Szív

– Nem tudok bejutni hozzá, egyszerűen elérhetetlen az alak! – morgott Gabriel az ebédlő asztalnál ülve.
Nem figyeltem rá, a holnapi óráimhoz szedegettem össze az anyagokat a gépemen. Találtam egy érdekes cikket, és éppen annak tartalma szerint módosítottam az előadásom. 
– Pedig még nem olyan régen munkakapcsolatban voltunk, akkor nem volt ilyen fennhéjázó.
Erre leírtam az előadásomba a fennhéjázó szót. Jó, oké, feladom. 
– Gabriel, most tulajdonképpen min morogsz itt már fél órája? – ittam bele az üdítőmbe.
– Hát pont most mondtam el – vigyorgott, de mérgében ledobta a lapokat a kezéből és a hűtőhöz jött, hogy elkezdjünk főzni.
Mióta együtt élünk mindenben segítjük egymást. Persze nem szólunk bele a másik életébe, de az elmúlt másfél évet tekintve ennek már nem sok jelentősége van. Lilien nagyon sokat van távol és egy ideje már mindent inkább Gabriellel beszélek meg. 
– Ez a Rust idegesít, de nagyon – fogott bele újra – Megígértem Liliennek, hogy megszerzem állandó partnernek, mert már jó néhány éve ismerem, de hozzá még el se tudtam jutni személyesen, hogy meghallgasson.
– Rust? Ez a hely, ahová Taylor ment melózni? – kaptam fel a fejem és mostmár tényleg eltettem a laptopom.
– Ez, igen, hiányzik a srác. Nekem másik testrésze, mint neked, de lényegében ugyanaz a fazon – mosolygott.
– Aranyos volt velem, túl finom. Nekem egyik pasi se jön be, biztos velem van a gond – méláztam.
Gabriel néhány pillanatig gondolkodón nézett rám, majd újra megszólalt.
– Te, figyi! Saleses melót nem lenne kedved elvállalni? – vigyorgott kihívóan.
– Hogy a te fejeddel adjak el bármit is valakinek? – nevettem fel – Megőrültél?
– Hívd fel Taylort, fizetem az estéteket, ha be tud juttatni Rusthoz!
– Most ez komoly? – húztam fel a szemöldököm – Inkább egy új anál gyöngyöt vagy csipeszt vegyél helyette!
– Persze, majd hozzájárulok ahhoz, hogy vénlányként itt maradj a nyakamon még harminc évig! – nevetett mostmár ő is.
– Na, jól van, oké, majd én bejutok neked Rusthoz, mit kell eladnom neki? – adtam be a derekam, de ekkor ért haza Lilien, egy csomó bevásárló szatyorral.
– Jaj, Csillagom, ezt már annyiszor megbeszéltük, hagyd lent a kocsiban és majd én felhozom a cuccokat! – ment az ajtóhoz Gabriel segíteni.
Olyan édesek, de komolyan. Csöpögősek, de édesek. 
– Hoztam egy csomó doksit aláírásra – adta a férje kezébe a papírokat a táskájából.
Lilien teljesen megváltozott. Egy igazi kifinomult nő lett. Határozott, magabiztos és álomszép. Persze, mert a férje öltözteti. Jó, sosem volt szende a csaj, jól felvágták a nyelvét, ezt Gabriel mellett másképp nem is lehetne, csak ezt a nőies oldalát nem használta ki sosem. 
Éppen felkeltem volna a pulttól, de míg Gabriel adott neki egy ölelést, a háta mögött mutatta, hogy üljek vissza, majd kacsintott egyet és idegesen beharapta az alsó ajkát.
Gabriel elvitte a dohányzó asztalra a paksamétát, és már kereste is a tollat, hogy alá tudjon írni, de ekkor egy kicsi papír hullott az ölébe. Letette a tollat, aztán csak pislogott végül vett egy mély levegőt, de már tele volt könnyel a szeme. 
– Most jöttem az orvostól – mosolygott Lilien – Nyolcadik hét, és minden rendben van.
Gabriel finoman letette a képet, majd mindkét kezével megdörzsölte az arcát.
– Megfogadtam magamnak, hogy amikor ez eljön, nem fogok bömbölni, mint egy kisgyerek, de huh, baszki! – törölte le megint az arcát és sóhajtott egy nagyot – Nem egyszerű. 
Felvette a képet, és megsimogatta.
– Tudtátok, hogy a kedvenc napom lett a szerda? – sírt mostmár nyíltan.
– Sírj nyugodtan, vagy bármit, ami jól esik – ült le mellé Lilien, és megsimogatta a vállát.
– Nélkülem mentél a dokihoz? – ölelte mostmár szorosan a feleségét.
A kanapé mögé léptem, és mindkettőjük vállát átölelve adtam nekik egy-egy puszit, és elmentem a saját lakrészem felé, hogy felhívjam Taylort. Ezektől a babás témáktól igyekeztem minél messzebb kerülni.
Becsuktam a saját nappalim ajtaját és Taylor a túloldalon kábé második csengetésre fel is vette.
– Isabel? – szólt bele meglepődve.
Amióta azt az egy estét együtt töltöttük még kétszer hívtam fel, hogy elhívjam bulizni. Mindkét alkalommal úgy vette az adást, hogy már másnap egy csokor virággal és lovas hintóval képes lett volna megkérni a kezem. Így hát nem kerestem úgy egy éve már lassan.
– Szia, Taylor! – mondtam komolyan – Szükségem lenne egy nagy szívességre!
– Megteszem, amit tudok, mond csak!
– Be kellene jutnom Rusthoz – böktem ki azonnal. 
Leszoptam a konyhámban, szerintem a kertelésen már túl vagyunk.
– Isabel, az, hogy mindenki hasába lyukat beszélsz két perc alatt, nála nem fog menni. Ez a fazon cápákat reggelizik – mondta minden ellenségeskedés nélkül.
– Csak negyedóra kellene – erősködtem – Reggeli eligazítás előtt, vagy egy kávé szünet, csak van neki valami fix pihenője.
Hallottam, hogy sóhajt. 
– Reggel háromnegyed nyolcra legyél az irodája előtt! Lesz tíz perced, míg én szoktam bent lenni nála az aznapi teendőivel – le is tette.
– Köszi – ültem le az ágyam szélére.
Hát mégiscsak haragszik rám. Sajnálom. Szerintem korrekt voltam vele.
Másnap már az volt fél óra, mire kocsival kiértem ahhoz az ultramodern fa és üveg meg árnyékolók csili–vili épülethez, ami a város mellett a semmiben fekszik. Több melléképület is áll hasonló stílusban körülötte. Igazából bazi nagy ötlet kihozni a központot is a friss levegőre. Nem kell egy napot utazni, ha valakinek a vezetőséghez kell mennie, illetve a komplett géppark is, az összes alkalmazottal itt van egy helyen. Átgondolt, letisztult, rendezett, tetszik.
A következő húsz perc azzal ment el, hogy a recepción elmagyaráztam, hogy Taylorhoz jöttem, aztán mire megtaláltam a vezérigazgató irodáját. A folyosó fala végig üvegből volt, kilátással a hegyekre. A felettem lévő intelligens árnyékolók miatt hűvös, friss levegő vett körül. A fazon vagy megalomán, vagy valóban nagyon tehetséges. Vagy mindkettő. Mikor Taylor meglátott, elém sietett és nagyon ideges volt. Megbánta, hogy beengedett.
– Tényleg csak tíz perc, és ne járass le, kérlek! – összehúzta a vállamon a ruhát, és megszorította a copfom.
Mi a szar? 
– Hagyjál már! – hessegettem el a kezét magamról.
– Öltözhettél volna ide illőbben is! – sziszegte, de kinyitotta az ajtót, és be is lökött rajta.
Odabent nem volt senki. Meglepődtem. Mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy egyedül leszek bent ebben a nagyon fasza irodában. Szürke, szürke mindenhol, élénk színű kiegészítőkkel, hátul nagy ablak, sehol egy autó, sehol egy ember, csak az érintetlen természet hektárokon keresztül. Waow. Odasétáltam a nagy fa íróasztalhoz, kezem végig siklott a lapján, és gondoltam egyet, belehuppantam a forgószékbe. Ültem ott egy perce totál belefelejtkezve a gyönyörködésbe, amikor kinyílt az ajtó, bejött rajta egy alak, én meg elfelejtettem felállni is. Meg levegőt venni is.
Egy alsó hangon két méter magas férfi állt az ajtóban. Egy nagydarab ősi viking harcos kék öltöny nadrágban, fehér ingben, könyökben felhajtva, jobb csuklóján bőr pántos karkötő, ami színben azonos a barna cipőjével, barna övével, órájának szíjával, na és az istenien gyönyörű, hosszú rozsdabarna hajával, ami a tarkóján össze volt kötve. Sötét aranybarna borostája ápolt, arccsontja éles, orra egyenes, szemöldöke íve tökéletes. Egy északi isten arca. Minden vadság megjelenik rajta, amit az intelligensen metsző mélykék szemei tesznek még vadabbá, és a lelkemnek azt a mocskos részét is, amivel éppen rá gondolok. Jelen pillanatban úgy néz a szemembe, mintha csak én léteznék a számára. Vagy úgy, mintha a helyén ülnék az irodájában.
Egyetlen pillanatra állt csak meg, majd minden szó nélkül odasétált az íróasztala másik feléhez, és az egyébként vendégeknek szánt egyik székbe leülve és hátra dőlve várta, hogy megszólaljak. Közelről is istenien nézett ki. Szentséges ég. Úgy bámultam, hogy kezdett ciki lenni, szóval azt a taktikát választottam, hogy minden szót, amit ki tudok halászni a vérből, ami az agyamban maradt, kimondok összedobálva számon.
– Te vagy Rust? – találtam rá az utolsó vergődő háromra.
Őszintén mondom, meglepett. Ez a fazon fiatalabb, mint gondoltam. Kissé felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott. Vonásai nem evilági szépségűekké finomodtak tőle. Ó, istenem. Az egyik izzadós álmomban vagyok, tutira. 
– Bármilyen meglepő a vezérigazgató a vezérigazgatói irodában – Szólalt meg a mély, rekedt baritonján, amivel a viharfelhőket is mozgatni tudná az óceánok felett, és tekintete egy pillanatra sem engedtem az enyémet.
– Te ki vagy? – szórakozott jót rajtam.
Ekkor kaptam észbe. Lassan felemelkedtem a székéből, és lesimítottam a sárga csipke ruhám anyagát, majd az asztalt megkerülve egyenesen mellé álltam és kinyújtottam felé a jobbom. 
Ül előttem, feje egy magasságban a melleimmel, és meg se mozdul. Szemtelenül végigmér, de tényleg konkrétan tetőtől talpig és vissza. Nem szívbajos a pasi. Mire az arcomhoz visszaér, én már az alsó ajkam harapom, hogy ne nevessem el magam. Megnézi az ajkam is és összehúzza a szemöldökét, majd vesz egy mély levegőt és feláll elém. Magasságos egek. A vikingek hadvezére. Igyekeztem nem zihálni, de abban se voltam biztos, hogy a nyálam nem csöppent közben a padlóra. Meg akarom dugni! Igen, ez biztos. Rohadtul meg akarom. Nekem kell ez a faszi, különben megőrülök! Tenyere az én jobbomba került, és nyeltem egyet mielőtt meg tudtam szólalni.
– Dr Isabel Adams – hallottam kívülről a saját hangom.
Képzeletben már a derekán vagyok, és épp a nadrágját gombolom ki. Bármit megteszek neki, amit csak akar!
– Szia, Isabel! – mondta barátságosan – Theodor Rust – mutatkozott be totál higgadtan.
Elengedte a kezem, és elővette a telefonját, majd az órájára nézett és megint rám.
– Mondd gyorsan, mert öt perc múlva japánból jönnek hozzám, és ők sosem késnek!
Hallgattam a hangját, és kedvem lett volna nyögni tőle. Mély hang, van benne egyfajta természetes rekedtség. Ha ezen a hangon kéri, tényleg bármit megteszek neki. Bármit. Most. Azonnal.
– Kellene nekem egy szignó és már itt sem vagyok – mosolyogtam az előttem félig asztallapon ülő férfira.
– Az ajándék boltban találsz bögrét az arcommal, ha azzal visszajössz, még azt is ráírom, hogy Tőlem Neked! – mondta komolyan.
Jó, szar bevezetés után mit is vártam.
– Szívecskében? – húztam össze a szemem mosolyogva, mire hangosan felnevetett.
Édes Krisztus, most lettem hívő! Úgy futott ki a tüdőmből a levegő, hogy nem tudtam visszafelé mikor jönne még életben talál-e. 
– A szívecskékről szeretnél beszélgetni, vagy rátérsz végre a lényegre? – ült le az asztala mögé, és bekapcsolta a gépét.
– Maradjunk a szívecskéknél! – bukott ki belőlem mielőtt meggondolhattam volna magam.
Felém fordult a monitortól, és összeráncolta a homlokát.
– Figyelj! Egyértelműen feldobtad a reggelemet, de mostmár kezdesz idegesíteni.
– Gabriel Woods küldött egy szerződés-tervezettel – böktem ki végül.
– Woods? – lepődött meg őszintén, de végre rám figyelt.
A székével teljesen felém fordult.
– Mi van vele, nem hallottam róla vagy két éve, pedig nagyon bírtam a fazont – váltott csevegés üzemmódba.
Még két ilyen szép hosszú mondat és itt élvezek el a szeme láttára.
– Az, hogy mit szeretne, le van írva ebbe – szedtem elő a táskámból a borítékot és nyújtottam át neki.
Majd nem neki fogom kiteregetni Gabriel magánéleti dolgait.
– Neki dolgozol?
– Vele élek – mosolyogtam.
– Kár, pedig meghívtalak volna egy kávéra – mondta lazán és visszadőlt a székébe.
– Vele és a feleségével – mostmár csak vigyorogni tudtam.
– Előre nem írok alá semmit! – mondta és mostmár gépelt valamit közben.
– Előre? – húztam fel a szemöldököm.
– Először kávézunk! – nézett a szemembe – És most menj ki! – parancsolta, és már be is sötétített.
Felállt, és a középen álló filigrán tárgyalóasztalhoz ment, majd azon is megnyomott egy gombot, hogy minden ülés előtt bekapcsoltak a kis, asztallapba épített monitorok, és az asztal mögötti hat méteres kivetítő is bekapcsolt közben.
– Egy óra múlva a tiéd a leszek! – fordult vissza az asztalfő felől, és esküszöm, hogy kacsintott egyet.
Fogtam magam és kényszeredetten kimentem Taylorhoz a fél csarnoknyi váróba.
– Na, hogy ment? – lépett elém Taylor, de úgy toltam odébb, mintha ott se lenne.
– Azonnal visszajövök! – mormoltam, és bevágódtam az idefelé már kiszemelt női mosdóba.
Odabent a tükör előtt a mosdókagylóra támaszkodtam, és fejem lebillentve káromkodtam pár cifrát. Aztán a hajamat tépve felegyenesedtem és csukott szemmel elkezdtem a légzésgyakorlatomat. Semmire se mentem vele. Oké, oké, mély levegő. Bárcsak ne remegne a kezem!
Tizenöt perc mosdóban faltól falig járkálás után kimentem Taylorhoz, de kicsit sem voltam jobban. Megköszöntem neki a lehetőséget, és elsétáltam a folyosón, hogy fel tudjam hívni Gabrielt.
– Már végeztél is? – vette fel szinte azonnal.
– Te tudtad, igaz? – szóltam bele idegesen.
– Hogy Rust te vagy, csak férfiban és nagyobb, barbárabb kivitelben? – szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorog – Ilyet még sosem hoztál haza, gondoltam egomán vagy és bingo.
– Nem véletlenül nem viszek ilyet haza, Gabriel! – mondtam élesen.
– Mert a végén még olyannal feküdnél le, akit tényleg megkívántál?
– Mert az ilyen alakok veszélyesek, és mindig rejtegetnek valami mocskos titkot – sziszegtem.
– Ezt úgy mondod, mintha téged bárki csak úgy el tudna rabolni az utcán, és rád ezek közül egyik sem lenne igaz.
Jogos, ott a pont. Nagylány vagyok, és eléggé tudok vigyázni magamra.
– Szóval, Isabel, csak érezd jól magad! – mondta és le is tette.
Kinyírom, ha hazaérek. Tutira. Direkt csinálta az egészet. Meg se néztem mi van a borítékban, de remélem nem matricás könyvet küldött csak azért, hogy engem belerángasson ebbe. Szívecskék, jézusom! A homlokomat fogtam szégyenemben.
– Lenyugodtál? – hallottam a közelemben zengeni az égi hangot.
Odafordultam, és láttam, hogy felém közeledik kezében a borítékkal. Nem siet, de még így is gyors. Úgy mozog, mint egy ragadozó. Egy ekkora testet így mozgatni nem tudom, hogyan lehet képes. Egy pillanat múlva előttem állt, és megint megnézett magának.
– Teljesen összekócoltad a hajad – húzta össze a szemét, de mosoly bujkált az ajkain – Mehetünk?
Mozdult egyet, szabad jobb kezével megfogta a balomat, majd finoman húzni kezdett maga után. Mikor felvettem a tempót, elhúztam volna a kezem, de ő csak lazán leengedte közöttünk és pont úgy sétálgatott velem a folyosón ki a recepcióig, majd egy másik folyosón balra, mintha a parkban sétálnánk, a tó mellett, naplementében. Egy perc múlva odaértünk a kávézóhoz. Mondanom se kell ez is baromi hangulatos egy hely volt. Volt bent vagy száz asztal, és a helyiség hátsó fala nagy, nyitott teraszban végződött, ami szintén a hegyekre nézett. Odabent és kinn a teraszon is mindenhol zöld növények dobták fel a fát és a betont. Elszórva emberek beszélgettek halkan. Jó volt a hangulat. Elvezetett a csodálkozó szempárok előtt, kivitt a teraszra, és az egyik árnyékos, félreeső asztal előtt megállt, ledobta a borítékot, kihúzta nekem a széket, engem meg kezemnél fogva finoman a székre rántott, hogy már ültem is. Majd velem szemben ő is helyet foglalt. Hú basszus, ez az ősember viszi a nőt a barlangba viselkedés nem tudom mikor lett ilyen izgató.
– Mit hozhatok Mr Rust? – mosolygott túl kedvesen az egyik pincér csaj, mikor mellénk ért.
– Isabel? – nézett rám Theodor, miközben a borítékot bontogatta.
– Egy presszót kérek minden nélkül és egy dupla Whiskyt jéggel – néztem fel a csajra.
– Délelőtt kilenc van – hallottam Theodor hangját.
– Hja, akkor egy szendvicset is dobj mellé, léci! Köszi!– fejeztem be mosolyogva a nő felé.
Theodor megint úgy nevetett fel a semmiből, hogy láttam a pincér csaj arcán, hogy elkerekedik a szeme. 
– Nekem csak egy pohár víz lesz, Eva, köszönöm! – mondta elkomolyodva, és már elő is vette a tollát.
Fellapozta a szerződést, és elkezdte olvasni. Néha beleírt valamit, vagy kihúzott egy–egy sort. Közben én meg majd elpatkoltam szívritmus-zavarban. Nem lehet leírni, mennyire szexi rajta az karkötő és az óra. Ahogy mozog a keze, miközben ír és koncentrál. 
– Ez még mindig profi munka, ahogy Woodstól meg is szoktam – ért pár perc múlva a végére.
– Lilien Woods? – olvasta a barátnőm nevét az utolsó lap alján – Nem semmi – írta végre alá, és letette a tollat, majd nézte, ahogy eszem a szendvicsem.
Két falat között megszólalt a telefonom, és a fél bucival a számban nekiálltam megkeresni. A mezőgazdasági tanszék vezetője, Nick hív.
– Ez elég fontos lenne.
– Vedd fel nyugodtan! – dőlt hátra a székében, és összehúzta a szemét.
Hát lehet így figyelni? Vettem egy mély levegőt, és azon gondolkodtam, hogy a nagyelőadóban lévő hatvan hallgatóm figyelme összesen sem hozott még ennyire zavarba, mint most az övé.
– Szia, Nick, hallgatlak! – tettem le a kajám, és kortyoltam a kávémba.
– Kellenének nekem az északi harmincötös út mentén húzódó terület felmérési adatai – mondta a telefonba.
– Azon a helyen nem futtattuk végig a random forestet, csak archív adataink vannak róla – válaszoltam gyorsan, hogy le tudjam rázni.
– Akkor menjetek ki holnap és intézzétek el! Küldöm mailen a pontos koordinátákat. Utána mennyi idő még neked?
– Attól függ, milyen jellemzők kellenének. Maga a felmérés lesz egy fél délelőtt, utána harmonizálnom kell az adatokat, de összedobom neked még a hétvégén, ha minden jól megy – tettem le a kávés csészém, és a szokásos szopogatás helyett húzóra megittam a piám.
– Remek, akkor holnap reggel nyolcra gyere az irodámba és a többit ott.
– Rendben, ott leszek! – tettem le a telefont.
Vettem egy mély levegőt, és félve néztem fel Theodorral, aki teljesen kifejezéstelen arccal nézett a szemembe. Aztán felém nyúlt, elhúzta a szalvétámat és a tollát felvéve valamit pingálni kezdett.
– Ez a magán telefonszámom, szívecském – tolta vissza az asztallapon a szalvétát – Hívj fel, ha már velem is szóba állsz!
Azzal már itt sem volt. Nem néztem utána, akkor meg kellett volna bámulnom a seggét, és azt a vérnyomásom már nem viselte volna el. Lenéztem a szalvétára, amire mintha nyomtatták volna a számokat, olyan katonásan sorakoztak. Mindez egy szép, nagy szívbe zárva. Úgy nevettem fel, hogy mindenki rám nézett, de leszarom. Baszki, ez megadta a számát! Ilyen izgatott is régen voltam már.