Licentia

„Feszültség uralkodott az egész családban. Nagypapa a kórházban van, mivel baleset érte. Egy igen sajnálatos baleset, egy hölgy társaságában. Ilyesmi gyakran megesett, mióta nagymama meghalt, de ez valahogy más. Érzem, hogy ez nem egy sima infarktus, amiket nagyapa, már szinte félvállról vesz…
Egy órája jött a hívás a kórházból, és azóta ide csődült mindenki. Ez nem is csoda. Hisz nagypapát mindenki szereti. Mindig kedves volt és segítőkész. Gyakran jobban meg is értett mint a szüleim. Rá mindig számíthattam. Ő egy olyan felnőtt volt, aki tényleg tudott titkot tartani. Van is egy közös titkunk, de azt nem írhatom le, hisz akkor már nem lenne titok…
Na végre. Itt az orvos. Boldognak tűnik! Igen éreztem, hogy ez nem egy átlagos infarktus volt.”

- Örömmel jelenthetem be, hogy Mr. Affero meghalt. A halál időpontja 19:12. Gratulálok.

„Nagy kő esett le a szívünkről. Nagyapa. Mindenki nagyapja, meghalt. Ez igazi ok az ünneplésre. Boldogan ölelem át anyámat. Kevés boldogabb dolog van az életben, mint mikor az ember apja vagy anyja meghal.
Sima temetése lesz, amire három nap múlva kerül sor. Ő akarta így. Nem leszünk sokan, csak a szűk család, és a legjobb barátai, akikkel még a háborúban harcolt együtt. Mára már csak kettő maradt, de szerintem már ők se húzzák sokáig, hisz nincs valami sok erejük. De biztos vagyok benne, hogy a barátjuk, a bajtársuk temetésén még megpróbálnak táncolni.”

- Imhol azért gyűltünk ma itt össze, hogy boldogságban, és szeretettel a szívünkben egy jobb világba küldjük kedves barátunkat. A testét nyugalomba helyezzük, és ezzel a lelkét felszabadítva a mennyországba jut. Örvendezzünk testvéreim, hisz egy újabb lélek távozott közülünk egy jobb helyre, ahol rokonai és barátai számára készít elő egy szép helyet. Egy olyan szép helyen van, amit mi elképzelni se merünk, és mégis oda vágyunk. De kérlek testvéreim, ne irigykedjetek, hogy ő előbb halt meg mint ti! Az irigység kemény, sötét érzelmeket szülhet, és a gonoszsághoz vezethet…

„Miközben a pap szavalt eszembe jutott a gyászjelentés, amit a Magyar Nemzetben olvastam.”:
’Örömmel jelentjük be, hogy Mr. Affero István, április ötödikén, szülővárosában elhunyt! A temetésre április nyolcadikán kerül sor a Farkasréti Temetőben, amit a szűk család élvez ki, de utána tiszteletadás végett bárki a sírhoz zarándokolhat…’

-… Így testvérim elérkezett a boldog pillanat, mikoron Istvánt örök nyugalomba és boldogságba helyezzük. Kérlek, most fogja meg mindenki az általa hozott tárgyat!

„Én egy szép töltényhüvelyt hoztam. Ezt még nagyapától kaptam. Ez volt az, amivel meglőtték a háborúban. Vállon találták, de akkor még nem volt szerencséje, és túlélte. De szívességet tett az ellenségnek és lelőtte.”

Ekkor fogta a három temetési segéd a koporsót és a kötelekkel tartva felengedték a levegőbe.
Ezzel elérkezett a temetés fénypontja. Mindenki az általa hozott tárgyal megpróbálta jól eltalálni a koporsót. Ez közel se volt olyan könnyű, hisz a szél fújt és az eső is szemerkélt. De ha mégis sikerült valakinek egy jó találatot bevinni, akkor azt taps és üdvrivalgás fogadta.

„Engem is megtapsoltak, gyönyörűen találtam el a tölténnyel a koporsót. Pont a vállrésznél, ahol egykor nagyapát is eltalálta ez a töltény. Akkor nem végezte el a dolgát, de most, ha csak jelképesen is, sikerült.”

Ezután a segédek visszahúzták a koporsót, a gödörbe tették, majd betakarták földdel.

„Hát vége. Boldogan indultunk haza, de nekem az út közben mégis egy furcsa érzés furakodott a tudatomba. Sajnálat. Hogy nagyapa már nincs velem. Úr Isten! Még egy ilyen groteszk érzést! Jobb helyre került. Szóval csak örülhetek, maximum irigykedhetek. Igen ez lesz az. Nem is sajnálat, hanem irigység. Remélem, hogy emiatt nem jutok a pokolra. Remélem, hogy emiatt nem születek újjá emberként…”