Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az összetartozó fejezetek, egyben. <br /> (Mihály Laci szerző)
Kapcsolat,- család, barátok
Még sose csináltam ilyet úgyhogy kérlek ne olyan erősen.<br /> A történet a szerelmi életemet...
A negyvenes évei elején járó, barna rövid hajú férfi, egy íróasztal mögött ült. Egy női magas...
Az emberek elfordultak tőle, mikor végig ment az utcán akkor hirtelen mindenkinek sürgős dolga...
Friss hozzászólások
alttpg: Ma, a folytatással együtt elol...
2023-01-27 14:02
alttpg: Várom az igazi feleség - megos...
2023-01-27 13:37
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:24
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:20
Stag&Vixen: Jó volt, várjuk a folytatást ;...
2023-01-27 08:39
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Éld újra az életed! II. - Sóhaj

A máskor oly édes vér íze citromkeserűen terjed szét a számban. Fintorogva, prüszkölve fordulok el a felém kínált pohártól.
- Igyál! - utasít Sebastian. - Innod kell!
- Nem akarok! Borzalmas. Inkább hagyj békén és idd meg te. - köpködök, kultúrt mellőzve. - Egyébként is, mi ez?
Sebastian a kezében tartott kristálypohárra sandít, majd rám.
- Vérnek tűnik.
- Pedig csak két deci moslék.
- Igaz, hogy nem emberi. Hiszen te, nagybecsű barátném, rettentő finnyás vagy! - élcelődik mesterem. - Egyre rosszabb bőrben vagy. Mi bajod egyáltalán? Azt akarod, hogy Gabrielnek támadj egy gyenge pillanatodban?
- Dehogy!
- Pedig megeshet! - erősködik komoly szemekkel Sebastian. - Vagy vadászol és úgy táplálkozol, ahogy egy normális, szótagolom: nor-má-lis vámpír tenné, vagy megsínyled és ráveted magad haldokló barátodra.
Duzzogva hallgatok.
- Nem mondod meg, milyen vér, ugye? - kérdem gyanakodva.
- Mindkettőnknek jobb, ha nem teszem. - sóhajt Sebastian. - Hideg és épp ezért kellemetlen, mert alvadt. Ha nem húzódzkodnál...
- Ne folytasd.
- Rendben. Tessék, idd meg! - tuszkolja a poharat az ujjaim közé.
Szótlanul meredek a zavarosvörös, bordóba hajló folyadékra, melyért egykor ölni tudtam volna, szó szerint. Most közel úgy hajtom le a pohár tartalmát, mintha legalábbis az egyik szemfogamat húznák, ha nem mindjárt mindkettőt.

***

Naplementére érek a kórházba. Kedvező volt a felhőjárás, a szél és a csuklyás kabátom. Borús szürkület vonul be mögöttem az üvegajtón, nyirkos levegővel.
Rutinosan lépkedek föl a lépcsőn. Gabriel testére semmi primitív működtetésű gép nincs rákötve. Se gyógyszereket nem kap, se különösebb megfigyelést nem igényel. Ahogy a körszakállas orvostól tudom: az állapota kielégítő.
Csodás. De akkor miért néz ki úgy, mint aki chilipaprikát szopogat?
- Jól vagy? - húzom fel a szemöldököm, kétkedően lépve a szobába, köszönés nélkül.
A Férfi mellkasa, hasa hullámzik, méghozzá erősen, keze az ágy korlátját szorongatja és mélyen koncentrál súlyosabb levegővételeire.
- Mindjárt elmúlik - nyögi két légcsere közt.

Zavartan álldogálok az ajtóban, ugyanis innen olybá tűnik, mintha szülőszobába léptem volna. A kismama hosszú hajú és szakállas.
Az enyhe roham véget ér, mintha elfújták volna. Gabriel arca megenyhül, hátrahajtja fejét a párnán. Megvárom, amíg kifújja magát, talán a lelkét is és rámemeli csokoládészínű pillantását.
- Szia - köszön rekedten.
- Na, ez is világra jött? - lépek az ágy mellé, a kisszéken helyet foglalva. - Milyen gyakran jön elő?
- Nem gyakran. - mondja.
Vonakodást vélek felfedezni a hangjában.
- Titkolni próbálod, hogy rosszul vagy? - billentem oldalra a fejem, hogy alálássak félig lehunyt szempilláinak. - Előlem vagy magad elől?
- Igazából abban a hitben ringatom magam, hogy ha bebeszélem, hogy jól vagyok, jól is érzem magam. Utálok itt lenni. - morogja, majd a szemközti, üres ágy felé biccent. - Ő is utált.

Igen, az aggastyán elköltözött a szomszédos ágyról. Meglehet, egy jobb helyre. Nemsokára jön helyette másik haldokló öregember.
- Rossz érzés, hogy idősekkel van tele az osztály, mi?
- Inkább az, hogy úgy végzem, mint ők. Csak ötven évvel korábban. Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért jöttél ilyen sokára?
A hanghordozása megmosolyogtat.
- Sok dolgom volt, kisfiam.
- Például?
- Veszekedtem a vacsorán. - húzom el a számat.
- Kivel? - élénkül fel Gabriel szeme.
- Nem fontos. Ma kérdések-estéjét tartunk?
- Akár. Feltennék még egyet. - emeli fel a mutatóujját. Én biccentéssel jelzem, hallgatom. - Segítenél rendbe szednem magam?
Elvigyorodom.
- Először például megborotválkozni? Rémesen nézel ki.
- A második estét töltöd itt és nem tudom eldönteni, szeresselek vagy utáljalak, amiért ilyen vagy!
- Pedig nem vagyok a nejed - nevetek fel. Emlékszem egy könnyebb veszekedésünkre, melyben Gabriel röviden leírt engem és a kapcsolatunkhoz-érzéseinkhez fűzött felfogásomat. Így szólott: "Két ember egyszerre szereti és gyűlöli egymást, viszont egy dologban egyformák. Szerelmesek. Egymásba."

Gabriel is elvigyorodik eszmefuttatásomon. Szép is lenne a saját temetése előtt napokkal megnősülnie, biztos nem tudnák megmondani, mi vitte a sírba.
Segítek neki kikászálódni az ágyból. Szemmértékkel megállapítom, hogy legalább húsz kilóval az egészséges átlagsúlya alatt van. A tükör elé húzok egy széket és leültetem, a mosdótálba vizet öntök egy kancsóból.
- Rozzant, négyszáz éves öregembernek érzem magam - sóhajtja.
- Akkor legalább korban összeillünk - vigyorgok.
- Ejnye, nagypapákkal kikezdeni! Ezért jársz te az elfekvőre! Öreg milliomos bácsikát keresni.
- Engem most ez a négyszáz éves bácsika köt le - bököm meg mutatóujjammal a tarkóját. - Hol a borotva?
- A fiókban, fentről a második.
A fiók ezen kívül rejt még üveg fecskendőtűt, kötszert, fájdalomcsillapító antibiotikumokat, egy tégely borotvakrémet és egy fehér törülközőt. Utóbbit Gabriel válla köré terítem, majd a krémmel kezdek kenekedni.
- Kezdek kíváncsi lenni, mit találok majd a bunda alatt - sercegtetem meg az arcát. - Jó vágású srácnak látszol. - mosolygok.
- Ha nem tetszene, majd átszabod. Nálad a penge.
- Nem szeretnélek megvágni.
- Én sem szeretnék elvérezni.

Eben pillanatra megáll kezemben az éles borotvapenge. Valóban nem lenne jó, ha megvágnám. Jeges ujjak markolnak a torkomba, nagy nehezen nyelek egyet. Csak a kezem ne remegne! Hihetetlen, hogy másodpercek alatt eluralkodott rajtam a pánik. Nem mintha félős kislány lennék.
- Mi a gond? - néz rám a tükörből Gabriel.
- Semmi. - vágom rá gyorsan.

Csöppet vibrál a kezemben a műszer. Mire Gabriel bőréhez ér, nagyjából elmúlik a rángás-remegés a kezemben és munkához láthatok. Lassan, óvatosan, hímestojás héjaként kezelve az arcbőrét. Elő is tűnik a fekete szakáll alól a valódi arc: a fiatal, a kedves. Meglepően varázsolja át a vonásait, én pedig áhítatos csendben dolgozom tovább.
- Victoria - szól lágyan.
Hangja megijeszt és összerezzenek. Jaj, ne... Látom a tükörből, ahogy Gabriel felszisszen és aprócska vércsepp jelenik meg bal arcélén. Rögtönöznöm kell, megrántom a pengét a kezemben és az végigvág a mutatóujjamon. Gyorsan leteszem a borotvát és a számhoz kapom a sebet.
- Ügyes vagyok... - állapítom meg Gabriel felé pillantva, ujjamat szopogatva. Amíg saját vérem íze tölti ki érzékeimet, nem érzem meg az övét. A fiókba nyúlok és a kötszeres csomagból vattát tépek az ujjamra. Gabriel sebe is kap egy pamacsot.
- Ne haragudj, csak megijedtem a nagy odafigyelésben. Mit szerettél volna kérdezni?
- Semmi baj. Azt kérdeztem volna, hogy...nem tudnál véletlenül kivinni? - kérdi félszegen.
- Kivinni??? Gabriel, te beteg vagy! Kórházban a helyed, ha netán rosszul lennél...
- Tudom, tudom! - szakítja félbe mondandómat. - De rossz itt, a kutya se foglalkozik velem, ha csak fel nem kapom a csengőt és két fuldoklás között nem rázom meg.
- Van otthonod, ahová mehetnél?

Gabriel lehunyja a szemeit és lassan megcsóválja a fejét.
- Értem. - bólintok. Lehet, hogy meg kell adjam Sebastiannak azt az elégtételt, hogy hazaviszem Gabrielt, pont ahogy ő mondta. Csak nézem a bánatos barna szemeket és bár effektíve megtépném a saját hajam, inkább csak a fejemben sikítozik az eszem által vezérelt énem. Sajnos a szívem karakán vezérnek vallja magát és juszt’se enged. Muszáj rá hallgatnom. - Éppenséggel kivihetlek...

A barna szemek nagyra nyílnak és felcsillan bennük a remény, úgy mint amikor egy kisgyerek karácsonyfát lát.
- Bár nem terveztem, hogy ki- vagy épp hazaviszlek.
- Nem vagyok randalírozó típus.
Furcsa hangon felnevetek.
- Nem is erről van szó... - motyogom szórakozottan az orrom alatt. Ha az otthonomba hoznám, felállna a harci helyzet: Miért vannak nappal zárva a spaletták? Miért lépünk ki csak éjszaka a házból? Miért nincs rendes kaja és itt jön a legjobb - tiszta Móricka ez a helyzet - miért hasonlít a "púderkórunk" Sebastiannal, ahogy Gabriel nevezte el egy napja? Le kéne kottázni neki, hogy a "púderkór" vagy sápadtság nem más, mint egy kisebb vámpírkórság, csupán három- és nyolcszáz éves időtartamú, semmi komoly, majd kinőjük.
Akárhonnan kerülgetem a témát, nem tudom megoldani úgy, hogy ne tudná meg az igazat. Ismerem feneketlen kíváncsiságát, épp ezért biztosan nem lehet majd meglógni a kérdései elől. Mit számítana, ha megtudná, léteznek vámpírok? - teszem föl a kérdést magamban és máris elszorul a torkom a választól: Ő is az akarna lenni. Pont, mint legutóbb.
- Van valakid otthon, ugye? Nem zavarnék, tényleg! Elalszom a kanapén is, már ha van...
- Van, persze. - biccentek. Meg két koporsó is az ablak alatt. - Mármint kanapé, az van. Egy barátommal élek. Meg kell, hogy kérdezzem róla, remélem megérted.
- Hogyne.
Csendben sóhajtozok még egy sort.
- Akkor...befejezem a művet. Nemsokára emberként fogsz kinézni, ahogy illik.

***

Gino kocsmája dugig van. Sört és pálinkát verejtékező emberek szorulnak hozzám, a dohányfüst fullasztó, már-már gyilkos. Egészen addig nincs is gondom, míg kerülgetni kell őket, arrébb állni, -lökni, -taszítani. Csakhogy egy söröskorsó is megtalálja a tarkómat a tülekedésben. Betelt a krigli, felcsattanok:
- Az ég szerelmére, hová sietnek ezek!?
Ráhajtogatom magam a mahagónifával burkolt, enyhén ragacsos pultra. Magam alá húzom a magas széket, nehogy kirúgják alólam, merő véletlenből.
- Bocs a késésért - robban be mögém Sebastian. - Dolgom volt.
- Mi lenne, ha lakótársat kapnánk? - szegezem neki a váratlan kérdést. Így, egy szuszra elhadarva nem is tűnik olyan félelmetesnek, mint amire számítottam. Órák óta a mondandóm körítésén dolgoztam, hiába.
Ám Sebastian meg sem lepődik.
- Kitalálom, Gabrielnek hívják és a kilences kórtermet bérli a Szent Mihály kórházban!

Tettetett meglepődésem - hüledezésem következik:
- Honnan tudod??? - kapom a szám elé a kezem.
- Ne őrjíts, hülyének kéne lennem, hogy ne tudjam. - horkan fel és laza karlendítéssel kilöki a székből a mellettem terpeszkedő, fásultan részeg (részeggé fásult) pasast. Kényelmesen elhelyezkedik a bárszéken és rámnéz.
- Ő kért meg rá, vagy te akarod így?
- Öhm...is-is.
- Értem. Akkor talán be kéne avatnod őt egy-két...érdekességbe - forgatja kék szemeit Sebastian.
- Idáig egyetértek.
- Hogy mégis hogyan, az más kérdés.
- Bingó.
- Mondjuk így: vámpírok vagyunk. Ha megkérhetlek, reggel öttől este nyolcig kíméletesen zajongj, ne nyiss ablakot, utóvégen tiéd a pamlag, miénk a koporsó. Az albérlet ingyen van, felebaráti alapon, öt napra úgysem tudjuk kisummázni a rezsit.
- Ez morbid volt. - dünnyögöm.
- És mennyire igaz! - ciccen föl. - Kántálom egy ideje, hogy harapd meg. Akkor tovább él, vagyis párszáv évig. Nyugtod lesz a temetési költségtől, a siratástól, a kriptalátogatástól, virágot sem kell venned százévente. Bőven elég lenne homlokcsókot lehelned egyetlen, koporsóban ébredező szerelmed homlokára és tudatni vele, hogy lement a nap, mehetünk vért szipolyozni.

- Hát, te aztán kurvára el tudod viccelni a bajaimat! - csattanok föl a zsivajban, az ártatlan pultra csapva. - Ez nem egy morbid vígjáték, hanem az életem, Sebastian! És az övé, akárhonnan nézzük!
- Attól még felajánlhatod neki a mi életünket. EZT az életet, igen!
- Tudod jól, hogy igent mondana.
- Akkor?
Sóhajtva a pultnak támasztom a homlokomat.
- Akarom is, meg nem is, hogy igent mondjon. Féltem őt ettől a gyökértelen élettől.
- De a haláltól nem? - hajtja oldalra a fejét Sebastian.
Inkább nem válaszolok. Ebből a slamasztikából úgysem tudok kikecmeregni...

***

Még hajnal előtt visszaérek a kórházba. Szánalmasan érzem magam. Érzelmekkel küzdeni, ösztönlény létemre. Elvégre a vámpír is csak egy irányított, betanított állat, vért kíván és vért kap, ha rajta múlik. Vadássza az embert, a forrást. Láttam már vámpírt tudattalanul, vért tajtékzó szájjal őrjöngeni, olyat aki soha nem is volt és nem is lesz ép felfogású, gondolkodó lény. Ezzel szemben én a gondolataimmal vagyok elfoglalva és holmi nevetséges érzelmekkel, úgymint szerelem, féltés, szeretet. Passz, nem tudok mit mondani.
Olyan lendülettel érkezem, hogy meglebbennek a függönyök. Talán még a pókok is kiszakadnak a hálójukból. Gabriel hüledett-ijedten fordul felém az ablaknál álló széken ülve.
- Megkérdezted? - fogad ígyen.

Becsapom az ajtót magam mögött, bitang nagyot robban a folyosó. Ez volt a válasz.
- Megkérdeztem. Benne van. - ülök le vele szembe az üresen maradt betegágy szélére.
- Ez nagyszerű. - mosolyodik el Gabriel. Békésen. Ez az utópiás mosoly a legszívszorítóbb, ami egy beteg embertől érkezhet. Tudatja a körülötte élőkkel, hogy a beletörődésbe vegyült boldogság egy időre megszépíti a napjait.
- Ne nézz így, kérlek.
- Hogyan? - vonja fel a szemöldökét és mosolyog tovább.
- Gabriel, én megmenthetném az életedet - nyögöm. Lehajtom a fejem a térdemre, és tovább nyöszörgök. Bele kell fognom a mondandómba, nincs mese, nincs kecmec! De hogyan??
- Victoria, ne hordj össze ilyen butaságokat. Nem az életemet mented meg azzal, ha kiviszel, csak néhány szép napot adsz, hogy...
- Fogd be! - rántom föl a fejem. Nagyot szusszanok, de határozottságom még nem az igazi. - El kell mondanom valamit.
Hasonló történetek
3986
A repülőút kellemes volt és Cooper két óra múlva már a washingtoni lakásban volt. Ez nem volt olyan előkelő, mint a New Yorki, de azért nagyon otthonosan volt berendezve. Kapus sem volt, így Cooper simán bejutott. Gyorsan felmérte a terepet.
4544
A fehér mezes New Yorki csapat védvonala mögül előretört ez a viszonylag magas kb. 180 cm magas leomló barna hajú lány. Arcán néhány piros folt volt. A meze karja felszakadt és a térdét is lehorzsolta egy esés következtében...
Hozzászólások
További hozzászólások »
Francisco ·
Lehet, hogy nem volt annyira mozgalmas jelenet, mint az első, de úgy érzem, itt igazán Magadat adtad - mármint Victoria most nagyon Victoriá/nu/s volt. :) Már ahogy ismerlek, vagy hiszem, hogy ismerlek.
Victoria* ·
Na, jó. Ismersz, tegyük fel.

moon-sun ·
Hééé emberek egy nagy éjenzést az irónőnek.....hip hip hurrááááá:D

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: