Nemes dekadencia: A vörös ikrek (2. rész)

Az elkövetkezendő órákban a vörös ikrek nekiláttak, hogy az őrületbe kergessenek néhány ártatlan vendéget. A tapasztalatlan nemes ifjak körülzsongták őket, a bátrabbak hol az egyiket, hol a másikat kérték fel táncolni. Helena és Alda nem fogták vissza magukat: csak úgy záporoztak a kegyetlen, gúnyos megjegyzések. Minél büszkébben indult neki az udvarló, annál súlyosabb inzultusokkal csapott vissza rájuk a két iker.
Be kell valljam, bár tisztán láttam mindezt, engem is vonzott emberfeletti szépségük és elérhetetlenségük. Folyton azon kaptam magamat, hogy lopva feléjük nézek, habzsolom tekintetemmel kívánatos formáikat, vágyom elismerésüket. De tartván magamat a fogadalmamhoz, hogy nem fogok törődni velük, én inkább Amarettának, a spanyol udvarhölgynek csaptam a szelet. Nem is kevés sikerrel. Törve beszéltük egymás nyelvét, mégis tökéletesen megértettük egymást, szinte szikrázott közöttünk a levegő. A harmadik tánc után szétváltunk, de csak azért, hogy tíz perccel később a birtok üvegházának egy rejtett zugában újra egyesüljünk.
Itt, a gyümölcsöző narancsfák árnyékában kóstoltam bele Amaretta kelyhébe. Mint egy megtestesült pogány termékenység-istennő magasodott felém, én pedig térdeltem előtte és nyelvemmel, ujjaimmal fejeztem ki áhitatomat… Amaretta halk sikolya jelezte, hogy imáim elérték céljukat és kéjnedveinek illata egybevegyült a messzi földről származó ritka virágok nehéz aromájával. Csókokkal borítottam be szeméremdombját, ő pedig lerúgta az egyik cipőjét és selyemharisnyás lábfejével izgatott engem. Gyönyörű ujjaival finoman rótta a köröket az ágyékom körül, egyre közelítve a férfiasságomhoz, amely már igen szűkösen érezte magát a nadrág fogságában… Aztán szerepeink megváltoztak: én felegyenesedtem és ő ereszkedett térdre. Így, felülről nézve, dekoltázsa még csábítóbb volt és arra ösztönzött, hogy ondómmal jelöljem meg napbarnított kebleit. Amaretta kiszabadította merev hímtagomat, végigfuttatta rajta nyelvének hegyét, majd puha ajkai közé vette. Lassan bólogatott, szinte ráérősen, minden fogást bevetve kényeztetett. Egy pillanatra abbahagyta és felnézett rám: szemeiben perverz vidámság csillámlott: tekintete teljesen megigézett. És utána még mélyebbre csúsztatta vissza farkamat a szájába.
Nem is csoda, hogy az üvegházban megjelenő férfit csak akkor vettem észre, amikor már közvetlen közelünkbe ért. Amaretta rémülten felugrott, talán a legjobb ponton szakítva félbe a kényeztetést. Az idegen borszagú férfi meglökött engem és ordítozni kezdett. Spanyolul beszélt, gyorsan és indulatosan, így csak lassan sikerült kibogoznom a szavaiból, hogy ő állítólag Amaretta udvarlója és hogy én megbecstelenítem az ajkakat, amelyeknek csókjai csak őt illetik… Vérig sértve éreztem magamat és nem hagyhattam annyiban a dolgot – rögtön párbajra hívtam az idegent. A zajra többen is odagyűltek az üvegházba. Amaretta szerencsére kihasználta az alkalmat és kifutott, mielőtt még bárki megláthatta volna. A vendégek megpróbáltak szétválasztani minket és az idegen végül kicsit lecsillapodott, így vérontásra nem került sor… Komikus látvány lett volna pedig a nadrágjából kicsüngő faszú, hoppon maradt szerető és egy részeg hőzöngő párbaja…



* * *


 
Dühösen tértem vissza a kastélyba, ahol közben a hangulat kezdett a tetőfokára hágni. A termekben már-már fülsértően szólt a zene, vetekedve a bálozók hangos nevetésével. Amarettát nem találtam sehol. A sötétebb sarkokban itt is, ott is párocskák ölelkeztek. Szemem sarkából láttam, ahogy Calientes hercegnő unokaöccsét két velencei maszkos lány vezeti egy félreeső szobába… Más esetben kedvemre lett volna, ahogy embertársaim szabad utat adnak ösztöneiknek, de most, hogy az én romantikusan induló estém tragikomédiává alakult, ebben sem leltem örömet. Úgy éreztem, átok ül rajtam. Mintha egy ördögi lény követné minden lépésemet, először hagyva, hogy közelebb kerüljek vágyaim céljához, majd az utolsó pillanatban megakadályozva a kiteljesülést. De ki küldte rám ezt a gonosz bájt?
A várt kielégülés elmaradása és a kastélyban uralkodó káosz hatása alatt elmémben egy abszurd gondolat vetett lábat. Hiszen van boszorkány a kastélyban… És nem is egy, hanem rögtön kettő… Lehetséges, hogy a vörös ikrek megérezték a feléjük irányuló indulataimat? Kihívásnak vették, hogy én ellen akarok állni vonzerejüknek és ezért még erősebb rontást küldtek rám?



* * *



A bálteremben, hogy leplezzem szégyenemet és elűzzem a kínzó gondolatokat, szinte találomra vittem táncba egymás után a nőket. Csábos, tapasztalt özvegyek, távoli országok hercegnői, helyi nemesek zsenge, elsőbálozó leányai váltogatták egymást karjaimban, de én vak voltam szépségükre és érzéketlen maradtam közeledéseikre. A sokadik értelmetlen tánc után visszavonultam a terem sarkába és leültem egy márványberakásos asztalhoz. Nehéz észak-olasz bort kortyolgatva szemléltem a báli forgatagot. Talán elnyomhatott az álom? Mert, amikor újra magamhoz tértem, mintha egész más környezetben ébredtem volna. Az amúgy is hatalmas bálterem kitágult, falai szétcsúsztak és az én ülőhelyem még távolabbra került a táncosoktól.
-Jó estét, Aldebrand úr – hangzott egyszerre két oldalról. – Most talán végre megismerkedhetünk.
Felkaptam a fejem. Jobbomon és balomon ott ültek ők – Helena és Alda Wilhelmsfeld… De melyikük volt melyik? Akaratlanul is visszaemlékeztem egy estére, amikor vándorcirkusz érkezett a városba és kíváncsiságtól hajtva beléptem az egyik sátorba. Ott homorú és domború tükrök labirintusa fogadott. Torz fantomképek lebegtek mindenfelé. A tükrök nem engem és a mellettem állókat mutatták, hanem valami egész mást, felnagyítva, megtöbbszörözve, kigúnyolva az embert.
Ahogy a két iker között ültem, ugyanígy éreztem magamat. Tükörvarázs és boszorkánybűbáj. Kinézetük és ruhájuk teljesen ugyanolyan volt, szavaik egymást visszhangozták. Mintha gondolatolvasók lettek volna, úgy fűzték mondataikat.
-Sokat hallottunk Önről…
-És már régóta vágytunk arra, hogy megismerkedjünk.
-Mintha kerülne minket, nem szép dolog.
-Miért, Aldebrand úr?
Nyelvemről mintha lekerült volna a béklyó és végre válaszolni tudtam.
-Nehéz olyanokkal ismerkedni, akik nem fedik fel valódi énjüket, de még csak nevüket se árulják el!
-Beismerjük, sosem könnyítjük meg mások dolgát – kacagott fel a jobbomon ülő iker.
-De így sokkal-sokkal érdekesebb! – jött rögtön a válasz balról.
-És ki tudja, ha hajlandó közelebbről is utána járni a dolognak, talán végül arra is fény derülhet, hogy melyikünk Alda…
-…és melyikünk Helena!
-De persze, ha fél tőlünk…
Ekkor a terem másik végében, szinte elérhetetlen távol, megláttam Amarettát. Tekintetünk találkozott, de ő rögtön, már-már szégyenlősen, elfordította arcát. Csak egy pillanat volt az egész, de az ikrek figyelmét ez se kerülte el.
-Amaretta kisasszony ma különösen vonzó – mondta egyikük.
-Határozottan és milyen jól áll neki ez a zöld brokátruha – tette hozzá a másik.
-Micsoda elegancia, érzékiség…
-Szerencsés férfi, aki ma őt táncba viszi!
Hanglejtésük semleges, társalkodó volt, de én mégis éreztem, hogy megjegyzéseik nem véletlenek, hanem célzottan ellenem irányulnak. Hogy ők mindenről tudnak és csak azért dicsérik Amarettát, hogy friss sebeimet feltépjék.
-Mint egy frissen nyíló orchidea…
-Vajon ki fogja végül behímporozni?
Most már nyíltan csúfoltak. Meglestek talán? Így jár az, aki egy üvegházba viszi kedvesét, gondoltam.
-Sajnáljuk, hogy így alakult – csicseregték egy szólamban.
-Hát még én – válaszoltam keserűen.
A balomon ülő lány finoman a combomra fektette a kezét. Bizseregni kezdett mindenem, hát még amikor lassan, puha ujjbegyeivel pásztázta végig az utat, ahol legutóbb Amaretta selyemharisnyába bújtatott lába járt. A másik lány is bekapcsolódott a játékba és mutatóujjával spirált rajzolt az ágyékomra. Tehetetlen marionett bábunak éreztem magam kezeikben és csak a hímtagom lüktető merevsége emlékeztetett hús-vér mivoltomra.
-Vonzó egyed, nem gondolod? – kérdezte az egyik a másiktól, mintha ott sem lettem volna.
-Egyetértek, nővérkém.
Egyikőjük rátapintott a zsebemen rejtőző kulcsra, amit még a kastély bejárásakor tettem el és előhúzta.
-Vajon mit nyit ez a kulcs? – kérdezte incselkedve.
-A déli szárny egyik szobáját – válaszoltam.
-Valóban? Úgy tudtuk, hogy idén mindenkit az északi szárnyba szállásoltak…
-Ez egy üres szoba… A harmadik ajtó a folyosón, ahol a tájképek függenek – válaszoltam akaratom ellenére.
A lány nővérére pillantott, majd elmosolyodott és markába zárta a kulcsot.
-Éjfélkor jöjjön a szobához, ha megvan hozzá a bátorsága. Várni fogjuk.