Nyújtófa 1.rész

Még jól emlékszem,amikor apám ezt mondta nekem: „ Majd ha nagy leszel te is akkor lehetsz fent, ameddig akarsz!” Nagyon vártam már, hogy felnőhessek és azt tegyem,ami a szájam íze szerint tetszik nekem. Most így visszaemlékezve ezzel semmi baj nincsen. Hitetlenség. Ez fut minden hétvégén át rajtam és ezzel kell együtt élnem, Isten tudja miért. Arra is jól emlékszem, amikor tizennégy évesen apám a téli szünetben már tíz órakor takarodót fújt. A nagy testvérem fent volt iskola időben is éjfél után zavarta a nyugodott alvásom és őrületbe kergetett minket a hangos zenéjével. Olykor meg volt szólva,de ennyi. Azon az éjszakán nagyon nem tetszett, hogy nem beszélhettem azzal,akivel szerettem volna, mert egyébként is tiltottak tőle. A felnőttek hülye játéka elért minket is. Ostobaság. Így tehát elkeseredésemben nem tudott a szívem nyugovóra térni és bekapcsoltam a számítógépet a tiltás ellenére is. Oda sompolyogtam és láttam, hogy sokan fent vannak még online, elvégre szünet volt. A sötétben egy árny jelent meg mellettem, a szívem meg is állt hirtelen, amikor az öcsém megjelent az ajtóba. Lekuporogott mellém és halkan beszélgettünk, gondolom várta, hogyha befejezem, akkor ő is géphez juthat kicsit. Kis idő múlva a földszinten felgyúlt a villany és apám dübörgő hangja kiáltott fent: „ Miért nem aludtok már? Be van kapcsolva a gép?” Erre visszakiáltottam: „ Mások is fent vannak!” Ezzel aláírtam az Andrássy úti bemenőmet. Apám ugyanis szerencsétlenségemre arra ébredt fel,hogy a hörcsög lemászott a hálószobájukba és ott kaszmatolt. Míg apám súlyos lábai lépkedtek fel gyorsan kikapcsoltam a gépet és ijedtembe beszaladtam a szobámba. Az öcsém gyorsan ágyba bújt, mintha ott se lett volna. A dübörgés iszonyatosan megrémített. Apám ritkán jött fel az emeletre és tudtam,  hogy ez nem jelent jót. Mintha maga a sátán közelített volna. Rémültembe átszaladtam az öcsémhez, hátha ott menedéket találok, de ami ott történt sosem felejtem el. Apám szemei szikrát szórtak. A kezemet használtam pajzsként. Éreztem, ahogy az ütések puffantak, olyan végtelennek tűnt az egész. A szoba sarkába húzódva éreztem, hogy nedvesség önti el a lábam ,mert szőnyegre cseppent egyenként a vizeletem. Félelmembe,igen. Azt hittem ott ver agyon és vége mindennek. Szitokszóval ütött a nyújtófával,ahol ért. Féltél már annyira, hogy ilyen történt veled?
Azt hiszem én hagytam ott apámat, amikor már sárkány dühét rám fújta. Nem emlékszem már mit mondott, talán nem is figyeltem. Ledőltem az ágyamba és próbáltam ott az éj közepén megérteni mi is történt pontosan. Felfogni, hogy ilyen megtörténhet a világba. A sebeim lüktettek. Izzott minden porcikám . Azon aggódtam, hogy az egyre duzzadó kezem ne törjön el, mert akkor mit mondok az orvosnak? Csak feküdtem és szüntelen sírtam a szülői brutalitás ellen. Felkeltem az éj sötétjébe és kibámultam a Holdra. Csak rá meredtem és vártam a választ Tőle,mintha ő tehetne mindenről. Nem mertem lámpát sem gyújtani. Összerogytam a szoba közepén és azt kívántam bárcsak elpusztulnék, mert így én képtelen vagyok élni, ebben a szeretetlenségben. Az embert akkor érik lelki fájdalmak, amikor számára nem kívánt módon szeretik. Már tudom, hogy ez így van és a szüleim nem képesek, csak a földi szeretetre. Legalábbis apám. Nagyon sokáig fent voltam és csak akkor keltem ki az ágyamból, amikor meghallottam apám szuszogását.  A földről felkelve a fürdőszobába mentem, ahol véres szemmel néztem magamra, én szerencsétlen magamra. Megnéztem a testem. Nem ijedtem meg, mert a meglepettségem hatalmas volt. Életembe annyi ütés még nem volt rajtam. Annyi lila folt és daganat, mint aznap este. Újra elsírtam magam és végigtapogattam a sajgó pontjaim. Minden ütésnyom  bedagadva nagyobb volt öt centinél. Nem számoltam meg hány volt,de több mint tíz. Megmostam az arcom és visszafeküdtem az ágyba, mint egy baka,aki a háborúból hazatérve vonszolta magát a remélt megnyugvásba.