négyszáz évvel ezelőtt idegenek érkeztek a Földre és eladták az emberiségnek a csillagközi utazás eme gyors módját. A pontos évszámra nem emlékezett, talán 2049 vagy 2048 lehetett, a Yolon nevű magát barátságosnak és jó szándékúnak nevező idegenek meglátogatták az emberiséget és eladtak egy rakás számukra már elavult, de az emberiség számára még csodálatosnak tűnő technikai újítást, ezek egyike volt a hiperűrben való közlekedés titka is. Cserébe a Föld majd összes még megmaradt- nyersanyagkészletére rátették a kezüket és az összes a jövőben a Föld által létrehozott más kolóniák által fizetett adóbevételből is részesültek még háromszáz évig, nem is beszélve arról, hogy a világ szinte minden nagyvállalatában részesedést szereztek, cserébe az adott piaci szektorban jelentős technikai újításokért. Lényegében véve harc nélkül felvásárolták a Földet és az emberek boldogan dolgoztak önként fogadott kizsákmányolóiknak. Így az emberiség bár látszatfüggetlenségét fenntarthatta lényegében idegen megszállás alá került, és a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy sokáig nem is értették meg, hogy egy idegen inváziót sokkal könnyebb pénzzel végrehajtani, mint fegyverekkel. A Yolon Csillagbirodalomtól való függőséget még mostanra sem tudta lerázni magáról az Egyesült Földi Köztársaság, és a Yolonok oldalán vívott értelmet háború volt az a szikra, ami kirobbantotta a felkelést a kolóniák számára elnyomó hatalmat jelentő, az idegen Yolon kormány akaratát szolgai módon kiszolgáló Föld ellen.
Miközben mászott nem mérte a pontos időt, de legalább két percig tartott, míg elért a tizenötös felfüggesztési ponthoz, itt egy csatornafedélre emlékeztető ajtó volt, amin szintén be kellett billentyűznie a személyi azonosítóját, így az lassan feltárult előtte, az alatta lévő másik ajtóval egyetemben.
Ekkor következett a nagy mutatvány, fejjel lefelé fordulni,- már ha van értelme fentről és lentről beszélni a világűrben - és bekászálódni a csillagvadászba, ami a rámpa mászó felületéhez viszonyítva fejjel lefelé volt. Annette kézzel belökte magát a csillagvadász pilótafülkéjébe. A vadászgép amelynek beceneve `Csontos` volt a pilóták között- meglehetősen puritán kialakítású volt. Ezt is áthatotta a `forradalom szele`, az Esperari Forradalmi Csillaghajógyárban készítették, a lehető legegyszerűbb konfigurációban. Két igénytelen, de elfogadható teljesítmény Paulet-22C típusú hajtómű, egy pilótafülke, két közepes tűzerejű előre irányzott plazmaágyú, egy kisebb teljesítményű fedélzeti számítógép és gyengécske tehetetlenségi csillapító, lényegében véve ebből állt össze a becsületes nevén Lince típusú csillagvadász, ami egyszerű kialakítása miatt kezdetben `csontváznak`, majd idővel `csontosnak` neveztek.
Annette miután elhelyezkedett és beszíjazta magát, bekapcsolta a számítógépet, összekötötte az űrruháját a hajó rendszereivel-így közvetlenül a szeme előtt jelentek meg a sisakjában a legfontosabb adatok. A csontosban a pilóta állva foglalt helyet, ennek egyszerű magyarázata volt, hogy nullagravitációs környezetben nincs szükség ülésre, ahhoz, hogy valaki kényelmesen érezze magát.
Gyorsan lefuttatott egy diagnosztikát, és beindította a hajtóműveket. Elvileg minden rendben volt a géppel. Ezután mindegyik pilótája bejelentkezett nála, jelentve, hogy felkészültek az indulásra. Egyelőre műszaki hiba nem hátráltatta őket, ez jó hír volt.
- Itt a hatos csillagvadász raj, minden kész, mindenki tiszta, engedélyt kérünk az indításra.- szólt be Annette a központi irányításnak.
- Itt a Tieton irányítás a hajó egyik férfi tisztje volt az irányítótiszt, hangja alapján Olaf Löfgren hadnagynak tűnt minden információt feltöltöttünk a csillagvadászok számítógépeibe, az akció részleteit tudják, a randevú ponton találkozunk, hozzák magukkal azt a szállítót! Sok sikert! Tieton irányítás kiszáll!
Annette sisakjának belső felületén megjelent egy zöld jelzés, ami arról tájékoztatta, hogy minden rendszer működik, és a csillagvadász levált a Tietonról, szabad. A lány óvatosan gázt adott és az apró törékeny Lince elkezdett távolodni a Tietontól.
Az új információ szerint mindössze 39 percük van, hogy elérjék a Hakudo K-20-ast időben a tervezett 52 perc helyett, így a hajtóműveket is 87%-os teljesítményen kellett használniuk.
Ahogy egyre távolodtak a Tietotól a hiperűr mély szakadéka még kietlenebbé vált, most már a biztonságot nyújtó hordozó sem volt ott velük. A vadászok hajtóművei által kilövellt plazma bár szabad szemmel láthatatlan volt, a tizenöt csillagvadász sok pici kékes színű üstökössé változott a műszerek képein. Annette többször is lejátszotta magában, hogy mi fog történni, és milyen lehetőségei lesznek a különböző szituációkban, egyik sem tűnt annyira csábítónak, leginkább abban bízott, hogy a hírszerzés most nem téved, és a teherhajó ott lesz, ahol várják, olyan védtelen lesz, mint, ahogy várják, és olyan könnyen adja meg magát, mint várják, vagy inkább csak remélik.
Az idő meglepően gyorsan repült, miközben végiggondolta az egyes eshetőségeket, és mielőtt megkezdték volna a lassítást, Annette a legélesebbre állította a Lince érzékelőit, amin ekkor a távolban egy hatalmas plazmaüstökös tűnt fel, ami épp keresztezni fogja a pályájukat, ha továbbra is így haladnak. A lány azonnal tudta, hogy ez egy nagy hajó, közel akkora, mint a Tieton lehetett konténerszállító korában, ez az `ő` teherszállítójuk lesz. Most kifejezetten izgatott lett, és saját magát is meglepte, hogy milyen boldog volt, a látszólag karnyújtásnyira lévő zsákmánytól. Nem bírta ki és átküldte a képet a többi csillagvadász monitorjára is. A dologhoz persze Julie tett egy viccesnek szánt megjegyzést:
- Látjátok csajok, jön a baba, már látszik a feje, szerintem lesz vagy öt kilós!
Annette rá akart szólni a rádiócsendet megtörő pilótájára, de végül eltekintett ettől, elvégre a fordulási manővert úgyis koordinálnia kell majd, tehát édes mindegy, hogy most, vagy később figyelmezteti a többieket.
- 16perc 52 másodperc 103 ezrednél 180 fokos fordulat, mindenkinél és tolóerő csökkentése a számítógép által ajánlott szintre. szólt át Annette a pilótáinak..
A fordulási manőverre szükség volt, mivel a legkönnyebb módja egy csillagvadász lelassításának, ha átfordul vele az ember a tengelye körül, és az ellenkező irányba használja az eddig gyorsításra használt tolóerőt. Így tulajdonképpen `fenékkel` fogják megközelíteni a célpontot, de elvileg, ha nem változtat a sebességén, és ezek a dög nagy hajók nem képesek rá túl gyorsan, elvileg épp időben fognak megérkezni, hogy elkapják, és újra szembeforduljanak vele.
Miután a fordulási manővert mindenki sikeresen teljesítette, tíz perccel később a tizenöt csillagvadász már jól láthatóan távolodott egymástól is miközben egyre lassabb tempóval közelítették meg a látszólag még semmit sem sejtő teherhajót. Az egyes csoport szemből fogja elvágni az útját, a másik két ötfős csoport pedig oldalról veszi körbe. Annette, Midorival, Julieval, Olgával és egy Emiliánál sokkal ügyesebb esperari pilótalánnyal, Paulával alkotta az egyes csoportot. Az indulás óta Annette nem is nagyon foglalkozott Emiliával, remélte, hogy rendben lesz minden és nem lesz gond abból, hogy elmaradt a lány `megnyugtatása` indulás előtt, már persze ha ért volna valamit.
Annette műszerein ekkor már hatalmasnak látszott a plazmaüstökös, és a számítógép is megerősítette a hajó típusát, valamint a sebességét. A K-20-as Hakudo jelzőfényeit ha szabad szemmel nem is lehetett még látni, de a számítógép már jelezte őket. A hajó óriási volt a parányi csillagvadászokhoz képest, amik tisztes távolból ugyan, de úgy vették körbe, mint farkasok a sebzett vadat, a hajó nagy volt lomha és védtelen. Épp olyan, amilyennek a jelentés leírta, Annette most magában visszavont mindent, amit a hírszerzésükről még az öltözőben gondolt. Néhány másodperccel később még a hajó transzponderének jelét is sikerült befogniuk. Ahogy gondolta, a hajó az Egyesült Földi Köztársaság `zászlaját` viselte és a JTC, nevű japán cégóriás tulajdonát képezte, neve pedig Hikari Maru volt.
Annette, ekkor kiadta a jelet a pilótáinak, akik felvették a megbeszélt alakzatot a Hikari Maru láthatólag észrevette őket és csökkentette a hajtóművei teljesítményét, de esélye sem volt kimanőverezni a hozzá képes fürge csillagvadászokat. A Hakudo K-20-as teherhajók a tipikus harmadik generációs konténerszállító teherhajókra hasonlítottak, aránylag kis méretű előrenyúló parancsnoki híd, mögötte hosszan végigfutó tengely, amelyre nyolc irányból voltak 150 méter hosszú és 50 méter széles konténerek felfüggesztve. Szemből olyan volt a hajó, mint egy hatalmas fogaskerék. A K-20-as hajók teljes hossza 329 méter volt, ezzel ugyan nem számítottak nagynak a teherhajók között, de méretei még így is tekintélyesek voltak.

Mikor már elég közel kerültek hozzá, és a hiperűr sötétjében szinte fáklyaként világított a teherhajó Annette most vagy soha alapon bekapcsolta a rádióját és sugározni kezdett felé:
- Itt Annette Taylor, a Szabad Kolóniák Ligájának tizedese beszél, azonnal felszólítom önöket, hogy térjenek le a jelenlegi pályájukról és kövessék az általunk magadottakat, önök illegálisan használják a Szabad Kolóniák által irányított hipertér pályát, -ez persze nem volt igaz, de valamilyen indokot ki kellett találni és Annettenek még indulás előtt ezt javasolták- haladéktalanul, kövessenek minket! Nem áll szándékunkban erőt alkalmazni, de ha kényszerítenek rá, megtesszük! Még mielőtt folytathatta volna, válasz érkezett a hajóról.
- Okasawa kapitány vagyok, a Hikari Maru békés teherszállító hajó parancsnoka, maga is nagyon jól tudja tizedes, hogy az úgynevezett forradalmuk törvénytelen, és nem több egy szánalmas kis lázadásnál, és azt is tudja, hogy semmilyen hipertér pályát nem sértettünk meg, azonban nincs választásom, a maguk aljas, alávaló kalóztámadásuk miatt és a szükséges katonai erő hiányában engedelmeskedem az akaratuknak. A saját életemet nem sajnálom, de nem fogom feláldozni a legénységem és a hajó fedélzetén tartózkodó nőket és gyermekeket a semmiért. Megadásunk egyedüli feltétele, hogy biztosítson róla, nem esik bántódásuk!
- Nem áll szándékunkban bántani sem önt, sem a legénységét, és ha átadták a hajót, szabadon távozhatnak. Annettenek ugyan fogalma sem volt mi lesz a legénységgel, de a parancsa az volt, hogy bármit ígérjen meg, csak vigye haza a teherszállítót.
- Bár nem bízom a maguk áruló fajtájában, választásom továbbra sincs, adja meg az új pályát, követni fogjuk. Még valami tizedes, maguk lázadók elárulták az Egyesült Földi Köztársaságot, előbb vagy utóbb, de megnyerjük a háborút, és akkor a katonaságunk eltiporja a maguk szánalmas kis lázadásának utolsó írmagját is. Maga és az emberei pedig addigra vagy halottak lesznek vagy ha túl is élik a harcokat felkutatjuk magukat és a nyílt utcán fogjuk fellógatni a büdös fajtájukat. Hikari Maru kiszáll!
Annette egyszerre volt ledöbbenve két dolog miatt, először a tény, hogy a küldetést ilyen könnyen, talán már túlságosan is könnyen teljesítették, és a másik dolog, amin megdöbbent a hangnem, amiben a Hikari Maru kapitánya megadta magát. De ez most nem számított, nem a modora miatt, hanem a hajója miatt találkoztak, Midori japán tudására sem volt szükség, minden tökéletesen sikerült. A Hikari Maru a tizenöt `csontos` vigyázó szemei előtt lassan irányt váltott és a csillagvadászok kíséretében elindult a randevú pontra, ahol már több teherhajó és több raj naszád várja őket, amelyek elszállítják a Hikari Maru konténereit. Elvégre a szabadságharc még sokáig fog tartani, és mindenre szükség lesz a győzelemhez, addig is miközben a monstrumot kísérte új úti célja felé, Annettenek két dolog jutott az eszébe, az egyik, hogy ezért egy hetes eltávot fog kérni a pilótáinak és magának, és egy mondat: Éljen a Forradalom és a Szabadság!