Egy zászló dicsőségéről álmodva

A csatazaj körbezár, a vérszag mindent beterít. Az ellenség – egy elborult elméjű mágus eltorzult fantázialényeinek manifesztációi – szürkésbarna tengere töretlenül nyomul előre. Végeláthatatlanul sokan vannak, talán nem is lesz vége az áradatuknak soha. Kardjaim megállás nélkül dolgoznak, mindent levágnak, ami az útjukba akad: kart, karmot, csápokat, lábakat, fejeket. Társaimon is látom már azt, ami engem is hatalmába kerített. Tekintetünk üres, lélektelen, halottak vagyunk, csak még a testünk ezt nem vette tudomásul. Mindenki harcol, mint egy mechanikus szerkezet, hisz a vérünkben van.

Lassan, de biztosan szorulunk hátra. Mögöttünk egy széles, hideg és sebes vizű folyam rohan a síkságra. Mi háttal állunk homokos, kavicsos partján, és minden egyes megtett lépéssel közeledünk a fulladásos halálhoz. Nem messze tőlünk, egy kis dombon lándzsások teszik ugyanazt, mint mi. Velük vannak a megmaradt íjászok, vagy negyvenen lehetnek, és a három megmaradt lovas. Lovuk már régen bele lett taposva a földbe, akárcsak ezredük többi tagja.

Egyik ellentámadásomkor egy hullában elbotlok, és a földre zuhanok, arccal. Most van vége ennek, de nem. Egy társam előre szökken, és saját testével véd engem. Mosolygok, mert a bajtársiasság csak az utolsó előtti emberrel együtt fog a sírba szállni. Négyszáz embert kell még oda elküldenie az ellenségnek, mire ez megtörténik.

Fel akarok kelni, de nem tehetem, az egyik kardomat elvesztettem esésnél. Keresgélni kezdek, végül valami a kezem ügyébe akad. Egy vékony farúd, de erősnek tűnik. Mindegy, ez is megteszi. Remélem, nem túl hosszú. Megmentőm ekkor elesik, mosollyal az arcán. Megőrült talán?

Felugrok, és magammal rántom fakardomat. A vér folyamából egy lándzsaforma bontakozik ki, ezt csúnyán elszúrtam. Az első rohamozó oldalra söpri, és minden további gond nélkül nekem ugrik. Jobb karommal nem tudom őket távol tartani.

Az északi hegyekről szél rohan alá, és tolakszik végig a sorokon. Felkapta a kezemben lévő zászló vásznát, és erőteljes mozdulattal kifeszítette. Hatalmas csattanással vérpermetet szór a környezetemre, büszkén áll a zászló.

- Kitartás! – üvölti egy erélyes hang. – Utánam, a domb felé! – harsogom.

Egy pillanatra magam is ledöbbenek, de balom erősen tartja a zászlót, míg jobbom az ellenségbe sorokat vág. Aszimmetrikus technikám ellenére tökéletesen mozog a jobb kezem, talán a zászló hatalma teszi? – Mordulj, tudat! – morgom, és megteszem az első lépéseket. Mintha felfrissültem volna. Karjaim nem zsibbadnak, lábam nem remeg, és még a tudatom is tisztább lett.

Üdvrivalgás harsan mögülem, és a gyalogezredek maradéka újult erővel csap le az ellenségre. Szavukra a domb is megelevenedik, és méltó választ küld felénk. Kibontották a lándzsások zászlaját. A kék alapon két keresztbe tett ezüst lándzsa erőt önt a dombiakba, és ők is ujjongva indulnak meg lefelé, de a lavina nem áll meg ezzel. Vérvörös zászlónk arany karddal átszúrt koponyájára egy zöld-arany válasz is érkezik. A lovasok és íjászok egyesített ereje is kibontotta saját jelképét, a tizenhárom fejű hidrát – mióta van ilyen zászlajuk?

Megindul a két csoport lassan, de biztosan egymás felé. Kardosaim kettőzött erőbedobással támadnak a szörnyekre. Sérülteket, fáradtakat hátrarántják a társaink, és a centrumban ellátják őket, még szíverősítőt is diktálnak beléjük.

Ezalatt a dombról lefelé tartók is nekibátorodnak. Tágítani kezdik a kört, mely lassan tojásdad alakúvá válik. A lándzsások életveszélyes manőverbe kezdenek, én is csak nagy sokára látom át a tervet, az ellenséggel ellentétben. Azok hozzá sem szagolhatnak az ilyen dolgokhoz. Végül minden lándzsás beállt a körbe, helyettesítve az íjászokat. Még tovább nyomultak előrefele, mígnem már egy teljes lépésre álltak egymástól. Kezükben őrülten forognak a közelharci fegyvereik – javarészt rövidkard, de akadt köztük buzogány és csatabárd is –, kitartanak. A forma hirtelen zuhant össze. Egy gyors kitörés és vissza. Négykézláb másznak vissza az íjászok lába elé, akik ekkor szabadjára eresztik a nyilaikat. Mindegyikük két-három vesszőt illesztett korábban az idegre, így most a maroknyi lövész nyílzáport zúdít a torzszülöttekre. A lándzsások felkapják földre ejtett fegyvereiket, és megindultnak lefelé a dombról.

Lassan, de biztosan haladunk mi is, a dombiak is. A szörnyek áradata, mint a tenger, melyet vad vihar korbácsol fel. Újra és újra nekünk rontanak, mint a hullámverés a szikláknak, de mi visszaverjük őket. Azt mondják, hogy a víz és a szikla harcából mindig a szikla kerül ki vesztesen, nem azért, mert a víz lenne az erősebb, hanem mert kitartóbb. Ezt mi is jól tudjuk, de már nem áll szándékunkban tovább várakozni, valami megváltozott.

Csatakiáltást harsogok, a többiek válaszolnak rá. Kezemen ellenségeim vére csorog, láncingem több helyen megpattant, de tartom magam, és a többiek is. Egyik csapásommal kettéhasítok egyet a szörnyekből, de ezzel utat nyitottam a következőnek, aki már ugrásra készen várakozik az alkalomra, de valami közbeékelődik. Mellkasán – már ha szabad így nevezni azt – kibukkan egy dárda hegye. Felvisít, de nem tűrhetem a hangját, lemetszem a fejét. Komisz mosollyal egymásra biccentünk sorstársammal. Végre elértük egymást.

Rövid, tömör parancsszavaim úgy zengenek, mint az üllő a kalapács alatt egy csendes nyári estén. Egy lándzsás, egy kardos. Hamar vegyül a két társaság, szinte pillanatok alatt rendezzük sorainkat. Most egy pillanatnyi szünetet kapok. A gyűrű szívében találkozik a három zászló. A beszélgetés rövid és lényegre törő. A Hidra és a Két Lándzsa vezeti az oszlopot a tárnák felé, míg a Kard a hátvédet erősíti.

Játszi könnyedséggel verekedjük ki magunkat a tömegből. Tudj’ isten miért, de a szörnyek nem tudnak elénk kerülni. Amint megszűnik a prés, félholdba fejlődünk. Lerázni nem tudjuk a korcsokat, de nem engedjük, hogy elénk kerüljenek.

Hátrálunk, lassan, lépésről lépésre hátrálunk. A talaj emelkedni kezd. Az íjászok védik az oldalunkat, már csak harmincan maradtak. A két lovas mellettem hadakozik. Harmadik társukat leterítette az egyik fenevad. A másik két zászló serege is megfogyatkozott, de még vagyunk!

Végre elértük a falat. Hátunk mögött hatszáz méternyi függőleges szikla magasodik. A fal aljában indul egy tárna a mélybe, és onnan a hegyek túloldalára, a menekülésünk kulcsa. Szivárogni kezdünk befelé. Először az íjászok. Osztozkodnak a vesszőkön, hogy mindenkinek jusson. Felsorakoznak a fal mentén, hogy alkalmasint fedezni tudják a csoport végét.

Parancsszavaim rendet teremtenek, és elejét veszik a káosznak, ami éppen kibontakozóban volt. Mindenki belép a járatba, végül én is. „Feküdj!” - harsan mögöttem a parancs. Mindenki hasra vágja magát, csak én nem. A zászló becsülete megköveteli tőlem ezt. Vesszők zúgnak el mellettem, és megtisztítják a tárna bejárati szakaszát. Csak páran élték túl, azok is kábán szédelegnek.

Egyik lény halálában rám veti magát. Kaszára emlékeztető megmaradt csápja kettéhasítja a bal alkaromat. Arcom meg sem rezdül. Jobbommal a pofájába döfök. Elengedem a kardot, és a zászló után nyúlok. A fájdalom lassan eljut a tudatomig – még ez kicsit kushadj! Mellettem talpra álló ifjú kezébe nyomom az ereklyét.

- Vigyázz rá, jobban, mint az életedre, mert sokak élete múlt rajta – mondom magabiztosan. – Eredj!

Egy halvány mosolyt is kipréselek magamból, bár a fájdalom hullámai szinte eltemetnek. Küzdök az eszméletemért, jobban, mint eddig az ellenséggel. Odalépek a kardomhoz, és visszaveszem a holttesttől. Elindulok a fal felé, félúton megtántorodom, de nem adom fel, tudom a dolgomat. Egy festett repedésbe illesztem a pengémet, hátranézek társaimra, akik már messze járnak. Mosolygok. Visszafordulok. A szörnyek felocsúdtak és a barlangba özönlenek. Az egyik rám veti magát, de elkésett. A kardom beleszalad a puha agyagba, és elroppant valamit. Ekkor megindulnak a falak, és a kövek maguk alá préselik a támadómat és még jó párat a társaiból, végül rám is rám omlik a mennyezet, végre a jól megérdemelt halál.

Zihálva ülök fel. A sötétség körbezár, ömlik rólam a víz. Hol vagyok? Lassan tisztul a kép. A szobám falai felsejlenek a homályban. Az ágyamban fekszem. Szóval csak egy álom volt. Csak egy álom. Csak egy álom – könnycseppek gördülnek végig az arcomon.