Megint esik

Néhány perccel ezelőtt még ragyogóan sütött a nap, sugarai szikrákat csiholtak a hegyek oldalán, a tavasz kedves, mosolygós arcát mutatta a világnak, nyugodt, derűs volt a táj, most viszont mocskos szürke fellegek borítják a horizontot, egyik pillanatról a másikra megváltozott minden, hűvös lett, szúrós-nyirkos hideg, feltámadt a szél, belekap a fák koronájába, megrázza, s a zöld falevelek , fáradt imbolygó pörgéssel hullanak alá, hogy a kornyadozó, méla fűszálak ölelésében leljenek nyugodalmat. A veszekedő, cserfes verebek elnémulnak, a füstszínű, komor égbolt leereszkedik, fullasztóan rátelepedik a környékre.
Idegölő ez a vészjósló csönd.

Kopp! - töri meg a csöndet egy csöppnyi esőcsepp.
Kopp!
S megint:
Kopp!
Esik.
Sír az ég.
Könnyezik.
Előbb csak imitt-amott egy-egy ici - pici tétova könnycsepp, majd bátorságra kapva, egyre sűrűbben, öntudatosabban hull. Az ázott avar súlyos illata átszövi a levegőt, a járda betonja lemondó sértődöttséggel elsötétül, és a fákon csillogni kezd, az út kátyuiban az előbb apró pocsolyácskák hízásnak indulnak, s apró tavakká növik ki magukat, esik rendületlenül, mintha soha többe nem akarna elállni, halk moraja komor zúgássá erősödik, esik, zokog az ég, mint akinek csillapíthatatlan fajdalom gyötri szívét, zuhog, eláztatja a világot. A páras ablakon gyöngykönnyként gurulnak le az esőcseppek, a keret szélén összeolvadnak, és apró vízesésként csorognak le a földre, az általuk teremtett tócsában meglepett buborékokat pukkasztva.

Idebenn meleg van, ám a nyirkosság, mintha utat talált volna hozzám, a bőröm alá erőszakolja magát, és megborzongat. Ülök itt, bámulok kifelé az üvegen, de szemem nem tud áttörni az esőfüggönyön, alig látom már a szemközti házak kontúrjait, csak a nagy, ázott szürkeség, ez a színtelen, tapinthatatlan massza az, ami elfoglalja, betölti, bebörtönzi a kilátást.
Futó pillantást vetek a kezemben remegő fotóra, és hírtelen száz meg száz gyönyörű emlék lobban fel szívemben.
Olyan gyönyörű vagy!
Olyan messze vagy!
Csak nézem megszállottan, elragadtatottan, megbabonázva a fényképet, csodállak, felidézem illatod, hangod, ízed, pillantásod, csókod, ölelésed, bűbájod, varázsod, s valami fojtogatni kezd belülről, elszorítja torkom, lélegzetet alig kapok, valami olyan érzés kerít hatalmába, amit szavakkal lehetetlenség kifejezni, hiábavaló mindenféle próbálkozás.

Egy sóízű esőcsepp valami gonosz mágia segítségével bejutott a szobába, szemem sarkában landolt, majd bőrömet cirógatva lepergett arcomon.
Esik.
Sír az ég.
Könnyezik.