Meddig lehet?

-Te ezt nem érted! Túl öreg vagy ehhez. Hogy lehet, hogy ilyen öregen ilyen boldog vagy?
-Az életet élni kell. Nevetni, ölelni, ugrálni, dolgozni, sírni és csókolni. Nem pedig szomorkodni és siránkozni a sorsunkon. Úgy csak elszaladnak az évek.
-Nem kértem az életem! Nem kértem, hogy létezhessek. Nem kértem ezt a sok fájdalmat és kínt, a tudatlan céltalanságot! És nincs jogom eldobni magamtól? Nem szabadság az ha Isten megbüntet azért a tökéletlenségért, amit teremtésemnél fogva birtokolok. 
-Hát ezért sírsz kisunokám? Gyere ülj az ölembe.
-Nem vagyok már hatéves Mama! Tényleg azt hiszed, hogy hisztizek?
-Nem, de tudok, hogy most nem látsz tisztán a könnyeidentől. 
-Meghalt, hát nem érted? Meghalt!! Nélküle semminek semmi érteleme. Hogyan éljek így? 
-Ez az élet rendje: Megszületünk és meghalunk a Nagypapa is... 
-Igen de Ő csak 22 volt! 
-Tudom Lekem, tudom. 
-Isten nem létezik, ha létezne nem engedné ezt! Ha létezne, nem teremtett volna meg, mert tudná előre, hogy nem akarok majd élni. Olyan vígasztalhatatlan vagyok! Olyan őrülten szomorú. Mit tegyek? 
-Semmit, várj, imádokozz és sírd ki magad, ha kell. Engedd a könnyeidet, hadd vigyék magukkal a fájdalmadat. 
-A sírás nem segít, csak elfáradok. Semmi értelme nincs az életnek. A fejlődés? Megszületünk, fejlődünk, aztán pedig meghalunk? Ennek semmi értelme nincs! Nincs jó és rossz, nincs morál és etika! Ezeket mi hoztuk létre, mialatt lemásztunk a fáról. Még konkrét definíciójuk sincs! Mi a jó és mi a rossz? Ha ezeket mi hoztuk létre, akkor Istent is mi találtuk ki, hát nem érted? 
-Nem értem, de látom rajtad, hogy összetört vagy és tudom, hogy fel tudsz állni innen. 
-Mennem kell! Várnak a gyárban. Ma egésznapos vagyok megint. 
-Rendben, csomagolok neked sütit.