Szerelem és barátság

2. fejezet


Eufrozina úgy érezte elárulta őt a fiú. Örök hűséget és barátságot fogadott neki. Megígérte, hogy mindig mellette áll, ha szüksége lesz rá. De ő megszegte ígéretét. Elköltözött olyan messzire a várostól, amennyire csak lehetett. Vajon mi oka lehetett rá? Nem értette őt, igazából soha nem értette. Mindig furcsa volt vele, és mindig szikrázott a szeme, ha másik férfival látta. Férjnél volt immár. Mégsem foglalkozott a férfival, kihez életét kötötte. Kapcsolatuk nem volt túl fényes. Jobban hasonlítottak egy testvérpárhoz, mint egy házaspárhoz. Eufrozina megborzongott, hogyha hozzáért a férfi. Forgott a gyomra, ha meg kellett csókolnia. Testi kapcsolat nem volt köztük egyáltalán. A férfi pedig igazán agresszív volt. Sokszor előfordult, hogy részegen tántorgott haza egy mulatóhelyről, és a feleségét csúnyán elnáspángolta.

Másnap természetesen semmire sem emlékezett. Nem egyszer került már könnyebb sérülésekkel a kórházba Eufrozina. Szerette őt Imre, a férje, de nem tudta elviselni a tudatot, hogy a nő nem szereti, és hogy gyermeket sem akar neki szülni. Ezért ott bántotta, ahol csak tudta. A lánynak viszont folyton Anton járt a fejében. Nem törődött a férje gonosz tetteivel. Ő rá gondolt egyfolytában. Vajon mi lehet vele? Megnősült? Ha igen boldog a nővel, kit elvett? Vagy talán még mindig oly szomorú, mint amikor elhagyta a várost? Megvalósította az álmait? Sokszor mesélt neki egy nagy álomról, amire soha nem volt lehetősége. De nem árulta el, mi volt az a nagy álom, csupán annyit mondott neki, hogy képtelenség ez. Talán ez miatt ment el? Hogy megtehesse, amire mindig is vágyott? Nem az nem lehet. Nem hagyta volna el őt soha. Meg kell találnia. Nem bírja nélküle tovább. Sivár pusztának érezte lelkét a férfi nélkül. Sajgott a szíve, ha rágondolt. Furcsa érzés kerítette hatalmába Eufrozinát. Megijedt ettől az érzéstől. Ugyanis hirtelen vágy fogta el a férfi iránt. Ebben a pillanatban már nem úgy gondolt a férfira, mint gyerekkori barátjára, hanem másként. Maga sem tudta megmagyarázni mik ezek az érzések, de jól tudta bolondság az egész. Hiszen neki férje van, nem gondolhat másra. E buja érzések megijesztették. Vezekelnie kell. Igen neki férje van, nem gondolhat ilyen dolgokra. Megbünteti magát. Most három napig nem fog mást enni és inni, mint vizet és kenyeret. Az talán segít. A lelkéből kiírtja a gonoszt és a bujaságot. Muszáj könyörtelennek lennie magával. Másként nem szabadulhat meg a gyötrő kíntól, a fájdalmas lelkiismeret furdalástól.

Két nap elteltével a kínzó éhség sem csillapította a vágyát. Nem tudott már mit tenni ellenne. Minél jobban büntette magát, annál jobban vágyott Anton érintésére, simogatására, csókjára. Szomjúhozott a lelke, és éhezett a szíve a férfi szerelme után. Most már csak egyet tehet, elmegy János atyához. Meggyónja bűneit, és talán tud szolgálni valamiféle jó tanáccsal is. Másnap reggel elindult a kis falu kápolnájába. A falunak ez az egyetlen restaurálatlan építménye. Szinte műemléknek számít már. Sajnos a közösségnek nincs elég pénze arra, hogy rendbe hozassa a kis templomot, pedig majdnem mindenki rendszeresen látogatja imádkozás céljából. Még a második világháború végéből maradt fent ez a kis dóm, ide bújtak el a háború alatt a faluban lakó asszonyok és gyermekek. Itt nem érhette őket semmi baj. Erősen hittek benne, hogy az Isten háza megvédi őket minden gonosztól, és minden bajtól. Így lett. Az ott rejtőzködők között senki sem sérült meg.

Itt „szolgált” János atya. Mindenki szerette, és nagyra becsülte őt, hiszen igazán tisztességes volt. Még fiatal, olyan 28 év körüli lehetett, de kora ellenére nagyon is bölcsnek bizonyult. Csodálatos példáival, lelki beszédeivel már sok embert húzott ki a bűn medréből. Csinos fiatalember volt, de soha nem jutott eszébe bűnt elkövetni. Bőszen követte az Úr tanításait, és szigorúan betartott minden egyes parancsolatot. Ezen felül kedves és figyelmes volt, a gyerekek kedvence. Hozzá igyekezett most Eufrozina, hogy megbocsátást nyerjen. Amint belépett a templom ajtón, a szeme elidőzött egy gyönyörű Mária szobron. Arra gondolt bárcsak ő is ilyen tiszta és széplelkű tudna maradni. Körülnézett, kereste az atyát. Látta, hogy milyen rossz állapotban van itt minden. A padok kopottak és rozogák. A festmények szintén elnyűttnek hatottak. Az egész templom sajnos viseltes volt. Meglátta az oltárnál térdepelő János atyát. Tudta hogy úgy ildomos, hogy megvárja, amíg végez, de nem bírta, muszáj volt minél előbb beszélnie vele. Már fájt a lelke a sok bűnös gondolattól. Gyors léptekkel oda sietett a paphoz, és megszólította.
- Elnézést atyám, bocsánat, hogy megzavartam, de beszélnem kell önnel.
- Semmi baj lányom. Mondjad csak, hallgatlak.
- Gyónni szeretnék tiszteletes úr.
- Megint lányom? Rendben. Gyere.
- Köszönöm, hálásan köszönöm.
Elindultak együtt a gyóntatószék felé. Ahogy lépkedtek hallani lehetett a lábuk alatt nyikorgó fapadlót. Már messziről látta az ócska építésű gyóntatót. Belépett, majd nekilátott.
- Atyám vétkeztem.
- Miben lányom?
- Bűnös gondolatok járnak a fejemben.
- Milyen gondolatok?
- Anton… Anton jár mindig a fejemben atyám. Nem szép dolgok. …
- Folytasd gyermekem.
- Vágy fogott el iránta.
- Miket beszélsz lányom? Te férjnél vagy!
- Igen, de mégsem tudom ki verni a fejemből, a …. Szí…a szívemből. Szeretem és mindig is szerettem, csak sosem vallottam be, talán még magamnak sem.
- Ez valóban megtévelyedés lányom. De a körülményeidet nézve talán annyira mégsem. - Ezt hogy érti?
- Miért mentél ahhoz a férfihoz, aki most a férjed, ha mást szeretsz?
- Nem tudom, tényleg nem tudom.
- Hiszen mindenki tudja, hogy folyamatosan ver téged. Én megakadályozom, amikor tudom, de mindig én sem tudok ott lenni. Ennek ellenére rosszat cselekszel.
Tudom. De képtelen vagyok ellene tenni.
Azt kellene tanácsolnom, hogy felejtsd el őt, és szeresd férjed. De ez esetben, talán én is hibát és bűnt követek el. De ha bűn az, hogy egy szerelmes lányon szeretnék segíteni, és így a szívemre hallgatok, akkor bátran vállalom a bűnömet.
- Ezt hogy érti atyám?
- Úgy hogy azt tanácsolom, hogy hagyd el a férjed. Keresd fel Antont és valld meg érzelmeid. Ez a helyes út. Ő is szeret, én jól tudom. A férjed a megfelelő büntetést kapja ezzel. Mondd azt, hogy egy zarándokútra mész a hitközösséggel.
- De atyám! Ezzel hazudnék, és pont ön ilyen tanácsot ad?
- Igen. Jól látod gyermekem. Így gondolom helyesnek. Tedd csak meg. Azzal nem követsz el semmi rosszat, ha a szíved után mégy.
- Meggyőzött tiszteletes. Elmegyek utána. De azt sem tudom, hogy merre keressem.
- Én véletlenül tudom, hogy hova költözött. Ugyanis még most is adományoz a templomnak némi összeget. Nem sokat, de arra elég, hogy a gyerekeket támogatni tudjam. Nos Anton Hanságfalván lakik.
- Ó köszönöm atyám. Örök hálám.
- Ugyan. Ez a dolgom.
- Lehetne még egy kérésem?
- Nos?
- Áldását adná rám?
- Ez természetes

Eufrozina megkönnyebbülten ment ki a templomból, tudván, hogy nem követett el bűnt, és János pap is támogatja őt. Végre szabadnak érezte a lelkét, és szinte szárnyalni lett volna kedve a boldogságtól. Boldog volt, hiszen egy reménysugár nyílt meg előtte, ami azt sugallta, hogy újra láthatja a szerelmét. Csak abban reménykedett, hogy képes lesz megbocsátani neki Anton azt, ahogyan viselkedett vele elválásukkor. Visszaemlékezett arra a szörnyű napra. Napsütéses délután volt. Szokásos helyükön találkoztak. A szép völgyben. Így hívták ezt a helyet. Igazából ők nevezték el, senki nem tudott erről. A nevét azért adták neki, mert egy nagy völgyben volt, ami teli volt szebbnél szebb virágokkal, szép erőteljes zöld fű borította be, és egy óriási fa állt a közepén. Arrébb egy patak csordogált. Nyáron mindig felmásztak erre a fára, és estig beszélgettek, majd naplementekor megfürödtek a patakban. Úgy pancsoltak akkor, mint két pajkos kisgyerek. Fröcskölték egymást, és játszadoztak. Télen pedig korcsolyáztak, hógolyóztak, hóembert építettek. Szép emlékek voltak ezek. Az a nap nem így tellett. Akkor már menyasszony volt, és eléggé megromlott a kapcsolatuk Antonnal. Találkozót beszéltek meg ide. Eufrozina, mint mindig ekkor is örömmel sietett a szép völgybe. Antont, amint meglátta megdobogott a szíve. De rajta látszott, hogy nincs minden rendben.
- Szia. Beszélnünk kell valamiről. – szólt Anton szomorúan.
- Rendben, miről?
- Elköltözöm. Elmegyek innen.
- De miért? Ezt hogy érted?
- Meg kell értened Fro. El kell mennem innen, amilyen messzire csak tudok.

A lány hatalmas haragra gerjedt. Fékezhetetlenné vált, gyűlölte ebben a percben a fiút. Miért teszi ezt? Hisz megígérte neki! Mi mindent megígért neki! Mégis megszegi! Jobb is, hogy elmegy! Hazug, galád!
Fájdalmában nem tudta mit tett, felemelte a kezét, és nagy erővel arcul ütötte Antont. Anton meghökkent, nem tudta mire vélni a dolgot.
- Mi ütött beléd?
- Szerinted mi? Te aljas, hazug, csaló! Megígérted! Megígérted, hogy örökre együtt leszünk, és hogy örök barátok leszünk! De te megszegted az esküt! Gyűlöllek! – üvöltötte remegve.
- Ne mondj ilyeneket, kérlek!
- De mondok, és még szebbet is mondok! Jobb is hogy elmész! Látni sem bírlak! Forog a gyomrom, ha rád nézek!
- Igazán? Nagyon önző vagy. Sajnállak érte.
Ettől még nagyobb haragra gerjedt a nő. Minden erejével elkezdte ütni és rugdalni a férfit.
- Te csak ne sajnálj engem!
A férfi megfogta két erős karjával, majd e szavakat intézte hozzá:
- Sose feledd el azt, amit ma tettél! Mert hidd el én sem fogom soha elfejteni.
Azzal elballagott nehéz lépteivel, és nehéz szívével. Eufrozina csak nézett utána reménytelenül, és már azonnal bánta, amit tett.

Ezek az emlékek nem voltak szépek. Nem volt büszke arra, amit tett. Bárcsak ne így tette volna. Azóta eltelt 2 év, 2 év, szenvedéssel. Ez idő alatt, megbánt minden tettét. Most már csak az emlékek maradtak. De újra egy sugár szökött az életébe. Talán sikerül neki. Igen talán sikerül megtalálnia a férfit, akit…