Mon chérie

Ugyan mi is lehetne szebb ezen a világon attól, mikor egy férfi őszintén térdel a combjaim mellett. Úgy gondolom, párját ritkítja a felsőbbrendűség érzése, a kínzás utáni sóvárgással szemben ott álló fájdalom és megalázottság utáni vágy. 
Így érzed Te is, mikor a lábaim előtt térdelsz. Ma rettenet szadista hangulatomban vagyok, a várakoztatás az egyik kedvenc fegyverem, hogy lassan kötözöm meg a tested, mozdulatlanságra ítélve. A kezeid a mellkasodnál, elől szorosan összetéve és az egész imádkozó póz abban teljesedik ki, hogy a minden az egész felsőtestedhez szorosan hozzáerősítve. De, te csak térdelsz. Tudod szinte hallom, ahogy hozzám akarsz szólni, kérlelnél, hogy valamit csináljak veled, de az egyetlen, amit elérsz, hogy minden szájnyitásnál egy pofont kapsz. Ám, szó nem hagyja el a számat. Nem hallasz mást, csak a saját füledben sípoló tüdőd, a vért az ereidben dobogni. Kínlódnál és provokálnál. A haszna csak annyi lenne, hogy egy idő után megunva a nyomorult próbálkozásokat egy szájpecket erősítenék rád. Körbe járnám a szobát és úgy tűnne, megfeledkeztem arról is, hogy létezel, a tompa nyögéseid nem jutnak el a tudatomig, s te nem vagy más, csak a szoba egy másik tárgya, semmivel sem különbözve sem a széktől, sem a szekrénytől, egy egyszerű bútordarag, örök tartozéka a szobának. Nem mersz felém araszolni, mert pálca van a kezembe, s bár még nem tudod, hogy mennyire, de azt nagyon is jól sejted, hogy komoly fájdalmat tudok vele okozni. Ezért félsz, benned van a megfelelési kényszer, jól akarsz teljesíteni és feladod az ellenállást. Én mindezt látom, mert habár a dolgaim rendezgetem, talán még le is ülök olvasni, látlak téged, érzékelem a tested a térben és figyelem, ahogy a szemed felcsúszik a fekete feszes nadrágba bújtatott combomon, végig a fűzömön, elidőzve kissé a dombok között fekvő nyakláncomon, aztán onnan le a karomon, egészen a hosszú, vörösre festett körmeimig, találkozva a halvány fényben alig-alig megcsillanó gyűrűk szinte sötét csillogásával. A lábaim a fotelban félig felemelve, hetykén ülök, és végül feléd mutató lábfejem nézed megbabonázva, az izmos vádli után szinte már csak a kecses bokát, ami fekete gyilkos magassarkúba van csomagolva, szinte látod magam benne és én szinte látom a fájdalmat a szemedbe, a fájdalmat attól, hogy nem vetheted magad alájuk, nem csókolhatod őket, nem mutathatod ki az imádatod. Hát ez az egyik legszebb kép, én, ahogy ejtőzöm, és te, ahogy szolgálatra készen térdelsz. Az egyik legszebb kép… a másik szintén számomra csodásnak tetsző csendélet nem más, minthogy ugyanebben az összekötözött állapotodban a homlokod a hideg falon támasztod, hátulról a nyakad hangtalan szorítom és falnak nyomom a fejed, olyan erővel, amitől te is meglepődsz, a nyálad nyomot hagy a falon, zihálsz és rettegsz, no, nem csak az erőmtől, hanem attól is, mert a pálca végét a fenekedbe nyomom. Fáj, igaz kicsi fiú? 
Még mindig nem szólok hozzád, ezen a képen sem. 
A harmadik képen már szét vannak bontva a kezeid, igaz, csupán azért, hogy kifeszítsem őket, s mikor végzek hátra lépve csodálom a művem, a hátadon kirajzolódó izmokat, a kis terpeszt, amiben állsz, túl kicsinek találom, ezért a combodra csapok és lábbal széjjelebb rúgom őket. Igen, így már jó. Tudom, égnek az izmaid a feszítéstől, a csuklód stabilan fogja a bőrbilincs, arra az esetre, ha tépnél és fickándoznál, ne törjenek el, ugyanis a következő gyönyörű kép, már-már hasonló ehhez, mert te ugyanebben a pózban, én viszont nem egészen.
Mert ezen a negyedik képen én hanyag dohányzások közepette erősen pálcázom a hátad, igen, ekkor már téped a láncaid és nyöszörögsz, nem valami kellemes a pálca csípése valószínűleg. De, bírod. Egész jól bírod. Félredöntöm a fejem és édes tekintettel mérlegelek, persze mindezt te nem látod, bár próbálsz hátra tekinteni. A pálca után korbáccsal verlek, a hátad már vörös, a lapockáid  főként, de a bordáidnál még van szabad hely. Tarthatatlannak tartom ezt az állapotot, és újra pálcát veszek elő, mert az precíz, bár ezúttal egy 80cm-es nádpálcát, a tökéletes fájdalomadó eszköz, azzal ütöm a bordáid, igaz nem teljes erővel, attól ugyanis belső szerveid károsodnának. Már ordítasz és én mosolygok, olyan szép vagy így, olyan kis édes kicsi fiú, ahogy könyörögsz nekem már, hogy kíméljelek, hagyjam abba. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírod, míg ki nem mondod a menekülő szavad. S mikor már látom, hogy ott van az ajkadon, abbahagyom. Az első hang ekkor hagyja el a számat, és az pedig a kacagás, nevetek rajtad. Megalázlak vele a legnagyobb szenvedésedben, csak mert tudom, hogy élvezed. Hozzád lépek és a vérvörös csíkokkal cifrázott hátadhoz simítom magam, ég, ugye, kicsi fiú? 
-Mmmmm, mon chérie… - búgom a füledbe és a fülcimpádba harapok. 
Végig haladok a nyakadon és érzem a verítéked sós ízét keveredve a te ízeddel, a kezeim kibontják a fűzőm rejtett kapcsait elől és immár a meztelen melleim nyomódnak a hátadnak, az élvezet újra keveredik a fájdalommal, már csak azért is, mert utána a kezeim a farkadra tévednek. Pillanatok alatt kemény vagy és én dorombolok. A cipőm sarkát a lábadba vájom, a körmeim beléd, a fogam a válladban, a hajam érintése is éget, és elérünk az utolsó csodás képhez, ahol láncaidat tépve hátrafeszített fejjel élvezed le a falat. 
Nyögsz, lihegsz és tartalak, de nem csitítom a tested, csupán újra a füledbe suttogok. 
-Boldog Szülinapot, kicsi fiú.
S te meggyötört, rekedtes hangon szólsz vissza. 
-Köszönöm, Úrnőm…