B-vel a föld körül - Rokonlátogatás

Magyarokba a világon mindenhol botlani. Még ott is, ahol az ember nem is várná.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

FIGYELEM! A B-vel a föld körül történeteim, egy-két, a helyén jelzett, kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

*************************************************************************

Az öreg Rolls-Royce méltóságteljes lassúsággal döcögött végig a szedett-vedett, útnak alig nevezhető aszfaltcsíkon. Saját tájidegenségével mit sem törődve a súlyos behemót rendületlenül falta a távolságot, miközben körülötte már-már remegett a levegő a perzselő hőségben.
- Nagy fáradtság lett volna légkondit is beszerelni? - morogtam.
- Aki nem bírja a meleget, ne jöjjön Afrikába - jött a csattanós, ám mégis a végtelenségig kimért válasz a zöld szemek egy lesajnáló pillantásával együtt.
Úgy döntöttem, inkább nem reagálok. Valahányszor szóváltásra került sor köztünk Isabelle-el, a vége csak kislányos durcázás lett. A Lady pedig nem szólt közbe, csak mindig, ahogy most is, ült az anyósülésen és vigyorgott rajtunk. Valószínűleg jót nevetett magában azon, két ekkora gyereket hozott magával.
Válasz helyett csak fújtam egyet, majd hátradőltem az ósdi kocsi hátsó ülésén és kibámultam a mellettünk elsuhanó városra. Vádi-Halfa, Szudán legészakabbi városa, leginkább egy szedett-vedett egyszerűséggel összedobált házkupacnak tűnt. Mint egy hatalmasra nőtt, mindenfajta tervezést nélkülöző falu. Ám a Nasszer-tótól délre, a határ szudáni oldalán, ez volt az egyetlen település több mint száz kilométeres körzetben. És Egyiptom felől is az egyetlen megközelítési lehetőség a Nílus ellenkező irányba hömpölygő áradatát harminc óra alatt leküzdő hajó. Szóval, lehetett fanyalogni, de jobbat találni nemigen. De hát, elvégre, ez Afrika, nem Miami Beach.
Éreztem a városiak kíváncsi tekintetét magunkon, ahogy a jó állapotban lévő, de így is ősöreg kocsival bedöcögtünk a piacra.
- Helyben vagyunk - mosolygott a Lady, miközben Isabelle leparkolt egy alkalmasnak ígérkező helyen.
Ahogy kiszálltunk, azonnal előre hajtotta fejét és feltette karimás kalapját. Én pedig egy pillanat alatt megbántam, hogy nem követtem a példát. Légkondi van vagy nincs, mégis, amikor kiléptem az utcára, úgy csapott arcul a forró fuvallat, mintha a már amúgy is betonolvasztó hőség még vagy tíz fokot emelkedett is volna.
Elővettem egy kendőt és letöröltem homlokomról az izzadtságot, majd én is kikotortam a kocsiból valami tökfödőt, hogy a napszemüveg társaságában a fejembe nyomjam.
- Na - mosolygott rám a Lady -, akkor indulhatunk rokonlátogatóba.

***

Van valami szürreális abban, amikor egy félig perzsa származású, és kinézetű, angol nő, Indiana Jones-szerű jelmezben, a "magyar" szót kérdezgeti mindenkitől úton-útfélen egy szudáni bazárban, arabul. Ha nem tudom előre az útcélunkat, még akár azt is hihettem volna, megőrült.
De a még szürreálisabb csak ezután követezett. Miután ugyanis kísérőm már vagy a huszadik árust faggatta, hirtelen megállt mellettünk egy középkorú férfi. Ráncos, barnás arca először csak érdeklődve szemlélte a furcsa európai jövevényeket. Nincs is ebben semmi különös, gondoltam. Elvégre, nem sűrűn járhat két ilyen alak a ezen a környéken. A férfi szeme azonban hamarosan felcsillant és vastag ajkai mosolyra húzódtak.


- Magyar? - ejtette különösen a szót, magára vonva a Lady figyelmét.
- Igen - bólogatott mosolyogva. - Ismer talán magyarokat?
- Hát hogyne - bólogatott hevesen a férfi. - Én is magyar vagyok. Esetleg ön is? - csillantak fel barna szemei.
- Sajnos nem - csóválta a fejét kísérőm. Bár egy angol arisztokrata szájából, jelen összefüggésben, a "sajnos" az én arcomra leginkább csak mosolyt csalt. - De a társam igen - intett felém.
Beletellett néhány pillanatba, amíg felfogtam szavai jelentését, az izgatott férfi addigra viszont már előttem termett és két keze közé fogta enyémeket, miközben boldogan nézett fel rám.
- Üdvözletem. Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Absul Hasszán Mohamed. Allah óvja a magyarok földjén!

***

Valamivel tájékozatlanabb emberek számára olcsó tréfának tűnt volna, ahogy a következő percekben vagy egy tucat helybéli fizimiskájú muzulmán férfi körénk gyűlt és magukat magyarnak titulálva köszöntöttek. Persze a világ mindig tartogat meglepetéseket.
Abdulnak nem tartott sokáig, amíg felfedezte a hasonlóságot köztem és egy izzadó sörös ló között. A felfedezés hatására pedig készségesen meginvitált magához egy kis frissítőre.
Önkéntes vendéglátónk, mint azt készségesen el is magyarázta nekünk, a magukat magyarabnak nevező törzsbe tartozott. Bár a szó, hazai fül számára kézenfekvőnek hatóan, a magyar és az arab népnév összemosása is lehetne, valójában a magyar és a szudáni arab "ab" szó párosítása, mely így, együtt, magyar klánt jelent. És nem is véletlenül, ahogy az Abdul szájából a Nílusnál is nagyobb áradattal kiömlő vízfolyamból megtudhattuk.
- A magyarab közös őse, a hagyományaink szerint, egy Ibrahim al-Magyari nevű katona volt, aki Szelim szultán szolgálatában érkezett az akkor frissen meghódított Egyiptomba és hűségéért földet kapott a déli határvidéken. Egy termékeny szigetet a Nílusban, amit Magyarartinak neveztek el - mesélte, miközben bevezetett minket a hűs szobába.
Mint azt menet közben megtudtuk tőle, a helyi magyar klánnak saját negyede van Vádi-Halfában, azon a földön, ahol már kis híján ötszáz éve élnek.
Persze annak, aki nem hisz egy ráncos arcú, mint menet közben kiderült, kenyerét tanítóként kereső, tipikus szudáni muzulmán szavának, mindez egyszerű humbugnak, olcsó átverésnek is tűnhetett volna. Bár azért néhol kilógott a lóláb, és ezt a többi szudáni se rejtette véka alá. Ugyanis a magukat magyarnak tituláló törzs tagjai, hiába néztek ki úgy, követték vallásukat úgy és éltek úgy, mint a körülöttük élő többi törzs az essetek kilencvenkilenc százalékában, akadtak a helyi, muzulmán környezetben nehezen értelmezhető szokásaik is. Például, ha már a kenyérnél tartunk, Allah, Korán és holdsarló ide vagy oda, a magyar klán tagjai mind a mai napig úgy adnak köszönetet a péktermékért, hogy keresztet vetnek rá.
Persze még emellett is lehet bőven kételkedni, ahogy nagyon sokan meg is teszik, hiszen fél évezred után még a DNS-vizsgálat se mutatna ki semmit. Abdul viszont ennek ellenére is teljes átéléssel mesélte történetüket, miközben hellyel kínált minket a szerény berendezésű kis otthon pamlagján.
- A magyarab tagjai mindig is büszkék voltak hazájukra, termékeny földjükre és származásukra - magyarázta tovább. - Egészen addig, amíg odafenn a fejesek úgy nem döntöttek, kiárasztják a nagy folyót.
Lassan bólogattam. Ezt a történetet már jól ismertem. Az után, hogy 1964-ben a feltörekvő Egyiptom elnöke, Nasszer elkezdte építtetni a hatalmas gátját Asszuánnál, a mögötte felduzzadó, róla elnevezett tó az eredeti Vádi-Halfát is elnyelte, mindennel együtt, ami körülötte volt. Az így otthontalanná vált magyar klánt a szudáni vezetés több száz kilométerrel arrébb akarta újra letelepíteni, ők azonban ragaszkodtak a földjükhöz. És többek között az ő állhatatos munkájuknak is köszönhető, hogy a modern Vádi-Halfa most ott áll, ahol.
Abdul viszont így is kissé mélabúsan mesélte a történteket, előkotorva ódon szekrénye mélyéről néhány megsárgult fotográfiát Magyararti szigetéről, hogy aztán büszkén a kezembe nyomja.
- Nézni! - mondta tört angolsággal. - Ez magyarok földje.
Érdeklődve vizsgáltam a múlt század első felében készült, megsárgult képet, melyen a korabeli, sokszor kezdetleges fotózási technikák következtében egy pálmafákkal benőtt sivatagi oázis képén kívül, ahol apró hangyáknak tűnő emberek végezték mindennapi munkájukat, nem sok minden látszott. Abdul viszont még így is csillogó szemekkel pillantott a kezemben nyugvó papírdarabra. Ez volt az egyik utolsó emlék a hazájáról.
Aztán hirtelen észbe kapott és a szoba egyik ajtajához sietett, félrehajtva az azt takaró függönyt, hogy átkiáltson a szomszéd helyiségbe.
- Aisha! Lányom! Kapkodd magad és hozz frissítőt a távoli magyar honból érkezett vendégeinknek!
A mellettem ücsörgő Lady-vel halványan összemosolyogtunk. Látszott, neki is különösnek hat a szudáni férfi erős öntudata. De végülis, mi tesz egy nemzetet? Ha azt a felfogást követjük, hogy egy nemzethez tartozást csak az határoz meg, hogy a delikvens teljes szívéből az adott nemzethez tartozónak vallja magát, akkor semmi okunk nincs elvitatni Abdul Hasszán Mohamed magyarságát. És, bár magyarul egy mukkot sem beszélt, alapjaiban tisztában volt a magyar történelemmel, kultúrával is. Ami persze megint egy kicsit abszurd, amikor az ember egy szudáni muzulmánnal vitatja meg a Hősök tere szobrainak történetét, mint közös értékét.
Beszélgetésünket hirtelen az ajtót takaró függöny libbenése szakította félbe. Ahogy mind a hárman arra kaptuk a tekintetünket, egy tizennyolc év körüli, csinos, barna bőrű lány lépett be a helyiségbe, hogy zavartan pironkodva helyezzen elénk egy tálcát teáskannával és poharakkal. Teste nagy részét bő köpeny takarta, muzulmán szemérmesség szerint elrejtve a kíváncsi nézelődők elől, miközben finom kezével töltötte a borostyánszínű italt, majd visszafogottan mosolyogva felém nyújtotta.
Azokban az őzikeszerű barna szemekben valami furcsa fény honolt, ahogy találkozott tekintetünk. Bár arca barna volt, haja mattfekete, és egyébként is egész megjelenése egy tipikus núbiai arabot mutatott, a szemében mégis volt valami furcsa. Nem mondhattam volna ki teljesen bizonyosan, és talán amúgy is csak a történetek hangulata tette, de mégis, mintha csak egy csinos magyar lány szemébe néztem volna.
- Nocsak, nocsak! - bökött oldalba a Lady nevetve, miközben Aisha lesütött szemmel kioldalgott a szobából. - Alakulnak itt a dolgok. De hát, elvégre, családban marad.
- Miről beszélsz? - öltöttem magamra ártatlan arckifejezést. - Hiszen nem történt semmi.
- Ugyan! Nem láttad azt a mosolyt az arcán? - kacsintott.
Abdul értetlenkedve kapkodta tekintetét egyikünről másikunkra. Bár arab kiselőadásába néha kevert sajátos kiejtésű angol mondatokat, a Lady szándékosan mesterkélten megfogalmazott és kiejtett szavai mégis mintha csak kínaiul lettek volna neki.
Végül feladta a próbálkozást és ismét mosolyogva köszöntött mondott a teával, kifejezve örömét a kedves látogatója miatt.
Miközben lassan szürcsöltük a fűszeres italt, elmerülve a kis szudáni lakás meglepően otthonos hangulatában, az én agyamon az futott át, talán az odakint, a kocsiban várakozó Isabelle, aki valószínűleg most is gyanakvó tekintettel méregeti az ajtót, amiben eltűntünk, még a Lady-nél is jobban örülne, ha mégis alakulna valami köztünk Aishával. Bár Abdulról nem tudnék nyilatkozni. És amúgy is, jobb a családi békesség.