Egyszer reggel..

Rombolni fogok, ha nem tudom mitévő legyek, s hajnalban egy építkezésen találom magam, téglák és törmelék között. Arcok, tárgyak, felszínes léghullámok, izzadt kipárolgás rángatózik zsigereimben a paplan alatt.
Ébredj! A rémálom zsákutcájába préselődve peregnek a percek, másodpercek. A három testvér, fivér, öcskös
és a középső hossz, mind lopakodnak mellettem a komódon, a zsugorított óriáskerékben, hogy hangot adhassanak egymás sérelmének. Engem utál mindegyik. Én nyomom el dühös refrénjük, mikor csipától
terhes álomzsákok veszejtik el láthatatlan kötelük, és zuhannak le szemem párnázatáról. A nehezék tova gördül s elmém ragyogó fénye kivetül a világra, fejfájásommal küszködve nézem a fehér plafon egyenetlen festését. Fehér? Ocsmány tört fehér lenne a szürke szúnyoghálóba fojtott négyzetrácsba ágyazódó mész.
Néhol betolakodik a téglatest alakú szobába, nem szimmetrikus, sejtelmem sincs melyik haderő csapatai vannak fölényben. Egyszer, a szürke győzedelmeskedik a tisztaság felett, de ehhez nekem is lesz még egy két szavam. Magasan van! Régi polgári lakás, két méteres belmagassággal, karjaimat fejem alá hajtom, úgy bámészkodom tovább, mint gyerek a moziban várom a vetítést, de a projektor nem tudja megjeleníteni a 
filmet. Hiába rendezkedtem be, pattogatott kukorica a fejem fölött vödörben, mintha nem lenne elég göndör a hajam így is. Kedvenc társaság és feledteti a magányt.
A parókatartó visszanéz rám, ahogy forgatom fejem, még mindig karjaim fészkében, zsibbadnak izmos 
végtagjaim, élvezem a kábulást. Arc nélkül kommunikál. Mimika nincs, a viasz bábura rajzolt sablon élettelen és pokróc, várja, hogy foglalkozzak vele, jó háziállatként szugerál, kokettál. Fáradtan pillázó, szelet épp befogó vitorlapár lengedezik, megfeszülnek, elernyednek. Indulni kéne! Kikelni az ágykeret óvó öleléséből, levedleni a tojáshéjt punnyadó testemről. Mamuszba pihentetni göcsörtösen álló lábujjaim, olló éles pengéjével körmöt rágatni. Friss vizet önteni a lavorba, karimás szélére támaszkodva arcot mosni, belemosolyogni az átlátszó körkapu falába. A nagy A betű, mint gondos pillér megtartja súlyom, közeben vizes szappant reptetni csuklóval, kézfejből. Egy kézzel. Átlépni egy másik világba, s áztatott fejünk ott marad a túloldalon mert a homályos víz, fejünket örökre börtönbe zárja.