Ugye milyen szép időnk van ma? - kérdezte John.
A nap utolsó sugarai gyönyörűen megvilágították az ősrégi, rozoga hajó orrát, így az öreg megigézve bámulta a nem mindennapi fényjátékot. Rá sem kellett kérdezni, látszott, hogy a vén John-t köti valami a ehhez a hajóhoz, a nap sugaraihoz, a vízhez. Ő ide tartozott.
Feltehetőleg több volt, mint öregember. Az évek alatt egyre gyarapodó ráncait lágyan simogatták a napsugarak, az arcán határozottság látszott, de még így is szelíd volt a tekintete. Sokrétű tudását a falu fiataljai előszeretettel használták, a mesélő estéket sem hagyta ki, így sok kapcsolatot ápolt, mindenki szerette.
A hajó, ami immár 30 éve kíséri minden vízi útjára apát és fiát, fénykorát már réges-régen leélte. A szúrágta fapadló minden egyes lépésnél megnyikordul a lábuk alatt, szinte könyörög a megváltásért. Legtöbb részét vastag moha fedi, beázással küszködik, bármikor beszakadhat.
A hajó mégis még mindig szolgálja a párost, minden utukon elkíséri őket. A gondoskodás tartja életben, semmi több.
Már vagy 20 éve szokássá vált a rozoga bárka mindennapi látogatása. Felváltva vizsgálják a hajó állapotát, foltozgatják, szerelgetik, és tiszta szívből szeretik.
John felébredve a megrészegült állapotból az égre nézett. A nap már lement, helyét átvették a csillagok és a megnyugtatóan fénylő hold. Mikor az öreg a holdra nézett, reményt látott csillogni. Elképzelte, hogy a hold minden gonddal leszámol, a földre küldi a nyugalmat, a szeretetet.
Mintha nem is a fedélzeten vígan fütyörésző fiának szánta volna a pár perce feltett kérdést. A csillagokkal beszélgetett.
Fagyott szíve ha csak egy pillanatra is, fellángolt, újra élni kezdett, és elhitte, hogy minden rendben lesz. Azonban, elég volt egy gondolat, és az egész megint rombadőlt, mintha megöregedett szíve csak építőkockákból lenne.
Aznap a csillagok különösen mámorítóak voltak. Mikor a fiának mesélt róluk, az életet már megélt egykori bölcsekként, igazi túlélőkként tüntette fel őket.
Mint reményt adó fénypontok az elveszettek tengerében, a csillagok úgy táncoltak a végtelen égen, és az öreg még mindig őket nézte.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2023-03-29
|
Sci-fi
Élet egy új élhető bolygón. Nem piff puff. A hihwtő fantasztikum (mihálylaci-pásztó) 2021...
2023-03-26
|
Sci-fi
A tetterős magyar férfiak virgonckodásai messze földön híresek, de mindegyikük dicsőségét...
2023-03-24
|
Merengő
Van szabadidőd mikor semmit sem kell csinálni, lefekszel egy kényelmes napozóágyra a falusi...
2023-03-14
|
Fantasy
Egy terv, ami világokat rombolhat szét...<br />
Lexi Braver évek óta felhagyott a démon üldözéssel...
2023-03-10
|
Horror
Láttam a férjem ágaskodó hímvesszőjét, ami Alicia szájában tűnt el. A legcsekélyebb féltékenységet...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Beküldte: Anonymous ,
2004-06-05 00:00:00
|
Novella
Felnéztem, ott ültek, csalódottan egy felhőn és engem néztek. Én meg a tájat. Ameddig elláttam, csodálatos rét terült el. Semmi más nem volt látható csak a tiszta és makulátlan égbolt és a ringatózó zöld fű tengere. Meztelen talpamat nyaldosták a fűszálak, melye felkúsztak lábamon és körbeöleltek gyengéden. Én sétáltam tovább, mit sem törődve semmivel, csak a látványra koncentráltam...
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
Hozzászólások