Krónikák - Vér és hatalom I.

Sötétek az éjszakák.. Túl sötétek. Az utcák, sikátorok mind kihaltak, még a házakat is mély csend üli meg. Csupán elvétve, egy-két ablakban pislákol némi fény.. De a gyertyák fénye nem rémiszt többé. Az éjszaka megült mindent, és átadta nekünk a világot. Az emberek.. Az emberek gyávák. Ülnek a szobájukban, és csak saját remegésük, szívük zaklatott verése töri meg a csendet, mely szinte már kézzel tapintható. Érdekel, mi történt itt? Valóban tudni akarod? Ha igen, akkor elmondhatom életem történetét.. egy történetet, melynek már a kezdetén felgyorsulnak az események, s csupán egy vastag könyv megsárgult lapjain marad meg az utókornak.
Hátborzongató éjszaka volt.. Az ég viharos szürkében játszott, s villámok szaggatták apró darabokra. Egy asszony sikolya.. Hangja késként szeli a teret, megborzongatva a gyenge lelkeket. Az emberek kíváncsian állják körül az ágyát.. de csak azon kevesek, kiknek ér valamit a nő pór élete, rokonok, vagy csak elég bátrak, hogy egy túlvilági nász gyümölcsének világrajövetelénél jelen legyenek. Amint először felsírtam, megcsapta orromat az elnyomott félelem bűze.. Ekkor már tudtam. Nem vagyok olyan, mint a többi. Teltek az évek, és én egyre növekedtem. Emlékszem a házunkra.. Állandó félhomály uralta, gyakori vendégek voltak nálunk a sápadt szinte már félholt emberek. Mint később megtudtam, az én világrajöttöm okán keresték fel anyámat, hogy gratulálhassanak minden vámpírok királynőjének. Engem persze senki sem világosított fel, hogy mi történik körülöttem.

Volt egy szobám.. benne egy ágy, az ablakomat fekete függöny takarta, elrejtve előlem a külvilágot. A házunk számos helyiségébe nem mehettem be, az ajtók zárva voltak előttem. A folyosók üresek, csak egy dolog tűnt fel nekem az ott eltöltött évek során: egyetlen tükör sincs sehol. Még a fürdőszobában sem. 10. életévemet betöltve, a kíváncsiság legyőzte minden félelmemet, és felfedező utakra indultam esténként.. Mikor már mindenki lefeküdt aludni, én akkor keltem, és nem volt már ajtó, mely akadályt jelenthetett volna. Nesztelen árnyként hatoltam be a hatalmas kúria minden egyes helyiségébe, s gyermeki, egyszerű lényemet lenyűgözték a látottak. Minden szobában ősrégi, míves aranycsillár lógott le a plafonról, persze legtöbbjük már képtelen volt mesterséges fény kibocsátására. Törött üveggömbök voltak csupán a polipként tekeredő vázakon. A falakon nagyméretű, olykor egészalakos képek függtek, azokról, mindről egy-egy rég holtnak látszó alak tekintett vissza rám.. S valóban. Történt egy ilyen estén, éppen az utolsó, legtitkosabb terembe kívántam bejutni. Hosszan szöszmötöltem a zárral, de olykor riadtan hagytam abba.. A legapróbb neszre is megdermedtem, de furcsamód nem vert szaporán a szívem.. Sőt! Ekkor tűnt fel igazán, hogy egyáltalán nem ver. Megállt. Akkor én.. Halott vagyok?

- Édesanyááám!
Sikolyom betöltötte a csendülte házat, eljutott minden apró szegletébe.. Így anyám fülébe is. Ő jött is.. hallottam, hogy suhog éjfekete hálóinge. Mikor megpillantottam, riadt tekintettel fürkésztem arcát. Az arcot mely haragos volt, és cseppet sem kedves, vagy megértő. A gyűlöletet szinte kiolvastam tűzként parázsló íriszeiből..
-Balga gyermek. Hát nem megmondtam? Mit mondtam?
Éreztem.. egyre gyűlő könnyeim fátylat vonnak szemeim elé. Torkomat facsarta egy addig ismeretlen érzés.. Úgy éreztem, ha most kinyitom a számat, akkor csupán a gyengeség hangja hagyná el ajkaimat. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Összeszedtem tehát magam, de akármennyire összpontosítottam a higgadtságra, tanulatlan fejjel lehetetlen volt. Hangom fájdalmasan rekedt, és halk volt.
- Anyukám..
Tehetetlenül indultam meg felé, karjaimat ölelésre emelvén.. de ő megragadva vállaimat, megrázott.
- Mit mondtam neked?
Hangja erőszakos volt, és követelőző. Én ekkor még jógyermek lévén, lesütött szemmel feleltem:
- Soha, de soha nem mehetek be oda, ahol ajtó áll akadályként, nem tekinthetek a függönyön túlra, nem érintkezhetek senkivel sem.
Azóta az este óta ezerszer megbántam, hogy hagytam magam irányítani..
És ami a legfájóbb: tudatlanságom homályát nem oszlatták el hőn szeretett édesanyám megnyugtató szavai. Ám azon az éjszakán történt még valami: mostani gyűlöletem magja csírázásnak indult szívem legeslegmélyén.
Ezután fájdalmasan hosszú 5 év következett.. de a 15. születésnapomon..
Sokan voltak.. A hatalmas kúria minden négyzetméterét belepték Jöttek jóformán a világ minden részéről. A nappaliban voltunk. Hatalmas, díszes terem.. a legnagyobb mind közül.
Mind csak állt ott, és kört alkottak, melynek közepén, egy emelvényen ott álltam én, és az, ki engem a világra hozott. Arcomon semmitmondó, üres mosoly, miközben sikítani tudtam volna nagy tudatlanságomban.. Tiszta kínkeserv volt végigállni az ünnepélyt, melynek a végén anyám bejelentette: ha a lelke végleg kiszállna halott testéből, onnantól kezdve én vagyok az uralkodójuk.. Minden vámpírok hercegnője.

Szemem döbbenten kerekedik el.. Hogy én mint uralkodó? Ám a következő pillanatban jóleső érzéssel gondoltam arra a napra, hogy mikor anyám végleg eláll az utamból, én kerülök a helyére. Engem imád és fél majd minden, s mindenki. Ekkor jön el az én időm. A mellettem álló anyám nem tudhatta, hogy a bennem rég lakozó gyűlölet keveredett most a hatalomvággyal.. S a csúcsratörésem útjában egy személy áll: Ő. ~Könnyű lesz megszabadulni tőle..~ gondoltam akkor, de tudtam, ez az este nem végződhet így. Valami történni fog.. valaminek jönnie kell még. És nem tévedtem. Az ajtó kitárul, s fél tucat fekete köpenybe, csuklyába burkolózott, fehér maszk mögé bújt alak lép a terembe. Amint közelebb értek, láthattam, hogy álarcukat díszíti valami: egy bal arcféltekét hosszant átszelő, fekete rózsa. Vezetőjük, kinek köpenyét szintén ez az embléma ékesítette, egy hullámos élű, áldozati tőrt húz elő. Előbb suttogva kap szárnyra a rettegés, majd nemsokára már éles sikolyokként rekednek bent a helyiség kupolájában:
- Itt vannak! Megjöttek! A Fekete Rózsa hívei! Meneküljünk!

A fejetlenségtől, és a hihetetlen rettegéstől émelyegni kezdett a gyomrom. Undorító.. Arcom groteszk fintorba torzul, s úgy figyelem, mint fogják le, és kötözik meg a többieket. Az a hat ember könnyűszerrel végzett a sokasággal, és én ekkor már tudtam: olyan akarok lenni, mint ők. S végre valahára elhal az utolsó rémült visítás is, és akkor odalépett hozzám Ő. Nem vette le az álarcot, de már éreztem legbelül: valami megváltozott. A mozdulatai.. A hangja.. Az érintése.. Még ma is beleborzongok. Eleinte csak egy voltam az ágyasai közül, de szép lassan egyetlen szeretőjévé nőttem magam. A többiek kivégzését én magam is végignézhettem, és mondhatom, nincs annál nagyobb gyönyör. Talán csak ő. De nem csak az ágyban értettük meg egymást.. Apám helyett apám lett, bátyám helyett bátyám. Az igaz, és egyetlen szerelem. Mentorom volt, és ha kellett, megvédett bármitől. Ő volt mindünk közül a legerősebb, és legidősebb, noha ez nem látszott rajta. Csak a szemein.. A tekintete olyan bölcsességről árulkodott, melyről én addig csak álmodhattam.. És Ő.. Pont Ő választott ki engem.. Ígéretet tett: félreállítjuk anyámat, és akkor én elfoglalhatom az engem megillető helyet.. Az Ő oldalán. Ekkor még nem sejtettem, hogy a hazugság, és a Mindent Befedő Gonosz ekkor már rég belopta magát az ódon falak közé. Hiszen jóságos volt velem. Szerettem Őt, a mindenségnél is jobban. Csak egyvalamit tudtam, ami nála is fontosabb volt nekem: a hatalom. Én akartam uralni mindent, és akkor végre beteljesíthetem túlvilági sorsomat. Anyámmal hamar végeztünk, és én megkaptam az engem megillető helyet. Végre elértem célomat, és én voltam az Ő királynője..
S tanított... Igen. Tőle minden kérdésemre választ kaphattam..
- Mi vagyok én?
Kérdeztem tőle egy különösen hűvös éjszakán.
- Te vagy az én mindenem. A legfőbb szerelmem, a lányom, a húgom.. Tanítványom. Egy kulcs a kezemben.
- Kulcs?
- Kulcs.. igen.. A bosszúm kulcsa.
Ezt a témát nem feszegettem tovább, bár lett volna néhány kérdésem. De egyszerűen belémfolytotta a szót egy heves, szenvedélyes csókkal. Keze ekkor már régen ruhám alatt járt, és rég kihűlt testem beleborzongott érintésébe. Felejthetetlen éjszakák voltak azok.. És én odaadtam volna érte bármit.
Ám egy másik alkalommal újra feltettem ezt a kérdést, hozzátéve:
- Úgy értem nem neked, hanem úgy általában. Miként láttam meg a napvilágot?
- A napvilágot Kedves semmiként sem.. De kezdjük az elején. Réges-régen, még évszázadokkal ezelőtt, élt egy fiatal nő. Más volt, mint a többi asszony, és ő tudta is ezt. Csak éppen konkrétan nem. Egy nap kitaszított lett, és többé nem térhetett vissza a falujába. Hosszas bolyongás után rátalált arra, akit egész életében keresett.. Aki olyan volt mint ő, bár nem megtörten, mint a nő. Szerelmesek lettek.. Rengeteg szenvedélyes, fülledt erotikától telt éjszakát töltöttek együtt, minek eredménye egy gyermek lett. Aztán a férfi elhagyta a nőt, és az egymaga hozta világra a porontyot. Kislány volt.. Ám az anyja balga módon el akarta titkolni lánya elől az igazságot: azt, hogy ő egy halhatatlan. Egy vámpír.
- Vámpír?
Kérdeztem ekkor, és ő nem volt rest válaszolni.
- Igen az. Küllemre akár egy ember.. de annál sokkal nemesebb. Ám örök átka, hogy nem tud ellenállni a vérnek, és lelke örök elkárhozásra van ítélve. A mennybe nem juthat.. ahhoz túl romlott.. Viszont a pokolban sem látják szívesen.. Így az a vámpír, mely végleg meghal, lelke ég és föld között lebeg, az enyészetnek kiszolgáltatva mindörökké. Éppen ezért, furcsamód vigyázni kell halhatatlan életünkre.
- És miért nem voltak tükrök a házunkban?
- Tudod a vámpíroknak nincs tükörképük. És anyád rettegett attól, hogyha belepillantasz egybe, megrettensz attól, hogy nem látod magad.. Ezért leszedette az összeset, mikor odaköltöztetek.
- Mesélj még a régi korokról..
Kérleltem, és szemében démoni fény csillant.
- Te akartad. Gondolom, tudod mit hagytam ki.. Igen. Az apádról nem beszéltem. És hogy miért nem? Mert hiába minden Gonosz, mely benned lakozik, annyira nem lettél volna elvetemült, hogy megszüld a Végzet Gyermekét neki..
Itt kezét a növekvő hasamra szorította.
-Nekem..
Teljesen ledöbbentem. Csak habogtam össze-vissza, miközben bámultam Őt.. És Ő csak nevetett.. nevetett rajtam, hogy milyen könnyedén a csőbe húzott. A saját apám..
-Te perverz!

Üvöltöttem, és kezemet a harag lendítette ütésre. Még meg sem érintettem a hullafehér arcot, ő elkapta a csuklómat, és szorosan fogta.
-Ugyan már.. Csak nem ütöd meg a saját apádat.. Vagy igen?
-Nem.. nem ütlek meg..
Sziszegtem összeszorított fogakkal.
-Hanem felhasítom a gyomrodat, és egyenként cincálom ki azokat a mocskos beleidet!
Erre csak még hangosabban nevetett, és azt mondogatta, hogy próbáljam csak meg.. Hát nem tudtam.. nem tudtam megtenni. Elvégre.. Szerettem. Szerettem, mint Mesteremet, szerettem, mint bátyámat, szerettem, mint apámat, szerettem mint.. a kedvesemet. De a dühöm eltiporta ezen érzelmeket, és csupán a vak gyűlölet szította a bennem lángoló tüzet.
- Mondtam neked.. te egy kulcs voltál a kezemben.. Csak meg kellett nyernem a bizalmadat, és még segítettél is megölni azt a szajhát, akit anyádnak neveztél..
Már nem bírtam tovább.. Kitéptem magam a szorításából, majd elrohantam a szobámba, Dühödten rángattam magamra éjfekete kosztümömet, az álarcot, és a köpenyt is magamra vettem, így könnyedén kisurranok a kastélyból. Lépteim nesztelensége sértette érzékeny fülemet, s féltem: az Idősek meghallhatják. Kijutottam.. A maszk erőtlenül hull le arcomról, de ekkor én már messze jártam.

Hosszú évekig a bosszún törtem a fejem, hiszen a legtökéletesebb terv kellett, ha le akarok számolni a Fekete Rózsákkal.. Mindeközben nem egy hozzám hasonlóval találkoztam, kik csatlakoztak hozzám.. A gyermeket, melyet keservesen hosszú és sötét hónapokig hordtam mozdulatlan szívem alatt, végül világra hoztam. Távol egy kis faluban, egyedül.. Kisfiú. Még alig két éves, de már látom rajta, hogy tökéletes másom.. Az apjának, aki egyben a nagyapja is, egy aprócska vonása sem torzítja ezt a gyönyörű, apró lényt..
Az évek telnek.. Ez, és a környéki falvak már mind az én uralmam alatt vannak. A tervem eddig tökéletesen alakul.. Tudtam, hogy egy újonnan hatalomra jutott vámpír invitálásának nem tudnak ellenállni.. Ez lesz a vesztük. Ha körülnézek, körülöttem sárgás, vagy vörösen izzó szempárok válaszolnak.. Itt vannak. Megjöttek. Kezem most a levegőbe lendül, miközben tekintetem le nem veszem Róla. Ott halad puccos kis menete legelején, oly pöffeszkedőn, mintha Ő lenne a világ tejhatalmú ura.. De téved, ha azt hiszi, hogy az anyám után az apámat nem állítom félre az utamból.. Nem tudom mit hisz magáról.. Tudhatná hogy én a hatalomért mindent.. Raven.. Reszkess!
- Ayleen.. Úrnőm..
- Igen Darah?
- Kiadhatom a parancsot?
Fejem előrebillen, s kezem lesújt.. ebben a pillanatban felhangzik tanácsadóm, és legfőbb hadvezérem kiáltása:
-Előre a Éj Leple nevében!
A tetők hirtelen megtelnek fürgén mozgó, vörös köpenyes alakokkal.. Az én seregem.. Az én alattvalóim.. A Világ tejhatalmú úrnője leszek!
-Meghalsz Raven!
Ordítom, és a következő pillanatban kardom lesújt.. egy lélektelen test hull a porba. Mihaszna apám teste. Győztünk.
KÉSŐBB

A dicsőségben fürödve állok a díszterem közepén, karjaimban utódommal. Tudom, egy nap ő lesz az, aki megsemmisíti halott testemet, hogy a helyemre kerüljön. És én nem teszek ellene semmit sem. Pontosabban elhagyom. Intek Darahnak, vegye át.
-Tartsd meg, vigyázz rá.
Suttogom, majd hangosabban folytatom.
-Alattvalóim, társaim.. Vámpírok! Ím ez a gyerek méltó utódom lesz, tiszteljétek úgy, mint ahogyan engem tiszteltek. Szeressétek úgy, ahogy engem szerettek. És vigyázzatok rá, mert ő még nem tud magára. Mától ő az uralkodótok, míg felnő, minden teendőt a mellettem álló Darah kapitány végez el. Ne féljetek.. Úrnőtök nem hagy el titeket örökre. Az Éj híve maradok, csupán el kell mennem.. messzire.
Szerencsém van, hogy mind elvakultan imádnak.. Különben észrevennék a szavaim mögött rejlő félelmet.. A félelmet, melytől elfog a rosszullét. Mindig is lenéztem azt, aki valaha rettegett valamitől.. Mondjuk úgy.. Nem akarom, hogy azzal a tudattal nőjjön fel, hogy őmiatta nincsen édesanyja.
- Darah.. mesélj el rólam neki mindent..
- De Úrnőm.. ha valaha kérdezi, hova tűntél?
- Mond azt neki, hogy az ő érdekében mentem el.. És ne keressen fel.

A férfi biccent, én pedig visszavonulok.. Innentől az ünnepség már ahhoz a kisgyermekhez szól, mely ott szendereg legfőbb emberem karjaiban. Összepakolt bőröndjeimet kihurcolom a kastélyból, és az épület előtt parkoló éjfekete hintóba rakom. Csak egy oldalpillantást vetek a kocsisra, s miután meghagyom neki, hogy sietek, beszállok csomagjaim mellé. Az út hosszú, és kiváltképp unalmas, hosszú, vörös köpenyem csuklyáját arcomba húzom.. Nincs rá szükségem, hogy az emberek megnézzenek.. Hogy rájöjjenek, mi vagyok. Szinte észrevétlen haladunk át a város kapuján.. Most épp szállást keresek.. Tudtam.. az emberek megérezték kit takar a köpeny, és már ideérzem rettegésüket.. Undorító. Tudom, itt csak egy jelentéktelen vámpír vagyok, aki rászorul esetleges társai segítségére.. De mégis.. Csak kipillantok az ablakon.. lassítunk. A hintó megáll, az elé fogott, éjfekete lovak idegesen fujtatnak. Ideje eltennem a népünk Krónikáját.. A krónikát, melyben szerepel az én történetecském is, hogy emlékezzenek rám, ha népem le is tűnne, s én vele együtt.