Átkelés a zebrán tragikus véggel.

Egy darabig kémleltem az utat. Hogy is kéne.. mikor kéne bevenni azt a fölcsíkozott zebrának keresztelt átkelési pontot... és egy pillanatra álljunk is meg! Én mindig is ambivalens érzéseket tápláltam a kressz iránt. Hisz hiába beszélünk egy egyszerű alapszabállokkal megáldott, jólkitalált, forgalomirányító jelrendszerről, ha mindenki szarik rá! Volt már, hogy a zebra háromnegyedét megtéve mentek át kis híján a lábamon. Meg amikor index nélkül fordulnak ki elém gyalogátkelés közben. És akkor ne legyek ideges?! De mindegy is, folytatnám a történetet. Úgy voltam vele, lesz ami lesz... a kocka el van vetve. Letettem a lábam a zebrára. Épp az első sávon áltam. El ment előttem egy autó, közel volt, nem is vártam, hogy elengedjen. 
Majd az utána következő autó elég tisztes távra volt tőlem. (Magukhoz az autókhoz nem értek, továbbá nem is igazán emlékszem már milyen kocsival volt, de talán egy Mercédesz lehetett.) Ha tippelnem kéne úgy 30-40 méter volt köztünk. Én azon pozíciómban nem tudtam már jobban jelezni, hogy át kívánnék kelni az úton, így meg is indultam. Na! Ez pont arra volt jó, hogy 2 lépésem után az a sofőr majd, hogy nem elütött. Ezen információt mindketten oly módon reagáltuk le, hogy 1 métert én hátra ugrottam, ő pedig egy határozott fékezést követőn visszatolatott. Mit is mondhatnék? Ezen helyzet kapcsán egyikőnk jobban megijedt mint a másik. De amire végképp nem számítottunk az az, hogy másfél-kettő másodperc múlva egy az úton magabiztosan hasító kocsi hátulóról meggyalázta a Mercédeszt. A kialakult tragikus esemény azt eredményezte, hogy a hátulról támadó autós motorháztetője alatt egy kisebb olajtócsa képződött, és gyarapodott fokozatosan. A motorháztetőrőr nincs mit beszélni, mert nem maradt. Legalább is eléggé összetömörült. Abba meg higyj nekem, túl sok alkatrészt nem raksz. A következő dolog már az volt, hogy a Mercédeszből kiszálló ember, karját enyhén behajlítva, vízszintesen vállaihoz emeli, ezzel ideges és kérdő testartásba helyezkedik. Arcán pedig felvont szemöldökkel illusztrálta a: "nekem pattogsz?" nézést. Ezt viszont már csak hátra tekintve láttam, mivel a keletkezett feszültség és hírtelen stressz hatására, arra jutottam, hogy szégyen a futás, de hasznos. Mivel ezt a helyzetet némileg gyávának és cserbenhagyásosnak éreztem, (annak ellenére, hogy nem én hibáztam), futás helyett mérsékelten gyors kocogás és séta váltogatása közben, elhagytam a helyszínt. Mivel kiskorú mivoltomból adódóan nem éreztem, hogy szavahihető embernek fognak gondolni. Tehát hagytam szegényt az összetört Mercédesszel, hogy egyedül magyarázza ki magát. Őszintén szégyenlem magam ez a döntésem miatt, de ha tehetném megint így választanék...