Éjjeli pillanatok

Melyik a rosszabb, amikor nem bírod megállítani a gondolataidat és úgy érzed, hogy szétrobban a fejed és már szinte a pánikroham szélén vagy, vagy amikor már nem gondolsz inkább semmire, amikor már annyira belefáradtál mindenbe, hogy csak bámulsz ki a fejedből és szinte hallod a tücskök ciripelését, miközben egy könnycsepp gördül ki a szemedből, hogy végül az arcodon végigfolyva a pólódra csöppenjen, amit az anyag készséggel magába szív. Mintha meg sem történt volna az egész. 
De a könnyeket nem lehet ilyen könnyedén kijátszani. Jönnek. Egyik a másik után, lassan már patakokban. Száguldanak végig az arcodon és teljesen eláztatják azt. A szemed vörösödik és duzzad, az arcod kipirul és az orrod is elkezd folyni és tudod, hogy a vége az lesz, hogy eldugul. Mint mindig. Még ez is. 
A pólód próbálja eltüntetni a nyomokat, szívja magába a nedvességet, de az is csak egy egyszerű póló, nincs varázsereje,  nem tudja semmissé tenni a történteket. Lassan teljesen átázik egy foltban. Amikor már megnyugodtál, akkor ez az átkozott folt emlékeztet arra, hogy mi történt pár perccel ezelőtt. Inkább leveszed, nem akarsz rá gondolni, foglalkozni vele. Azt hiszed, ezzel meg nem történté teszed az egészet, de hiába veszel fel másik pólót, hiába a kedvencedet választod, a sarokba dobott, könnyektől áztatott felső rabul ejti a tekinteted. Újra kezdenek előjönni a korábbi érzések, kezdesz homályosan látni, de sűrű pislogások közepette visszaparancsolod a kóbor könnyeidet a könnycsatornádba és inkább kiviszed a pólót a szennyesbe. 
Nem látod többé. 
Csak a helye és az elmúlt percek emléke lengi körbe a szobát. 
Újra ülsz a szobádban, halvány fényben, csendben és nézel magad elé. A gondolataid mostmár felélénkültek, azokkal lefoglalhatod magad. 
Lejjebbcsúszol az ágyban, már fekszel és inkább előveszed a fülhallgatódat. Miután a telefonhoz csatlakoztattad keresel egy melankolikus, nyugtató zenét és szépen lassan álomba merülsz.
Holnap egy új nap, minden jobb lesz.