Az utolsó vonat Ungvárról - 25. Utószó helyett

„1944. november 13-án tartották meg Munkácson a munkácsi, az ungvári, a huszti, a nagyszöllősi, a szolyvai, a técsői és az ilosvai járás kommunista alapszervezeteinek képviselői azt az értekezletet, ahol bizottságot választottak, amelynek elsődleges feladata az volt, hogy megszervezze a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártjának alakuló kongresszusát.
Épp aznap, mikor kihirdették, a Kárpátalját megszállt 4. ukrán front katonai tanácsa által kiadott, 0036. számú szigorúan titkos parancsot a kárpátaljai magyar és német nemzetiségű hadköteles férfiak letartóztatására és elhurcolására.82 A kongresszus november 19-én ült össze – ismét Munkácson. A 294 képviselővel megtartott kongresszuson nemcsak a párt alakult meg, hanem 24 tagú központi bizottságot is választottak, amelynek első titkára Iván Turjanica lett. Született többek között egy határozat is a Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával való egyesüléséről. A határozatot egyhangúlag támogatta a népbizottságok kongresszusa, amely 1944. november 26-án ült össze ugyancsak Munkácson, egy moziban. Ez a kongresszus választotta meg a legfelső államhatalmi szervet, a Népi Tanácsot (Narodna Rada), mely kormányként működött. A Népi Tanács elnöke, a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártjának első titkári posztját is betöltő, Iván Turjanica lett.83 A frissen megválasztott Népi Tanács még aznap elfogadta az „újraegyesüléséről” szóló kiáltványt, melyben egyhangúlag kimondta a Csehszlovákiától való elszakadást és Szovjet-Ukrajnához való csatlakozást.
Ezt követően már semmi akadálya nem volt, hogy 1945. június 29-én a Szovjetunió és Csehszlovákia aláírja a Kárpátaljáról szóló szerződést, melynek 1. cikkelye szerint „Kárpát-Ukrajna, amelyet a Saint Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötött szerződés alapján autonóm területként a Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak, a lakosság részéről kinyilvánított óhajának megfelelően, és a két fent említett Szerződő Fél közötti baráti megegyezése alapján, egyesül ősi hazájával, Ukrajnával, és ennélfogva az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (USZSZK) részévé válik”. 1946. január 22-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöksége Kárpátontúli Ukrajnát – Kárpátontúli területté (Закарпатская область) szervezte át.”
(Tóth Gábor: „Az eltávolítás haladéktalanul végrehajtandó” Deportálások Kárpátalján a második világháború idején, Európai Összehasonlító Kisebbség kutatások Köz alapítvány, Budapest, 2008)

Még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány magyar és német halt meg a kárpátaljai deportálásokban. Igaz, itt nem került sor olyan vérengzésekre, mint Erdélyben, vagy a Délvidéken, de az embertelen körülményekbe (élelmezés nélkül halálmenetek, ahol lelőtték, aki nem bírt továbbmenni, a téli hidegben szabadban töltött éjszakák, embertelen munka*) a deportáltaknak több mint a fele belehalt. Csak Szolyván (ahol összegyűjtötték a foglyokat, mielőtt továbbhajtották volna őket, 10-15 ezer teste nyugszik – nem tudjuk pontosan, hiszen a tömegsír fölött még ma is egy benzinkút működik). A túlélők Sztálin halála után, 1953-ban térhettek haza, de volt, akit csak a hatvanas években engedtek „szabadon”.

Mégis: ma Kárpátalján mégis él a magyar közösség. Küszködnek, de nem adják fel. Ez az írás tisztelgés kitartásuk előtt.

* Egy jelelemző adat: Minszk megyei Novij Boriszovi táborban a kényszermunkások 67%-a halt meg egyetlen negyedév alatt.