Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Ezt a történetet nagyon régen hallottam attól, akit szerettem. Csak annyit fűzött hozzá, hogy...
Az öregtorony elkészül, Csege óriásit lép...
-Mi dolga volt ott?<br /> -Eltévedtem.<br /> -Ez elég gyenge magyarázat, nem gondolja? Valami...
Nem sokan hittek benne, hogy az emberhúsra ekkora a kereslet. Azt pedig végképp nem gondolták...
Első írásomat szeretném megosztani veletek. Tartalmaz valós városokat, de nem követi szorosan...
Friss hozzászólások
FandomSlasher: Szia. Engem érdekelne a sztori...
2021-03-07 13:32
Pavlov: Mit keres itt ez a történet az...
2021-03-06 18:50
candy's: Párszor én is szétszedtem már...
2021-03-06 18:24
vikvik1: A történet fikció (sajnos). Az...
2021-03-04 23:56
ZaneZ: Nos. Tudod, mikor megláttam az...
2021-03-04 22:44
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Forró érintés

Már két hónap eltelt. Két hónapja senyvedtem ebben a leírhatatlanul kétségbeejtő helyzetben és fogalmam sem volt, hogy lesz-e még valaha jobb. Pontosan hatvanegy napja történt az az esemény, ami örökre megváltoztatta az életemet.

Volt egy nagy szerelmem, Daniel. Tipikus Adonisz volt, lehengerlő test, varázslatos arc, lélekrombolóan zöld szemek. Már akkor felhívta magára a figyelmemet, mikor először láttam. Stephanie barátnőmmel ültünk egy bárban, ami inkább melegedőnek volt nevezhető, ugyanis egy, valahol az Alpok kellős közepén fekvő kisváros egyetlen szórakozási lehetőségét nem igazán nevezhetjük bárnak. Ennek megfelelően a vendégek összetétele is elég egyhangú volt, minden talpalatnyi helyet elfoglaltak a színes sí overálokba burkolózó emberek, langyos sört ittak sós pereccel és megbeszélték a napi megtett kilométerüket a léceken. Igazán lehangoló volt az olyan, a New York-i éjszakákhoz szokott fiatal lányoknak, mint amilyenek mi voltunk Steph-fel. De nem szólhattunk egy szót sem, mindkettőnk szülei már jóval az egyetemi szünidő előtt bejelentették, hogy idén itt kell töltenünk a karácsonyt és az újévet.

Tehát két, végletekig lehangolt lány – azaz mi – ott ültünk a pultnál és igyekeztünk nem elaludni. Váratlanul egy hideg légáramlat csapott a nyakamba. Valaki kinyitotta a mögöttem lévő bejáratot, és rám zúdította a beáramló havat és fagyot. Már épp felhúztam volna magam rajta, amikor az előttem ülő Stephanie megmerevedett és tátott szájjal bámult valamit a hátam mögött. Annyira mókás képet vágott, hogy muszáj volt felkuncognom rajta.
- Hahó! Föld hívja Stephet! – kacagtam rá és ide-oda húztam a kezemet az arca előtt. Dühösen felmordult és elrántotta a karomat.

Most már igazán kíváncsi voltam, hogy mit néz ennyire, ezért egy határozott mozdulattal megfordultam és szintén ezzel a mozdulattal kilöktem a mögöttem álló kezéből a poharat, ami hangos csattanással tört ezernyi darabra a fapadlón. Azonnal leugrottam a székről és elkezdtem összeszedegetni a cserepeket. Nem mertem felnézni, így csak egy viseletes síbakancsot láttam az orrom előtt.
- Én… én annyira sajnálom, nem akartam! Azonnal fizetek magának egy másikat, csak előbb eltakarítom ezt a szemetet… - kissé ostobán hangzott, tudom jól, de abban a pillanatban nem jutott értelmesebb az eszembe.
Szaporán szedtem az üvegszilánkokat, amikor felhangzott felettem a nevetés. Annyira megdöbbentett az idegen hangja, hogy nem elég, hogy teljesen hülyét csináltam magamból, egy ügyetlen mozdulatnak köszönhetően még a kezemet is sikerült elvágnom. Szitkozódva szorítottam magamhoz a vérző karomat és feltápászkodtam a földről.

Amikor végre újra kiegyenesedtem, és nem görbültem be, mint valami majom, belepillantottam a legzöldebb szemekbe, amiket valaha is láttam. Életemben nem voltam még annyira lesokkolva, mint akkor. A tüdőm veszett módon emelkedett és süllyedt a bordáim között, a fülem zúgott és a vérnyomásommal se lehetett minden rendben, mert szédültem, nem is kicsit.
Az álomfickó meg csak ott állt előttem, bámult rám és közben majd’ megvakított azzal a hófehér vigyorral, amit az arcomba lőtt. Eszméletlenül idiótának éreztem magam, az agyamban bőszen villogtak a kicsi piros lámpák, mégsem voltam képes megmozdulni vagy szólni akár egy szót is.
- Hölgyem, amennyiben az előbbi italmeghívása nekem szólt, úgy örömmel elfogadom – mókásan meghajolt előttem, és akkor észrevette a sérülésemet.

Én már nem is emlékeztem rá, annyira elvarázsolt az a megfoghatatlan szépség, ami belőle áradt. Jó, tudom, hogy egy férfira nem mondják, hogy szép, de ő megtestesítette mindazt, amit eddig csak a szerelmes regényekből ismertem. Irreális érzések kerítettek a hatalmukba és fogalmam se volt, hogy ennek most örüljek, vagy féljek tőlük. Azok a bizonyos pillangók a gyomromban eszeveszett száguldásba kezdtek, már attól féltem, a plafonon fogok kikötni a repkedésük miatt. Szerencsémre azonban a helyemen maradtam, amíg csodafickó kerített valahonnan egy elsősegélyládát és bekötözte a kezemet. Még mindig nem szóltam semmit, de láthatóan ez őt nem zavarta, mert finoman mosolyogva a pult felé fordult és rendelt valamit. Nem igazán figyeltem, mit tesznek elém, annyira ideges voltam, hogy kérdezés nélkül, jó nagyot húztam a pohárból, hogy aztán prüszkölve köpjem ki az egészet. A vodka istentelenül csípte a torkomat, pedig a legtöbb, méregnek is beillő itóka szegény felszolgálót találta el. Ő is prüszkölt, bár nem valószínű, hogy az égető ital miatt…

Azt hittem, ennél mélyebbre már nem is süllyedhetek. Nem elég, hogy totál beégettem magam Mr. Tökéletes előtt, még a bár forgalmát is jelentősen visszavetettem a pohártörős, na meg a köpködős jelenetemmel. De az álompasi nem tűnt dühösnek, épp ellenkezőleg. Diszkréten egy százdollárost csúsztatott át a pulton a pincérnek, majd a barátnőm felé fordulva megkérdezte tőle, hogy merre lakunk. Stephanie eddig néma elégedettséggel szemlélte az eseményeket. Tulajdonképpen megértettem az örömét, mert állandóan azzal nyúzott, hogy ideje lenne „felszednem” valakit, mert így örökre besavanyodott vénlány maradok. És bármilyen furcsán is kezdődött ez az este, láttam a szemében azt a bizonyos felvillanást, ami elől, ha lenne eszem, villámgyorsan menekülnék. Átváltott kerítő üzemmódra, és ilyenkor rosszabb volt egy hurrikánnál. Tudtam, hogy pokoli nehéz lesz ez a két hét, amíg még itt vagyunk…

Amíg én ezen agyaltam, a barátnőm és az újonnan szerzett ismerősünk megbeszélték, hogy a sráccal és néhány barátjával töltjük az éjszaka hátralevő részét. Kissé rémülten és nem kissé zavartan néztem Stephre, de ő csak cinkosan rám kacsintott és már húzta is rám a kabátomat. Végül is, miért ne? Egyszer élünk…
Emelkedett hangulatban hagytuk el a bárt, és egy fényűző, csupa üveg villa felé vettük az irányt. A srác bizalmasan átkarolta a derekamat, amit furcsa módon nem éreztem tolakodónak vagy rámenősnek, egyszerűen jól esett belebújni az izmos karok közé.
Mire megérkeztünk, a házban már javában folyt az élet. Csupa jól konszolidált fiatal mulatott odabent, úgynevezett menő zene szólt a rejtett hangfalakból és itt nyoma sem volt a langyos sörnek, patakokban csobogott a legmárkásabb pezsgő.
Ejha, tehát nemcsak álomszerűen néz ki, még gazdag is… gondoltam magamban. Elkerekedő szemekkel vettem górcső alá a villát, mert tényleg lenyűgöző volt. Tágas terek, hófehér falak, kényelmes berendezés, a hatalmas üvegablakokból pedig fényűző kilátás nyílt a hóval borított hegycsúcsokra.

Boldogan vetettem bele magam az ünneplésbe, bár fogalmam se volt, hogy mi alkalomból rendezték. Én csak élveztem a forgatagot, élveztem, hogy végre egyszer szabad lehetek, úgy igazán. A sráccal végigbeszélgettük a fél éjszakát, olyan dolgokat is elmeséltem neki, amit másnak sosem mertem volna. Kitárulkoztam előtte, felfedtem a szánalmas kis életem minden rejtett titkát, és nem tudom, miért tettem. Talán már akkor tudtam, hogy itt valami végzetes dolog történik, valami olyasmi, amiről eddig álmodni sem mertem. Ez az éjszaka megnyitotta előttem a végtelen boldogság kapuját és én szökdécselve léptem be rajta. Felszabadultan meséltem, és úgy tűnt, őt ez nem zavarja, mert egyre-másra tette fel a kérdéseit, soha meg nem unva a válaszokat. Életem egyik legszebb estéje volt.

Nos, így kezdődött a mi szerelmünk Daniellel, varázslatosan és meseszerűen.
A további történéseket nem részletezném, legyen elég annyi, hogy hat héttel az első találkozásunkat követően már a mennyasszonya voltam. A hivatalos lánykérés enyhén szólva is botrányosra sikeredett, mert apám nem akarta elhinni, hogy ilyen rövid idő után képesek vagyunk ésszerűen meghozni egy ennyire nagy horderejű döntést. Eleinte bántott a hozzáállása, de aztán már nem foglalkoztam vele, átadtam magam a mindent elsöprő szerelemnek. A lehető legtöbb időt együtt töltöttük, igyekeztünk minden pillanatot kihasználni.
Az első szeretkezésünk is viszonylag későn, – legalábbis a mai kapcsolatok többségéhez viszonyítottan – az eljegyzés előtti héten történt meg. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem ismertem azt az érzést, mikor nemcsak a tested, hanem a lelked is egyesül a szeretett emberrel, szóval addig nem is tudtam igazán, mi is az a szerelem. Persze, szerettem Danielt, teljes szívemből szerettem, de az együttlétünk után ez hatványozódott, már-már mániákus imádattá nőtte ki magát mindkettőnknél. Állandóan rá gondoltam, a tervezett esküvőnkre – ami az egyetemi szemeszter utánra lett kitűzve, hófehér, habos ruhával, koszorúslányokkal, templommal meg mindennel – és főleg arra a két hetes, polinéz körutazásra, ami ránk várt a tavaszi szünetben. Kacagva tervezgettük a közös jövőnket, számomra is hihetetlen módon egy hullámhosszon pendültünk. Lassan kezdtem elfogadni, hogy ez a sok boldogság mind az enyém, mind a miénk, már nem féltem attól, hogy egyszer csak felébredek és rájövök, hogy mindez csak álom volt, egy varázslatos fikció, ami csak a könyvekben létezik.

Aztán egyszer csak vége szakadt mindennek.

Egy délután, egy héttel az elutazásunk előtt megbeszéltük, hogy találkozunk a kedvenc kávézónkban. Már jóval az egyeztetett időpont előtt ott ültem a teraszon, élveztem a bágyadt tavaszi napsütést és kortyolgattam a kávémat. Vártam rá.
Vártam rá órákon keresztül, de ő nem jött el. Először nem gondoltam semmi rosszra, magamban számtalan mentséget hoztam fel a védelmére, mondván, hogy biztos dugóba került, vagy feltartották az egyetemen, esetleg a szülei hívták el valahova.
De egy rejtett bizonyosság már akkor ott vibrált a sejtjeimben, tudtam, hogy valami végzetes történt, mert nem volt jellemző rá, hogy szó nélkül felszívódjon, ha mást nem, legalább mindig hagyott egy üzenetet a hangpostámon. De most semmi nem volt, se üzenet, se hívás, se levél, se semmi.
Lélekszakadva rohantam haza, és már-már eszelős örömet éreztem, mikor megláttam a kocsiját a behajtón. Boldogan vigyorodva tártam sarkig az ajtót és beléptem a nappaliba. Láttam, hogy ott ülnek a szüleim, és Daniel apja, de amit elsőre nem vettem észre, az a légkör volt. Baljós, sötét hangulat uralkodott a házban, de ostobaságból, vagy talán félelemből nem voltam hajlandó tudomást venni róla.

Felrohantam az emeletre, benyitottam a szobámba és vártam, hogy megpillantsam Danielt, ahogy pimaszul vigyorogva hever az ágyamon, esetleg az erkélyemen állva, a kilátásban gyönyörködve. De nem volt ott, pedig még a fürdőszobába és a gardróbba is bekukkantottam, meglepetésre számítva. Zavartan mentem vissza a földszintre, benéztem a konyhába, a garázsba, de nem találtam senkit. Remegve léptem be ismét a nappaliba és végre szemügyre vettem Daniel apját. A szeme vörös volt és dagadt, és olyan furcsa, tompa fénnyel süllyedt az arcába, a teste görnyedten hevert a kanapén.

Értetlenül néztem rá, de mélyen legbelül már tudtam, annyira biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség történt, hogy a fejemet rázva, néma sikollyal hátráltam pár lépést.
- Sarah, kérlek… mondanom kell valamit… azt akartam, hogy tőlem tudd meg, és ne mástól… Sarah, Daniel… - motyogta szinte tébolyultan a fájdalomtól, de a szavába vágtam.
- Ki ne mondja! Nem! Az nem lehet! – kiabáltam eszelősen, még mindig hátrálva.
- Sarah, Daniel… Danny meghalt, Sarah… sajnálom… - felzokogott és az arcát a tenyerébe rejtve ringatta magát előre-hátra.
- Nem! Hazudik! Danny nem lehet halott! – képtelen voltam sírni, a fájdalmam túl nagy volt a könnyekhez.
- Sarah, kicsim, nyugodj meg! Édesem… - apám felállt és át akart ölelni, de eltaszítottam magamtól és az ellenkező irányba botorkáltam. Nem jutottam messzire, két lépés után elöntött a jótékony sötétség. Ájultan zuhantam a padlóra.

Három napig voltam eszméletlen. Ez alatt a három nap alatt Daniel szülei elintézték a temetést, fogadták a részvétnyilvánításokat és megpróbáltak megbirkózni a veszteségükkel. Mikor kinyitottam a szemeimet, ragyogó napsütés áradt be a szobámba. Ahogy kinéztem az ablakomon, váratlanul megrohantak az emlékek, kíméletlen pontossággal jutott eszembe minden, ami történt. Fájdalom költözött a szívembe, miközben éreztem, mennyire szeretem őt. Mély levegőt vettem és hagytam, hogy az elkeseredés betöltse a lelkemet. Tárt karokkal fogadtam a kínt és az elöntötte a testemet.

A temetés egy héttel Daniel halála után zajlott le. Tipikus amerikai gyászszertartás, rengeteg igazi és ál-baráttal, rokonokkal, ismerősökkel. Mindenki ott állt a sír mellett, zokogtak és rimánkodtak.
Én nem. Távolabbról szemléltem az eseményeket, nem éreztem mást, csak ürességet.
Az ébredésem utáni és a temetés előtti négy napban végigéltem a gyász minden fázisát, tökéletes tankönyvi példája voltam az egésznek. Először tagadtam, mindent és mindenkit hazugnak neveztem, aki azt állította, hogy ő már nincs többé. Aztán jött a düh, ez viszonylag gyorsan lezajlott, talán annak is köszönhetően, hogy a kirohanásaim miatt nem maradt több törhető tárgy a házban, mert kiéltem magam, ó, igen, nagyon is kezelhetetlen voltam, senki nem menekülhetett a haragom elől. A félelem már régi ismerősként kopogott be a szívembe, saját magamat átkarolva ültem az ágyamon és azért imádkoztam, hogy elfelejthessek mindent, aztán meg azért, hogy visszacsinálhassam valahogy a dolgokat. A bűntudat kissé bekevert, mert elvileg a félelem után kellett volna jelentkeznie, nekem mégis szinte az első pillanattól kezdve ott remegett a szívemben, minden porcikámat elárasztotta ez az érzés, és mondhatott bárki bármit, nem tudtam tenni ellene semmit. Hiszen ha nem ment volna pont abba a könyvesboltba miattam, ha nem akart volna mindenáron nekem örömet szerezni, a mai napig élhetne, épen és egészségesen szórná a kis bókvirágjait, kápráztathatna el az eszével, levehetne a lábamról egy mosolyával.

Jelenleg éppen a depressziós fázisban tengődöm,
bezárultam, kiürültem és fogalmam sincs, lehetek-e még valaha teljes ember. Mióta meghalt, pihenek. Csak most, utólag érzem milyen lázas, természetellenes feszültségben, tűzforró lázban égtünk együtt, folytonos szerelemben. Aki azt állítja, hogy ha valaki meghalt, az eltűnik, semmivé lehet egy pillanat alatt, az vak és tudatlan. A jelenléte azóta is átsüvít rajtam, mint egy áramütés, megijeszt és felkavar a lelkem mélyéig. Tudom, érzem, hogy Ő az, láthatatlanul, de súlyos, sajátságos lényével, mindazzal, ami egyénien és sajátságosan Ő.

Hetek óta megtorpanok, ha szerelmespárokat látok az utcán és csak bámulom a végtelennek tetsző csókjaikat, szenvedélyes veszekedéseiket és a boldog kibéküléseket. Nézem őket és bölcs mosollyal elhallgatom a vérembe szivárgó fájdalmat. Mert a halál nem a legrosszabb, hanem a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat.

A fájdalom sosem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott marad, beleég a csontjaiba és kiszívja az életet.

Pontosan hatvanegy napja szenvedtem a magam keltette bánatban, és az ő keze helyett már csak a könnyek forró érintését éreztem az arcomon.
Hasonló történetek
3289
Éhséggel merült álomba ismét.
Képekért könyörgött, útért – bár imája névtelen volt, s valahogy olyan, mint a fel nem adott fenyegető levelek.
Mindaz, ami ébredéskor megmaradt, forró benyomások izzadtsága volt csupán. Képek, melyek eleve a fikció részei. Olvasta tán őket...
2902
Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
BORE^^ ·
Kedves Leander!
nagyon köszönöm, hogy közzé tetted.
Nekem rengeget segített. Sírtam... komolyan.és nagyon durván.. pár hónapja velem iis ez történt, csak enm votl olyan szerencsém, vagy szerencsétlenségem, hogy az illető meghaljon...
rmeélem én iis, hogy ezentúl iis publikálni fogsz. én iis csak erősíteni tudom az előttem szólót; olvass rengeteget.;)
minden elismerésem.:)
köszönöm.

Tűzmadár ·
Szia!
Nos, publikálj, minél többet, hogy minél több kritikát kapj. És olvass minél többet, hogy irodalmibb legyen a nyelvezeted. Bár lehet, hogy ebben a novellában nem is akarsz irodalmi lenni, hiszen egyes szám, első személyben írod, így viszont túlságosan átlagos tiniről van szó, ezért nekem kissé érdektelen. Nem tudom mennyire vagyok érthető, de legyen karakteresebb az elbeszélő. Nagyon jó, hogy folyékonyan írsz, nincsenek érthetetlen ugrások, szünetek a bekezdések közt. Egy baki: Honnan tudod, hogy százdollárossal fizetett a srác, ha diszkrét volt? A diszkréció ebben az esetben azt jelenti, hogy nem villogtatja a lány előtt a manit.
A drámai rész, számomra nem drámai, hiszen minek rohangálnál a lakásban, ha egyből látod a felnőtteket, a szüleit. Ilyenkor köszön az ember – illik, mert jól nevelt – és megkérdezi, hol a párja, a szaladgálás természetellenes, számomra érthetetlen.
Mást nem írok, mert gyökeresen más a stílusunk, de javaslom, próbálkozz a szépírással, neked valószínűleg menne.
Nem pontoztam.

leander88 ·
Köszönöm szépen a véleményeket :) Igazából nemrég kezdtem csak el írni, de nagyon rákaptam, és gondoltam, megpróbálom, hátha valakinek tetszeni fog :)
Egyébként rengeteget olvasok, nem egészen értem, ez miért jött fel :) Bár biztos bennem van a hiba :)
Tűzmadár, köszi, hogy rámutattál a sztori gyengepontjaira, majd igyekszem legközelebb jobban odafigyelni ezekre a dolgokra
Még egyszer, köszi a megjegyzéseket, leköteleztetek vele :)
Tűzmadár ·
Kedves Leander, azért említettem az olvasást, mert köznyelven próbálsz írni szépirodalmat. Sok szépirodalmat kell olvasni ahhoz, hogy ráérezz a stílusra, hangulatra. Én is köznyelven írok, de nem szépirodalom amit elkövetek. Javaslok pár oldalt, ahol vadászhatsz olvasnivalóra. :-)
[link http://donnaquijote.freeblog.hu/]null[/link]

[link http://irolap.hu/hu]null[/link]
Az írólapon a kiválasztott íróra, utána a "Szövegek"-re klikkelj!
Kellemes olvasást! :-)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: