Meghaltam

Sosem hittem volna, hogy ilyen fehér a Hold közelről. A csillagok sziporkázó rivaldafényt vetnek rá... De nappal még szebb minden. Olyankor megjelenik a Szivárvány is. Én meg jól megkapaszkodom a két végébe és hintázom. Előre - hátra... Előre - hátra...
Talán jobb lenne, ha játszadozás helyett inkább leülnék a hold csücskére és végiggondolnám a dolgokat. Azt hiszem, meghaltam. Volt valami baleset, ha jól emlékszem, de nem én tehetek róla. Nem... nem...

***

Egy forgalmas átkelőnél állok. Forgalmas - de nem most. Azért én várok, mert a lámpa piros - bár egy autó nem jön erre. Kezemben a hátizsákom, amit gyűlölök. Utálom, mert lassan darabokra szakad. Utálom, fakó meggypiros színéért. Utálom, mert régi. És utálom, mert az enyém.
Amíg várok, a parkoló autókat bámulászom. Van egy, ami igazán tetszik. Fáradt pezsgő színű meseautó - szívesen elfogadnám (ha tudnék vezetni). Bár talán rákvörösben, vagy friss - lazacban (fura egy ízlés, mi?).
Végre! A lámpa zöldre vált. Energikus léptekkel leszökkenek a járdaszegélyről és nekiindulok. Kezemben vidáman, pimasz ürességgel himbálózik a hátizsák. Nem sietek, sehol egy autó. Elmélyülten hipnotizálom a kiszemelt kocsit. Közben hangosan, és nagyon hamisan, fütyörészek. Már nem járok messze a túloldaltól.

Váratlanul erős ütést érzek az oldalamon és felrepülök a magasba. A kezemből kiengedem a táskámat, az egyre távolodik tőlem. Tompa, távoli sikoltást hallok. Szállok, egyre feljebb és feljebb, a testem hihetetlenül könnyű. Buboréknak érzem magam, nevetve hagyom, hogy a szél felkapjon és vigyen, ahová akar...
Eszeveszett dudálást hallok. Lepillantok. Valahol lent a mélyben, nagyon alattam egy ronda, sötétzöld autó száguld el. Váratlanul jobbra kanyarodik és nekiütközik egy gyönyörű, királykék kocsi oldalának. Az eleje teljesen roncs. Ha jól emlékszem, egy zöld pacnit láttam akkor is, amikor felemelkedtem a levegőbe...
Már zuhanok. A föld egyre jobban közeledik. Elhagyom az autót is. Lassított felvételben kibetűzöm a rendszámát: HIJ - 999 Aztán földet érek. A landolás egy kicsit fáj, hagyom, hogy testem lazán guruljon párat. Hallom, ahogy a táskám pár centire a fejemtől puffanva a betonra esik. Egy pillanatra behunyom a szememet, és mikor kinyitom, egészen más helyen találom magamat...

***

Hát, így. Járdaszegély - úttest - levegő - aszfalt - égbolt... Javasolnám, hogy erre a járatra senki ne váltson jegyet, ha teheti. Azért egy pozitívuma van a dolognak: a táskától megszabadultam. Vagyis... Az a piros, ott az egyik csillagon... Ronda, piros és szakadt - mi az? Na, nem! Ilyen nincs!
Vagy mégis?