Senki nem emlékezett rá, mikor látták először. Ha valaki rákérdezett, mindenki tanácstalanul vakarta a fejét és végül csak annyit mondott: „Ő mindig is itt volt". Egyedül Kata, a tulajdonos emlékezett az első alkalomra, bár azt, hogy ez mikor volt Ő se tudta megmondani.
Egy nap, amikor még pultosként dolgozott, megjelent a kocsma - mai divatos nevén pub - ajtajában egy kicsi golden retriever-el és halk hangon kért engedélyt a belépésre. Kata nagyon szerette a kutyákat, a vendégkört nem nagyon érdekelte más, csak a tévében közvetített foci, meg persze az italuk, így Kata beinvitálta a bácsit.
- Egy fröccsöt kérnék szépen, kezét csókolom. - hajolt meg lehelletnyit az idős férfi amikor a pulthoz ért, majd hozzátette - Fél deci fehér száraz, másfél deci szóda, ha kérhetem.
Más szájából hamisan, túlzóan hatottak volna az udvariaskodó szavak, de a bácsi megjelenése és viselkedése természetessé tette őket. Miután megkapta az italát, a kis poharával és a kutyával egy sarokhoz vonult, leült és kortyolgatni kezdte a fröccsét.
Így kezdődött.
Idős volt, ezt mindenki láthatta. Bár bottal, nehézkesen de egyenes derékkal, szinte peckesen járt. Persze ez az Ő esetében nevetségesen hangozhatott, mert olyan lassan lépkedett, hogy néha úgy látszott, szinte egy helyben áll.
Innen is jött a beceneve: Csiga Bácsi.
Majd minden nap ott volt a kiskocsmában. Volt, hogy csendben iszogatott, de néha be-beszállt egy-egy beszélgetésbe. Lassan, megfontoltan beszélt és mindig kedvesen, udvariasan szólt a többiekhez. Ha néha-néha szenvedélyesebb vitába bonyolódtak a vendégek, Csiga Bá halk, nyugodt szavaival mindig megnyugtatta a kedélyeket. Különös érzéke volt ahhoz, hogy különböző szemszögekből világítsa meg az egyes helyzeteket. Soha nem bírált, nem mondott vélemény, legtöbbször csak kérdéseket tett fel, amik néha meghökkentették az embereket, de mindig elgondolkodtatták. Így szinte mindig elérte, hogy a viták gyorsan lenyugodjanak.
De leginkább a történetei ragadták meg a kocsma vendégkörét. Senki nem tudta eldönteni, hogy ezek mennyire voltak igazak, de olyan élvezetesen és szemléletesen mondta el őket, hogy bár elhinni nem nagyon akarták, tulajdonképpen senki nem vonta őket kétségbe. Csiga Bácsi távol-keleti utazásokról, afrikai vadászatokról és dél-amerikai dzsungelben végrehajtott, francia idegenlégiós akciókról mesélt. A közönsége legjobban ezeket szerette és legkevésbé ezeket hitte el. Szinte már Rejtői magasságokba emelkedett egy-egy történet hihetetlen fordulataival, furcsa szereplőivel. A történeteket végül mindig ugyanúgy fejezte be: „De ez már régen volt, egészségükre Uraim!", majd felhajtotta a maradék fröccsét, felállt, elegánsan meghajolt és indulni készült. A hallgatósága ilyenkor megpróbálta visszatartani, kérdésekkel halmozták el, de Ő visszafogott mosollyal csak annyit mondott „Nem mondhatok többet és mennem is kell már, vár a kötelesség".
Miután elment, az ott maradtak még hosszú ideig beszéltek az elhangzott történetről és sorra hozták az érveket, miért nem lehet igaz, amit hallottak. Végül szinte mindig megegyeztek abban, az egész történet úgy, ahogy volt, csak képzelet szüleménye lehetett.
Egy borongós, őszi napon Csiga Bá nem jelent meg a kocsmában. Senki nem csodálkozott rajta, mert a törzsvendégek közül is sokan otthon maradtak a hideg szél és az eső miatt. Egy-két nap elteltével azonban kérdezgetni kezdték Katát, mi lehet az idős bácsikával, de a tulajdonos ugyanúgy tanácstalanul nézett vissza a kíváncsiskodóra. Ekkor döbbentek rá, hogy a történeteken kívül senki nem tudott semmit az idős bácsiról. Nem tudták honnan jött, merre lakhatott, mert a kocsmán kívül soha nem találkoztak Vele a környező utcákban.
Az őszi napok nyirkos, szürke félhomálya rátelepült a kocsmára, az esték csendessé és komorrá váltak.
Végül egy melegebb, napsütéses nap egyszer csak megjelent Csiga Bácsi kutyája a kocsma ajtajában, de a pórázt egy jókötésű, fiatal férfi tartotta. Ismerős tartásban, szinte ugyanolyan halk, de határozott hangon kért engedélyt a kutyával a belépésre. A kocsma elhallgatott. A férfi lassú léptekkel a pulthoz ment és a vállán lévő táskából előhúzott egy bekeretezett, régi képet.
- Ön a tulajdonos, ugye? - kérdezte a pultnál álló Katát, majd meg sem várva a választ egy félmosollyal folytatta - Megismertem a leírásból. Édesapám sokat mesélt Önről és erről a barátságos helyről. Ezt Önnek szánta, remélte, erről eszükbe jut majd néha-néha és megtartják Őt jó emlékezetükben.
Átnyújtotta a képet. Kata szemében megcsillant egy könnycsepp ahogy átvette Csiga Bácsi búcsúajándékát. A kissé megsárgult, régi képen egy, a pultnál álló férfira megszólalásig hasonló fiatal férfi állt egyenruhában, kitüntetésekkel a mellén. Mellette pedig ott állt a negyven évvel korábbi Francia elnök.
- Igaz volt - suttogta Kata megilletődötten - minden igaz volt.
Az arcán lassan legördült az első könnycsepp. Megfordult, félretolt néhány üveget a falon lévő polcon, majd féltően felrakta a képet. Egy ideig mozdulatlanul nézte a képet, aztán visszafordult a férfihoz.
- Megkínálhatom egy itallal? A ház vendége.
- Köszönöm. Elfogadom. Egy fél deci száraz fehéret kérnék ...
- ... másfél deci szódával. Csigafröccs. - fejezte be Kata a mondatot - Az édesapja, Csiga Bácsi is mindig ezt itta.
A férfi elmosolyodott.
- Tetszett Neki ez a név, ahogyan ez a hely is, kezdem érteni, hogy miért.
Kata felszolgálta az italt a férfinak, majd magának is töltött egy pohárral. Köszöntésre emelte és koccintott a férfival.
- Csiga Bácsira!
A kocsma közönsége egy emberként állt fel és emelte csendben a poharát a polcon lévő kép felé.