Láthatatlan párbaj

 
– Ha megkérhetlen benneteket akkor egy kicsit még passzírozzátok nyugodtan összébb magatokat, hogy remélhetőleg mindenki rajta legyen a képen! – sürgette a divatos, sugárzó hölgyemény összesereglett csoporttársait, akik mindannyian a Vígszínház soron következő szerelmi komédiáját voltak hivatottak megtekinteni az enyhén szellősre sikeredett novemberszagú estében. 
– Kati! Ne szórakozz itt velünk, mert arögtön befagy a seggem! – válaszolt egy másik talpraesett, és legalább olyannyira temperamentumos virágszál. 
–Nyugalom emberek! Akkor vigyázz, kész, és nagy levegőt! Jön a felvétel! – s hogy senki se hiányozzék a fényképről mielőtt a digitális, és ultramodern készülék totálisan exponált volna a blendével Kati máris beállt a többiek közé, ahol – furcsa mód több volt a hölgy, mint a fiú kisérők számaránya. 
Alig pár pillanat, és a fénykép tökéletesre sikeredett, ahogy később mindenki visszanézhette magát a kis digitális fényképezőgép folyadékkristályos kijelzőjén. 
– Megígérhetem minden kedves barátomnak, hogy amint lezajlik a vizsgák pokoljárása, és inkviziciója mindenkinek személyre szabottan küldeni fogok egy kedves fényképet, hogy mindig emlékeztessen örök, őszinte barátságunkra! De most mindenki utánnam, mert meg kell vennünk a jegyeket!
A kedves baráti társáság minden tagja szinte fesztelen, laza, és könnyed hangulatot igyekezett árasztani magából. Mint az a pár jól összeszokott ember, akik egymás társaságában is remekül képesek elengedni, és jól érezni önmagukat. 
Dezső mintha kicsit megszeppent volna ennyi közvetlen kedvesség, és önzetlen szívélyesség láttán. Meg is kérdezte már a kora este folyamán sáljába burkolózva önmagát, hogy: ,,Mi a fenét keres itt?!” – Válasz persze szinte sosem érkezett. 
Álmai bakancslistája között szerepelt, hogy az egyetemi diploma megszerzése után alig egy éven belül jó volna megházasodnia, és ha minden jól alakulna egy-két kisbabát is össze tudna hozni. Azonban könnyedén kitudott ám ábrándulni szeszélyes, és gyerekes vágyálmaiból. Elég volt, csak imádott Katija sugárzó arcára pillantania, ahogy szerelemtől megrészegülten Bálint kezét szorongatja, és könnyen rájöhetett, hogy talán nem neki találták ki ezt az egész udvarlós, házasságosdit.
Azt szokták mondani, hogy színházba azért mennek az emberek, mert divatbemutatót szeretnének tartani azok számára, akik vagy nem engedhetik meg maguknak, hogy az éppen aktuális, tehát kvázi trendi divathullámoknak hódolhassanak, vagy éppenséggel különleges exibicionistaságuknak hódolva egyenesen megkövetelik, hogy stílusos, és minden bizonnyal sikkes fizimiskájukkal a mindenkori figyelem azonnali középpontjába kerülhessenek. 
A legtöbben most sem voltak képesek megállni, hogy mint a zsúfolt konzervdobozban kialakult tömegnyomor szindróma azonnal le tolakodjanak, és megpróbálják ne azonnal lenyúlni, vagy magukénak követelni a legjobb helyeket. Dezső ment többi csooportársa után abéli szent meggyőződésében, hogy Kati mellett fog ülni, és ha nem figyel talán veheti magának a megtisztelő, merész bátorságot, és titokban megfoghatja a kezét. 
Sajnos az életben az a legrosszabb, hogy semmi sem lehet annyira nagyszerű, vagy romantikus, hogy egy fülig szerelmes, és kissé gátlásos emberke ne azonnal ugorhasson fejest az élet váratlan problémáiba, vagy sorsszerű próbatételeibe. Desző egy másik kedveskedő csoportársát fogta ki, akivel viszont illett nagyon is vigyáznia – mert elviekben -, ha Ritának nem tetszett ez, vagy az a véleménye hajlamos volt megcsipkedni áldozatait, és úgy hirlett, hogy a férfiakkal sem bánik kesztyűs kézzel. S bár Deszőnek kiváltképp jól állt a fogalmazási kézsége, még ő sem merte megreszkírozni a bátor tettet, hogy Ritát mindenképp kihozhassa a sok esetben ingatag talajon álló béketürésből. 
– Na? Mesélj? Neked hogy tetszik eddig a színházasdi? – frodult feléje abban a percben, mikor végre valahára kikerülhették a tömegtumultust, és beülhettek a felső emeleteken elhelyzekedő páholyok egyikébe. 
– Hát… minden bizonnyal érdekes. Nem mondom. Bár engem sokkal inkább a holnapi nyelvtörténet zh-doga izgat, mert annyira ellenszenvesnek tűnik a Polka! 
–Ja! Ne is mondd! A Polka szerintem egy orbitális seggfej! Elsősorban azért, mert a szigorlaton akármit is gondolt kötelessége lett volna kiállni a diákjaiért, és ezt nem tette meg! Ugyhogy az én szememben egy nagy rakás szar, és duplanulla! – máris egy kis foghagymás chipszet tömött enyhén telt eperszínű ajkai közé. Míg másoknál ez  lehet a romantika elsőszámú titkos jele, addig Rita azért választhatta a foghagymás ízesítést, mert biztosra akart menni, hogy senki sem fogja óvatlan pillanatban szájon csókolni! Bár, ahogy elnézte szegény Dezsőnek így is nyugodtan kijárt volna egy ingyen menet! 
Nem sokkal fél nyolc után a hatalmas, neobarokk stílusú kristálycsillár sugárzó fényei szépen, fokozatosan kihúnytak, hogy megkezdődhessen végre az ostoba szerelmi komédia, melyre szinte csak a nagy vezető színészóráisok népes tábora miatt lehettek egyedül kíváncsiak a nézők. 
– Neked mi a véleményed a darabbal kapcsolatban? – kérdezte kíváncsiskodva a hölgy, aki nem merte megemlíteni, de erősen feszélyezte, hogy Deszőnek enyhe szájszaga volt, melyet egy-egy mentolos rágógumival igyekezett ellensúlyozni. (apja tanácsát követve).
– Hát nem tudom… még nem volt szerencsém látni a darabot, de azt mondják a fantasztikus Bárdi Györgynek is jutott benne egy kis szerep! Csak a túlzásba vitt szirupos jelleggel nem értek egyet! Miért kell minden darabot úgy alakítani, hogy szinte törvényszerűen happy end lehessen a vége?! 
Ritát meglepte, hogy Dezső amennyire befeléforduló, és szemlátomást magányos, és elveszett személyiségnek látszott az egyetemen, és persze mindig is olyan gyerekes rigolyái voltak, most kulturális téren kifejezetten műveltnek, és rendkívül felkészültnek számított. Vajon, ha másnap ebből a darabbal kellene mindenkinek szigorlatoznia Dezső egészen bizonyosan vinné a pálmát legalább három utcahozzal mindenki előtt, és a vénséges sziportyó Kalász nem győzne csodálkozni, hogy hogyan szivathatná meg a legfelkészültebb diákot az osztályában. 
Az igazság az, hogy Dezső mindig is rendkívül nehezen mutatta ki összetett, és kissé szánalmas érzelmeit, hiszen gyerekkorában sem lehetett előtte semmi fajta minta, amit vagy apjától, vagy anyjától bátran, és egyértelműen végigkövethetett volna, akárcsak egy útjelző táblát, vagy illemkódex törvényt, hogy az adott hölggyel miként kell romantikázni, kedveskedni, és a végső és legfontosabb lépés gyanánt szerelmeskedni. 
Ami a szerelmeskedés illeti felhőtlen romantikus illuziókat dédelgetett arról, hogy egyszer majd, ha élettrása, vagy felesége lesz elutaznak közösen Mauritiusra, a Sheyell-szigetekre, vagy éppen Hawaii valamelyik kisebb, félig lakatlan szigetére, és ott egy fátyolvízesés alatt, a balzsamos naplementében addig csókolják majd a másikat, míg egy ütemre dobbanó szíveik egymáséi lehetnek… 
Aztán alighanem a rideg, és – sok esetben -, kijózanító valóság valamiért mindig megakadálozta, hogy kereszülhúzza eltervezett számításait. 
Már az előadás harmincadik percében, amikor a nézők megismerkedhettek a főbb szereplőkkel, és a történet kezetével, és a legelső bonyodalmakkal kíváncsi fürkészéssel máris célba vette Bálintot talpig öltönyben, aki szemlátomást valósággal repesett a boldogságtól, hogy Kati az ő vállainak nyugtatja liliomos fejecskéjét. 
„Ez egészen egyszerűen nem lehet igaz! Micsoda pimasszág! Vajon tényleg ilyen lehet a szerelem?! – gondolta. S ha tényleg ilyen, akkor nekem miért nem lehet boldogságban részem?” 
– Figyelj, Dezső! – fordult kicsit közelebb feléje Rita, akit nem túlzottan kötött le a darab szerelmi vonulata, legfeljebb a sármos, és jobbkképűbb színészek között legeltethette szabadon bimbózdó szemét. – Cseppet sem szeretnélek kiábrándítani, de, ha azt hiszed, hogy Kati azonnal majd rád fog mozdulni, vagy a karjaidba fog zuhanni, hogy egyedül csak te kellesz neki, akkor ki kell árbándítsalak! Bálintba van halálosan belezúgva! 
Dezsőt sem ejtették azért a fejére, és persze, hogy mindig tudhatta, hogy merre fúj a szél. Abban a percben, hogy csoportársnője kimondta előtte a megcáfolhatatlannak tűnő, kissé kegyetlennek hangzó igazságot hirtelen mintha már minden további életkedve azonnal elpárogott volna, hogy helyét átadhassa valami totálisan pesszimista, apokaliptikusságba hajló hajótörött érzésnek. 
Nem állhatta meg, hogy az alattuk elhelyezkedő páholyba ne nézett volna jóformán minden ötödik percben. Mintha ritmusra jártak volna gondolatai, akárcsak egy svájci óramű. Mellette ülő csoportársa észrevehette, hogy valami nagyon zavarja barátját, mert kissé változtatott előbbi kissé nyers, és flegma hangnemén. 
– Figyelj csak! Én tényleg őszintén sajnálom, ha megbántottalak volna, meg minden… én pontosan tudom, hogy min mehetsz most át, mert hidd el nekem én is átmentem egy-két szerelmi jellegű civódáson, de sokszor bármennyire is furcsán, és gyilkosan hangzik muszáj a valóság talaján létezni, mert különben az ember egyszerre csak azt veszi észre, hogy elfogyott alatta a föld, és hatalmasat zuhanhat lefelé. 
Dezsőt azonban ez a kis gondolati eszmefuttatás – legalább is ebben a pillanatban -, a legkevésbé sem hatotta meg. 
Nemsokára elkérkezett minden néző várva várt álma, hogy a bőséges tíz perces nagyszünet keretében kiadósan kinyújtóztathassa elgémberedett, és bizonyára macskásodásnak indult végtagjait. 
Dezső legszívesebben most azon nyomban itt hagyta volna a turbékoló gerlepárt, de mivel megígérte másik csoporttársának, hogy a Moszkva-téri metróval mennek hazafelé, így kénytelen volt állni a szavát. És különben is éjszaka annyira lakatlan, veszélyes és rizikós a városbn közlekedni, hogy az ember még hajlamos és akár a saját árnyékától is óhatatlanul megijed. 
– Egyébként hogy tetszik a darab? – érdeklődött valamivel kedvesebben Rita. 
– Hát… szerintem egy nagyfokú túlzás azért megint csak van benne, mert az életben nem ennyire egyszerűen, és strammul mennek a dolgok. 
– Nekem az tetszett, amikor hirtelen a nagy semmiből egyszerre csak feltűnt az öreg Bárdi György hatalmas, felfújt, piros léggömbökkel, és az elmaradhatatlan sétapálcájával maga volt a megtestesült gavallér. Egészen biztos fess és szexis pasi lehetett fiatalon. 
– Szóval ezek szerint – javíts ki nyugodtan, ha tévedek -, neked főként az idősebb pasik jönnek be! 
– Hát… azt azért nem mondom, de mit kezdenék mondjuk az ágyban egy tejfelesszájú ujonccal, aki még életében nem halott óvszerről, vagy fogamzásgátlásról?
– Bizonyára igazad lehet… Szerintem, ha egy férfi, és egy nő beszélget egymással az mindenképpen legyen romantikusabb! 
– Nocsak, nocsak! Hogy te micsoda sármőr lettél egyszerre! – két hattútenyerét lágyan egymáshoz csettintette, persze vigyázva, hogy ne háborgassa feleslegesen az előadás folyamatát. 
Dezsőnek megint csak sikeredett elkapnia egy romantikus pillanatot. Ezúttal az ügyeletes lovagot Bálint alakította, aki egyik vaskos kezével megfogta Kati kezét, míg a másikkal folyamatosan simogatta. ,,Vajon mit akarhat tőle ennyire vérforralón?!” – suhant át az agyán. 
– Látom téged egyáltalán nem izgat, hogy vajon mi folyik a színpadon! – kicsit közelebb hajolt, majdnem elérte Dezső fülét -, megnyugtatlak, hogy ha Kati akarja ma este kiadós szexuális élményben lehet része! – hevesen kuncogott egyet, mely később enyhe fulladásba csapott át.
Dezső ezt a beszólást legszívesebben máris elengedte volna a füle mellett, és látszott rajta, hogy valósággal elkezdett jelentős mértékben lilulni busa, kellemesen ellipszis feje. Mellette kuncogó csoportársa ezt persze azonnal észrevette, mert kedvesen megfogta szőrös kezét, és gyöngéd simogatással azon mesterkedett, hogy Dezső minden maradék figyelmét elterelgesse Katáról. 
– Nézd! Őszinte leszek veled! – kezdte. – Tudom, hogy most úgy érezed magad, mit akivel száznyolcvan fokot fordult máris a világ, és szerintem a pokol fenekére kívánod Bálintot, amivel persze tökéletesen egyetértek, mert szerintem is egy tenyérbemászó hapsi, de meg kell értened, hogy Kata érzéseibe szándékosan nem avatkozhatsz be! Hagyd, hogy ő találja meg számára mi a legjobb, és ha végleg passzolja Bálintot, vagy téged kikosaraz még akkor sincsen vége százszázalékosan a világnak! – érdekes most annyira megértő, és szívhezszoló volt a hangja, mint még soha. Bezzeg, ha valaki szófajtan, vagy nyelvtörténet dolgozat előtt szeretett volna ennyire kedves szavakat kapni Ritától annak jó esélye lett volna rá, hogy még ott helyben kikaparja a szemét. 
Dezső figyelmét hirtelen elvonta a szinte csillagászati kilométerekre látszó színpad különleges, és varázslatos gyémántkék villogású fénye. Ekkor tűnt fel eg fiatal, még egyetemista, bemutatkozós színésznő – akit persze mindenki az év reménységének nevezett, és rendkívül tehetségesnek is számított -, és valósággal átröpült a színpadon felcsatolható, könnyed, kecses angyalszárnyaival. Mint később kiderült egy olyan kacér, csacska angyalt alakított, aki mindenáron szeretné elcsábítani a főszereplő herceget, ám ehhez minden fondorlatos tudományát be kell vetnie. 
Dezső szívének azonnal megszólalt rikoltó, ordító harsonázó ütemben egy vészt jelző szirénahang. Nyersen, és vijjongón, mintha egy mentőautó szállított volna sebezhető szívébe egy haldokló sebesültet. Mintha már nem is Katára lett volna kíváncsi, - de a színésznőre, akinek az alakítását szintúgy állva tapsolta meg a közönség. 
Amikor a darabnak – nem sokkal este fél tizenegy után -, vége lett, és a hömpölygő tengerfolyamként máris népes emberáradat indult meg a ruhatár írányába a kabátokért, és meleg holmikért, Dezső olyan lett mint valami zombie, vagy túlvilági, koborló lélek, aki nem tudhatja, hogy ezen a világon van-e még, vagy már átköltözött egy másikba. Csoportársai vidám, fesztelen, és kicsit bohém gyűrűjében meglehetősen egyedi, különc, és furcsa látványt nyujtott. 
Amikor később mindenki mindenkitől elbúcsúzott Kata értelemszerűen Bálint karjába karolt és szinte ügyet se vetve a többiekre máris elrobogtak a hatos villamossal, míg Dezső a hosszúra ígérkezett, hideg novemberi éjszakában magán érezhette a még ismeretlen, mégis olyannyira ismerős, kezdő, fiatal művésznő őzikepillantását…