Belső tanú

Belső tanú
 
Majd egyszer, elég erősnek érzitek magatokat, hogy bábutok megmérettessen, és patkolatlan talpa legyen, a szabad gerincű fának, hogy állandó élő erő járja át a zárt cipőben veszteglő, üzenetet hordozó akaratot. Mert kényelmetlen lábbelitek menetelése hasztalan erőd felé tart, s az ősöregen ácsorgó salgó szintjei és deszkázatai is messziről integetnek magányod bölcsőjének. Palánkjai üresek. Rajztalan, karctalan szürke útvesztő. Cserébe tartóssága erős lábakat ad, de nincs szavatosságát megőrző emléki tartalommal megtöltött tárgy. Az emberi feltöltődés, mások parancsára vár.
Szenvedsz. De ez éltet a remény helyett, mert a lustaság vezérel, kényelmetlenül érzed magad ha kezdeményezned kell, kiállni magadért s igazadért, ott ahol legszívesebben elsunnyognál az élet Hírnökei elől. Badarságokra építesz, gyönge alapokra helyezed a minőségi hangsúlyt s mikor a benső himnuszod trombitálni kezd. Elég már! Nagyot nyelsz, és mész tovább, változások nélkül, rendületlenül hajt előre a modern világ.
Csatangolsz a konkurens korok vívmányai között, napellenzők terelnek az utcák
táblácskái irányába, és már is látod retinádon a friss információt. Hiteles vagy?
Tudod merre tartasz! Vagy te magad vagy a kisegér, akin fölülnézetből az óriások röhögnek, hogy mennyire buta és szerencsétlen vagy. Elhagyatottan keresed a helyes
utat ebben a kavalkádban, valakit-valamit, hogy kivezessen a hamis bizonytalanságból,
mit magad képzelőerejével teremtettél és építgetted. Túlontúl nagyra nőtt a birodalmad, s nem hagytál kijáratot magadnak. Az érzelmi lámpáktól mentes kanyarulatos csatorna falait, újra látod, lelek nélküli egyedülléted felemészti a megmaradt pislákoló napsugarad. Egyedül hajtod fejed álomra, s megnyílik alattad a föld, szakadék, leesel, beszippant az egyirányú mélységi mozgólépcső.