Hangok

Meleg délutáni nap volt. A nap sütött, a madarak csicseregtek, és a szellő lágyan ringatta a fákat, hogy azok álomba merülhessenek a közelgő éjre.
Jane-t azonban nem érdekelte a kinti világ, a nyár, a buli, vagy a virágok. Inkább felvonult, és bezárkózott csendes magányába.
Ahogy besötétedett, a fáradtságtól elméje furcsa hangokat alkotott benne, s tekintete megtelt félelemmel. Tudta jól, hogy ez csak démonjainak ócska játéka, mely nem hagyja aludni, hogy sose pihenhesse ki magát. És minden éjjel újra és újra kezdődik, mert a démonok sosem unják meg a munkájukat.
Az ajtaján egy koponya volt, amit ő rajzolt. Hirtelen úgy tűnt, mintha kidomborodna, s egy halhatatlan halott csillogott a szemében. Önmagát látta benne. Hiszen a lelkét már rég megölték, de akárhogy próbált elmenekülni az élet elől, sosem sikerült neki. És a zúgás újra felhangzott...
Kora reggel volt. Már képtelen volt felkelni. A kimerültséggel küzdött, s ebben a harcban, lelki erők már nem segíthettek neki. Elmúlt benne minden érzés, kivéve a félelem. Az egész testét, s elméjét ez töltötte be. Azt nem mondhatjuk, hogy ezért élt, inkább ez ellen maradt még életben, hogy befejezhesse a küzdelmet, s örök nyugovóra térjen. A lelkét akarta vissza kapni, és az értelmet, amiért érdemes élni, vagy meghalni. Az ébresztő óra sikítása keltette ki az ágyból.

Az úton fekete bőrűek egy fehér kisfiút rugdostak, és egy kóbor kutya szeretetért könyörgött. Jane nem tehetett semmit. Megsimogatta a kutyát, rosszallóan nézett a feketékre, és tovább sétált. A háta mögül morgást hallott és gyereksírást...
Az iskola előtti korláton ült, és várt. Maga sem tudta mire, de úgy érezte, várnia kell. 3 fiú jelent meg körülötte, és egy másikról kérdezgettek. A lány nem válaszolt nekik. Leültek hát mellé, és ők is vártak. Csend volt, mint vihar előtt. Egy nagy felhő érkezett, és az esőcseppek agyonverték. A felhő a földön feküdt, a 3 fiú (esőcseppek) pedig nevetve elment. Jane is sarkon fordult, s lépteit egy fájdalmas hang kísérte...
Ismét este volt. Ő suttogást hallott, és búgott a feje. Kezdett beleőrülni. Már minden mozgott, és mindennek szeme volt. A sötétség hideg karjaival védte őt, és halk zokogása elűzte a démonokat.

Reggel megint az úton volt. Nem járt az utcán senki. Hirtelen egy autó bukkant föl a semmiből. Elütötte. A fék csikorgástól sípolni kezdett a füle, s közben a földre zuhant. Egy férfi szállt ki a kocsiból.
- Mit csináljak most? - suttogta, és lágyan átölelte a lányt.
Jane fájdalmat érzett, félelme megszűnt, s a nap forró sugara örök nyugvásba ringatta.
Ha hangokat hallunk, az mindig jelent valamit. Ha sikolyt hallunk, segítenünk kell, mert ha mi nem segítünk másokon, rajtunk már csak a halál fog segíteni.