Egy kis vérrel áztatott szösszenet

Nem kívánom felfedni valódi kilétem több okból kifolyólag. Álnevet használok megtévesztés gyanánt, hogy véletlenül se derüljön fény titkomra.
Szégyenteljes mivoltom miatt álcák mögé kényszerülök bújni.
Egy szerény, csöndes kis faluban bujkálok jelenleg, aminek pontos nevét szintén nem árulhatom el.
Az emberek között elvegyülök; szinte már úgy érzem, mintha én is közülük való lennék. Mintha még mindig az lennék, aki régen voltam. De csillapíthatatlan vérszomjam egyre jobban leküzdhetetlenné kezd válni. Meg akarom fojtani a bennem lappangó, felfele növekvő szörnyet, de erősebbnek bizonyul nálam.
Hogy miért nem szánom rá magam hogy önkezemmel végezzek ezzel a bestiával, akivé váltam... Harcolni akartam ellene. Le akartam győzni, de képtelen voltam megtenni... Igen gyáva alak vagyok.

A bujkálást és a menekülést választottam ahelyett, hogy szembeszálltam volna a gonosszal.
Hogy jutottam el idáig?... Hosszú történet. Nem vélem úgy hogy hasznos olvasnivaló lenne, de ha bárki úgy érzi bepillantást kíván tenni írásomba, már megérte elmesélnem mindezt.
De mielőtt belekezdenék történetembe, ismét felhívom mindenki figyelmét. Bármely elnevezés -nevek, helyszínek-amik fellesznek tüntetve csupán írói vénám páratlanságának köszönhetően kitalált, más elnevezései lesznek.

Szüleimmel éltem egy kis faluban. Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt, amire szükségünk volt. Apám cipész volt. A megfelelő hozzávalókat egy pöttöm monoklis anyagokkal foglalkozó szabótól szerezte be.
Anyám a házkörüli teendőit látta el. Volt egy kis ólunk a ház mellett. Disznókat tartottunk benne.
Én szerettem segíteni anyámnak, de a disznókhoz nem szívesen merészkedtem. Egyfajta félelmem volt tőlük. Magam sem tudom, mi keltette bennem az irtózást, amikor a közelükbe értem. Természetesen bűzlött az ól az ürüléküktől, de nem a szag miatt borzadtam tőlük.
Édesapám néha el is vert dühében, amiért én nem akartam kitakarítani az ólat. Hiába győzködtem őt, hogy én nem tehetek arról, hogy viszolygok az ólban hempergő disznóktól.
Kissé furcsán is hangzik. De a későbbi években hallottam másfajta egészen különös, sőt már humorosnak is tűnő fóbiákról.
Szóval így éldegéltünk szüleimmel.

Egy hűvös őszi estén az ágyamban feküdtem. Valamiért nem jött álom a szememre. Már egészen késő este volt. Felnyitottam a szemem. A hold fenn világított a sötét égbolton. Ledobtam magamról a pokrócomat és az ablakomhoz léptem. Az én ablakom pont az ól felé nézett. Hirtelen furcsa gondolat cikázott át az agyamon. Én sem értettem miért, de úgy éreztem azon az estén szörnyű dolog fog megtörténni. A hátamon végig szaladt a hideg és magam is éreztem, hogy kissé mintha fagyosabb, hidegebb lett volna a levegő. Visszabújtam az ágyamba és igyekeztem elhessegetni magamban a gondolataimat. Egészen az államig húztam a pokrócomat. A szobám mintha minden sarkát betöltötte volna a kinti hideg szél, pedig az ablakom zárva volt.
A régi , fából készült faliórám éjfélt ütött.
Hallgatózni kezdtem. Én sem tudom mire számítottam, vagy hogy hallani fogok-e egyáltalán valamit. Semmit nem hallottam a szél süvítésén kívül.
Aztán egyszercsak...
a lépcsőfokokon koppanásokat véltem hallani.
VALAKI JÁRT A HÁZUNKBAN!
Ismét ledobtam a takarómat és felültem az ágyamon.
Első gondolatom az volt hogy azonnal a szüleimért kezdek kiáltani, mert egyedül féltem volna kimenni az ajtómon.
De ekkor a lenti bejárati ajtónk megcsikordult, ahogy a kilincset lenyomva kinyitották.
Szóval a betörő már kiment a házból.
Villámgyorsan felpattantam és kirontottam a szobámból.
Azonnal a szüleim szobájához rohantam. Az ő szobájuk lent volt, így le kellett szaladnom a lépcsőn.

Ám az egyik lépcsőfoknál megbotlottam. és fájdalmas ütéssel landoltam a földön.
A fájdalomtól felszisszentem és egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Sötét volt így nem láttam az ütés nyomát. de a kezemmel kitapintottam a bokámat és éreztem hogy vérzik.
A korlátba kapaszkodva felálltam lassan és szipogva nyeltem egyet.
Nyomasztónak találtam a csendet. Valahogy nem tetszett ez a teljes néma csönd. Rossz érzetem támadt és már akkor tisztában voltam vele. hogy a szüleim halottak.
A szobaajtó nyitva állt. A sötétségben óvatosan a szüleim ágyához mentem. A sajgó bokám miatt igaz kissé bicegve tudtam csak menni, de akkor ügyet sem vetettem rá.
És a szüleim valóban halottak voltak. Az ágyukhoz érve láttam a fájdalmas kiáltásra nyitott szájjal, félelemmel telt arcukat.

Első pillanatra nem tudtam mit kezdjek. Életemben először láttam halottakat. A sírás nem jött. Könnyeim mintha megmakacsolták volna magukat. Én csak álltam földbe gyökerezett lábbal és néztem őket, mintha csak egy lidércnyomásban lettem volna. Képtelen voltam megérteni hogy ők nem élnek már...
És akkor felkiáltottam. Ebben a kiáltásban benne volt minden félelmem és fájdalmam.
De a könnyek most sem törtek elő belőlem.
Már akkor szörnyeteg lettem, amikor megláttam halott szüleimet a saját ágyukban, ahogy üveges szemmel merednek a semmibe.
Önkéntelenül anyám felé nyúltam. Lassan az arcához emeltem a kezem és végig simítottam rajta. Még mindig olyan puhának tűnt mintha még élt volna...

Ám ekkor, ahogy a kezem lejjebb csúszott egy fognyomot tapintottam ki. Tágra meredt szemmel néztem a fognyomokat anyám finom, karcsú nyakán.
És ekkor ismét végig hullámzott rajtam az a furcsa érzés, ami odafent a szobámban tört rám.
Ott kellett hagynom szüleimet.
Különös módon most nem féltem nem éreztem a rettegést. Csak tudtam, hogy mennem kell. Mintha már előre tudtam volna, hogy mit kell tennem. Egy csepp félelem sem volt bennem. Elindultam hát az ajtó felé.
Lábaim különös módon engedelmeskedtek nekem, tudtam őket irányítani.
A levegő tiszta volt.
Nem haboztam sokáig. Tudtam, hol kell keresnem. Az ól körül is csendes volt minden. Nem hittem volna, hogy képes leszek megtenni. Magam is elcsodálkoztam elhatározottságomon.
Az ól túl sötét volt nem láttam semmit.
Ekkor köpenysuhogás hangzott fel a hátam mögött.
Villámgyorsan megfordultam. Abban a pillanatban minden bátorságom, céltudatosságom szertefoszlott. Miért is mentem le oda? Hisz velem nem akart végezni... a szüleimet ölte csak meg.

És láttam magam előtt a vámpírt. Sápadt arcán kis csúnya rózsaszínes árnyalat jelent meg, ahogy szembefordultam vele. Fekete hosszú haja lófarokba volt kötve és precíz gondossággal volt hátrafésülve.
Egy bársony kabátkát viselt, amin nagyméretű csillogó gombok voltak. Fekete vékony csíkokkal átszelt nadrágot viselt.
Köpenye sarkából kilátszott barna csizmája.
Felszegett, büszke tartása volt, és az egész külleme be kell hogy valljam, egy jóképű férfiú benyomását keltette.
Végig nézett rajtam átható, lenéző pillantásával. Fekete szemeiben gúny csillant meg.
Én meg éreztem, hogy elpirulok a nézésétől. Kezdtem valahogyan szánalmasnak érezni magam előtte. Hova lett a bátorságom?
Vérző bokámra esett a tekintete és sóvárgás ült ki az arcára. Ettől végre észhez tértem.
Összeszedtem magam hát. Bokámat a másik lábam mögé dugtam hogy ne láthassa a sebet.
- Megölted a szüleimet!
Ez volt az első kiáltás, ami elhagyta a számat.
Nem csuklott meg a hangom. Kimondtam, és hirtelen a keserűség kezdte kaparni a torkom.
A vámpír felgörbítette száját. Nem mosolygott; egy fanyar vicsorgás jelent meg arcán.
- Te életben vagy.
A keserű íz egyre jobban betöltötte a mellkasomat.
Ökölbe szorítottam a kezem és elindultam felé.
A vámpír felhúzta szemöldökét majdhogynem csodálkozóan nézett rám.
- Mond, mire készülsz most?

Tomboló haragom és keserűségem adott bátorságot hozzá. Erőteljes ütést mértem a gyomorszája tájéka felé.
A vámpír nem görnyedt össze. Ugyanolyan cinizmus tartással nézett rám, mint addig.
- Nem tudsz te semmit! A vámpíroknak nem tudsz testileg fájdalmat okozni. Legalábbis ütéssel semmiképpen sem.
- Nem érdekel!
Üvöltöttem fel.
A vámpír szeme ismét a sebes bokámra siklott.
- Hány éves vagy?
Felnéztem a vámpírra. A vámpír mintha gondolkozott volna valamin. Láthatólag törte a fejét valamin.
- Kilenc - válaszoltam reszkető hangon. Nem a félelemtől reszketett a hangom, hanem amiért úgy éreztem az a keserűség, ami belülről feszít, nem sokára elő tör belőlem.
A vámpír szórakozottan végig húzta az ujját a szája előtt és nekem az a gyomorforgató kép jutott eszembe, amikor a szüleim ágyánál áll és megdörzsöli a szája szélét a jóllakottság jele képen.
- Mi a neved? - kérdezte és szemeivel még mindig kitartóan fókuszálta a bokámat.
- Victor – feleltem, de az a tekintet, ami kiült a vámpír arcára egyenesen megijesztett és a keserű ízt a borzongás váltotta fel.
A vámpír felém tornyosult.
Nem bírt ellenállni a felajánlkozó kínálatnak.
Egy lépést hátráltam, aztán futni kezdtem. De nem a ház irányába, hanem az ólba.
Villámgyorsan átugrottam a fakerítést. Odabent vaksötétség fogadott.
Hova lettek a disznóink?

És ott voltak mind a három egymás mellett. Zöldes barnára színeződött testüket az utolsó csepp vér is elhagyta.
A halott disznók láttán az jutott eszembe, hogy élő állapotukban sem voltak túl vonzóak.
Hallottam hogy a kerítést kidöntötte a helyéről a vámpír.
Halk léptekkel indultam tovább. Bokám már kissé bedagadt az előbbi futástól.
Egy nagyobb fajta lyuk tátongott az ól oldalán.
Én óvatosan beoldalaztam rajta.
Próbáltam visszafojtani még a lélegzetemet is. Éreztem, hogy a szívem esze veszetten kalapál a mellkasomban.
A vámpír barna csizmáját megpillantottam.
- Gyere elő szépen! Nem bújhatsz előlem el... Victorka.
A kezeimet a számra tapasztottam.
A bokám már nagyon fájt. Ebben a kényelmetlen guggoló testhelyzetben rá kellett jönnöm nem volt jó megoldás ezt a lyukat választanom menedékül.
De viszont, ha kilépek a lyukból, a vámpír azonnal észre vesz engem. Hogyan bújhatnék ki innen anélkül, hogy ne vegyen észre.
Nem volt időm tovább törnöm a fejem.
Nem bírtam már, ezért minden erőmmel elrugaszkodtam a faltól és kilöktem magam a lyukból.
A vámpír körvonalát megpillantottam, ahogyan a vaksötétségben tapogatózva próbáltam minél messzebbre kerülni tőle.
De mindhiába volt...

A vámpír egy elegáns ugrással elém lépett és kitárta kezét.
Én próbáltam magamról lefejteni a vékony ujjakat, hogy kiszabadulhassak de nem bírtam. A vámpír szemei eszelősen megvillantak a holdfényénél.
Aztán átkulcsolta a derekam és éreztem is a nyakamon a fogai harapását. Nem tudtam felkiáltani.
Csak engedtem neki, hogy mohó étvággyal kiszívhassa a vérem. Már éreztem nincs sok hátra az életemből. Apró fénypontok köröztek a szemem előtt. Forgott körülöttem minden. Becsuktam a szemem és belecsíptem a vámpír karjába, ez önkéntelen reakció volt, hisz úgy sem tehettem semmit.
Aztán elsötétült minden előttem. Egy darabig...
Talán már ez a halál? Nem is olyan szörnyű...
De aztán nehezen felnyitottam a szemem. A szemhéjaim ólomsúlyúnak tűntek. Megdörzsöltem őket, hogy jobban láthassak.

Az ég alja sötétzöld volt, kezdett világos lenni. Hajnal lehetett.
Hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Pár másodpercig bíztam abban, hogy egy szörnyűséges rémálmom volt és hogy most felébredtem és hamarosan elmesélhetek mindent a szüleimnek.
Felültem. A hányinger környékezett. Kicsit meg is szédültem.
Előre dőltem és kijött belőlem minden.
Kicsit megkönnyebbültnek éreztem magamat és a hasamat is.
- Egész jól bírtad... - a vámpír hangja kicsit erőtlennek tűnt.
Megfordultam és pár méterre tőlem ott térdelt a vámpír a fűben.
- Miért... - szólaltam meg lassan. Még mindig szorított belül valami kellemetlen érzés. - Miért nem haltam meg?
A vámpír rám emelte a tekintetét. Szemei kicsit fáradtak voltak. És haja is kicsúszott a lófarokból így kissé ziláltan festett.
- Mert nem akartalak megölni.
Eltátottam a szám.
- De ezt hogy érted? De hát belém haraptál...
- Igen - felelte a vámpír. – Azért, hogy felkészítselek.
Megcsóváltam a fejem. Túl zavarosnak hatott minden.
- Nem értem...
- Vámpírt csinálok belőled - jelentette ki, és kisimította sápadt arcából a hajszálakat.
Azon nyomban felpattantam.
- Nem teheted. Megölted a szüleimet... Nem teheted!

A vámpír szintén felállt. Korábbi fáradtnak tűnt szemei most fenyegetően megvillantak.
Én azonban álltam a tekintetét. Nem futamodtam meg tőle.
- Van benned elszántság. Kiváló vámpír lehetnél. Ha nem élsz ezzel a lehetősséggel... akkor más választásom nem létében. Végeznem kell veled.
Rá néztem. Azt hiszem, gyűlöletteljés szemeimben megérezte, mennyire undorom tőle.
Őt azonban a legkevésbé sem hatotta meg. Várta, míg döntést hozok.
Élet vagy halál?
Teljesen lényegtelen nekem.

Egy éjszaka alatt fel kellett nőnöm és döntést kellett hoznom. Latolgattam magamban. Halál? Vonzó ajánlatnak tűnik ez is. Hisz nem fájhat annyira...
Élet? Eszembe jutottak a szüleim. Őket akartam.
Felnéztem a vámpírra és látta rajtam, hogy elhatározásra jutottam.
Felemelte saját kezét és a csuklóját a szájához emelte.
- Gyorsan kell, gyorsan kell...
Mormogta magában és közben lopva az égre pillantott.
Tudtam mitől tart. A vámpírok írtóznak a napfénytől.
Csuklóját először végig tapogatta majd száját kinyitotta és szívni kezdte saját vérét.
Fogalmam sem volt mire készül. Ám nem a vért szívta ki magából, csupán egy sebet ejtett a csuklóján és onnan vékony csíkban csöpögni kezdett a vér.
- Gyere ide - intett az ép kezével felém.
Szó nélkül megindultam felé és le sem vettem a szemem a vérző kezéről.
Aztán egy pillanat után végre rájöttem, mit kell tennem.
Arcom elé emelte immár egyre jobban vérző kezét.
- Rajta! Igyál...

Magam sem tudtam mi vett rá engem, hogy azután képes lettem arra, hogy odahajoljak a vérző csuklójára és elkezdjem inni a vért.
Egészen különös érzés lett úrrá rajtam. Sosem tapasztaltam ehhez fogható érzést. A vér végig folyt a torkomon... és én ittam, ittam szüntelenül.
Fergetes érzés volt. Egyre nagyobb élvezettel nyeltem a vért.
A vámpír arca megvonaglott kissé és eltolt magától engem. A csuklóját elhúzta és egy fehér csipkés zsebkendőbe tekerte bele.
- Elég ennyi... - mondta egészen halkan.
Ránéztem.
- Vámpír lettem?
- Igen. Immár te is az éjszaka vadásszá váltál. Nem vagy többé ember. Még a testednek hozzá kell szoknia az új változáshoz. Nem lesz kellemes dolog.
Belementem a szörnyű játékba. Többé nincs vissza utam.

Gyerek voltam még. Szüleim elvesztését soha nem tudtam feldolgozni még a mai napig sem. Azóta nem is sírtam. Az emberek képesek sírni, kacagni, mosolyogni... kifejezni érzéseiket...
De én azon a hajnalon vámpír lettem!
- Akkor Victor - szólalt meg a vámpír egy kis hallgatás után. - Elárulom a nevem. Sir Jean vagyok.
Felnéztem rá. Arca kifejezéstelen maradt, nem tudtam leolvasni belőle semmit, hogy még igényt tart-e rám vagy hogy sorsomra hagy ezután.
Nem akartam kimondani, nem akartam gyerekesnek tűnni előtte. Ezért egy másik kérdést tettem fel.
- Hallhatatlan lettem?
Rám nézett.
- Elhiszed a meséket, amikkel tele tömték a fejed?
Valóban lassabban öregszünk, de nem vagyunk kortalanok. Ennél fogva mi is meghallhatunk.
A szokásos gyilkos eszközökkel-kötél, puska, méreg-nem lehet minket megölni.
Ellenben az ezüst karók végzetesek lehetnek számunkra... . és akárcsak a napfény...
Ezt már mintegy mellékes hozzáfűzésként mondta, de amint körbe nézett látta hogy lassan fel fog bukkanni a nap.
- El kell tűnnünk - nem kerülte el a figyelmem a többes számra utaló kijelentése.
- Magaddal viszel?
Rám nézett.
- Magammal. Nem akarom, hogy kárt tégy magadban.
Rábólintottam és közben egy terv kezdett bennem megszületni.

Utazásunk során sok tapasztalatra tettem szert.
Sir Jean saját bőkezűségének adott hangot, amikor kaptam tőle új ruhákat.
Merőben különböztek a ruhák az emberek öltözködésétől.
Egy fekete bársony kabátkát kaptam tőle egy hozzá illő színű nadrágot és cipőcskét.
Később jöttem rá hogy gazdag és híres vámpír hírében áll gyámom.
London utcáin-megtévesztő helyszínek neve, tudják - egész sok vámpír mászkált. Legtöbbjük alázkodó hangnemben beszélt Sir Jeannel és viselkedésük elárulta mennyire is tartanak tőle.
Később engem is egyfajta dicsfény övezett, mint a híres gyilkos vámpír utaskísérőjeként tartottak engem számon.
Senki nem mert ujjat húzni Sir Jeannel.
Az én kapcsolatom vele csupán, mint tanító és diák viszony. Nem kívántam soha közelebbről megismerni, nem akartam róla semmit sem tudni. De azt hiszem ő is valahogyan így érzett irántam. Gondolkodtam, vajon miért nem enged akkor elmennem tőle, hogyha egyébként sem kíváncsi rám és nem érdeklem őt.

Azután rájöttem, azért lehet, mert élvezi, hogy basáskodhat valaki fellett, és megmutatja mindenkinek, hogy az ő lába előtt kell heverni mindenkinek.
A lakosztályán egy tágas szobát kaptam meg.
Én esténként nem járhattam sehova sem. Csak esetleg, ha engedélyt kaptam rá, hogy vele mehessek éjszakai vadászatra.
Olyankor egy puccosabb vagy egy kevésbé igényesebb szórakozóhelyre vitt engem ahol néhány lánnyal megismerkedett majd elfogyasztott eleségül.
Én undorodtam tőle nem kívántam részt venni a játékában, de ő megparancsolta hogy mellette kell maradnom.
Hát szót fogadtam, egyenlőre csendben követtem az utasításait, majd később lépek előre.
Lassan már tíz év telt el azóta, hogy vámpírrá váltam. Az idő szélsebesen elröpült én meg mindig ugyanolyan gyereknek festettem, mint amilyen azon a hajnalon voltam.
Sir Jean újra gyilkolni ment az éjszakába.
Én meg feküdtem az ágyamon és nem bírtam elaludni. Hirtelen úgy éreztem vissza repülök az időbe hogy újra ott vagyok a szüleimmel és az egész egy hosszú rémkaland volt.
De sajnos nem...

Egy lágy hang ütötte meg a fülemet. Olyan kellemesen simogatóan megnyugtató volt hallanom, hogy úgy éreztem a hallhatatlanságomat is képes lennék feláldozni ezért a hangért.
Vágyakozóan kitekintettem az ablakon és elhúztam a zsinóros selyemfüggönyt.
Sosem láttam még hozzá fogható gyönyörűséget.
Forróság öntötte el a testem minden négyzetcentiméterét.
Egy lány sétált el a nagy, kovácsoltvas kapu előtt egy kosár almával a kezében.
Közben dúdolt egy lágy dallamot, amit már korábban hallottam is. Hosszú szőke haja kontyba volt fűzve. Keblei félig kilátszódtak lecsúszott ruhájában.
Nem tudta megigazítani a ruháját hisz ott volt a kosár a kezében a földre meg nem tette le az almákat.
Villámgyorsan átöltöztem. Felkaptam a szokásos viseletemet, a fekete öltözékemet, és már rohantam is.
Hiszen most nincs itt a vámpír, mire haza ér , visszaérek én is...

A lány eltűnt a szemem elől mire kiértem.
Meg akartam találni, kétségbe esetten kerestem a szememmel és füleltem, hátha meghallok egy dallamfoszlányt.
Elindultam arra amerre sejtésem szerint indult. Gyorsabban vettem a lépéseket sietnem kellett, hogy időben vissza is tudjak érni. De nem kell törődnöm most a vámpírral...
Aztán megpillantottam a lányt. Közelebbről szemügyre véve még elragadóbbnak tűnt, mint a szoba ablakából nézve.
Ekkor a lány meghallhatta lépéseimet, mert hátra fordult.
Bizonyára megijedt, hogy a háta mögött somfordált valaki, mert amint megpillantott leejtette az almával teli kosarat.
Kissé pirulva lehajolt és kapkodva elkezdte összeszedni az elgurult almákat. Odasiettem hozzá, hogy segíthessek neki.

A lány gyönyörű szép volt. Félig kilátszó keblét szeplők borították. Láttára megmoccant bennem valami... és a lány nyakára néztem. A lány elkapta pillantásomat és kissé riadtabban hozzá látott hogy a többi almát is a kosárba helyezze.
Azután felállni készült, de elkaptam a karját és magamhoz húztam.
- Engedjen el! - sikoltott fel.
Még nem szívtam emberi vért. Addig az estig tudtam kontrollálni a bennem rejtőző vérszomjamat.
Ki kellett elégítenem szomjamat. A kapálózó lányt szorosan magamhoz húztam, lefogtam a kezeit.
Lassan a nyakába mélyesztettem a fogaim és szívni kezdtem a vérét.
Kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem. Élveztem, amit tettem és akkor nem bántam meg semmit.

A lány már nem mocorgott, mozdulatlan teste alattam volt.
Miután kellőképpen jóllaktam, megnyaltam a szám sarkát.
Ránéztem a halott lányra. Nyitott szemei egy képet villantottak elém. Megint kilenc éves lettem és ott állok halott szüleim ágyánál, akik utolsó riadt kiáltásuk emlékével az arcukon merednek a semmibe.
Leugrottam a lányról és visszarohantam. Meg sem álltam a kúriáig.
Szörnyen éreztem magam. Megöltem egy ártatlan lányt éhségem csillapítása érdekében.
De ugyanakkor mégis élveztem... . élveztem, hogy megölhettem. Szóval ilyen érzés gyilkolni.
Már értettem miért is szereti Sir Jean a gyilkolást.
Tudtam, mit fogok tenni.
A megfelelő pillanat elérkezett első gyilkolásom éjszakáján.
Nincs messze a hajnal.
Ha be kell fejeznem, akkor méltóképpen teszem meg.
Vártam. Nincs sok idő(m).
Már világosodott.
És elérkezett a pillanat. Sir Jeant a köpenyébe burkólózva találtam meg a kapunál állva.
- Mit keresel itt? - kérdezte és rám nézett.
- Téged.
Sir Jean láthatólag nem vett komolyan.
- Menj be!
Én azonban nem mozdultam a kapu elől.
- Hamarosan reggel lesz. Várjuk meg!
Sir Jean hitetlenkedő pillantással nézett végig rajtam.
- Meghibbantál?
Most már kezdett komolyan megijedni. Cseppet sem érdekelt már.
A halvány fénysugarak apránként megjelentek. Láttam Sir Jean riadt arcát és egy gyors mozdulattal lerántottam a köpenyt róla. Jajveszélekelve kapálózott felém, de elhátráltam és végig néztem a haláltusáját.
A nap már fenn ragyogott az égen. Sir Jean hólyagos teste mozdulatlanul hevert a kapu előtt.
Megöltem Sir Jeant is.
És bevallom, szintén nagyon élveztem meggyilkolását.
Azóta bujkálok, hiszen vámpírvadászok százai özönlötték el a város utcáit, és minden sikátort tüzetesen átvizsgálnak vérszívók után nyomozva. Vérszomjamat állatok vérével csillapítom.
Azóta egy közeli faluba menekültem át, és azóta is itt bujdosok.