Asztalfiók

Nem holnap lesz diktatúra. De azok a vezetők, akik fizetésért, pozíciójuk megtartásáért nem mernek egetverő baromságok esetén is szót emelni, akik egy önálló gondolatcsírát is ágyúval akarnak "megoldani", az evolúciós túlélés jegyében asszisztálnak egy nép állattá silányításához. 
Természetesen nem mindennel szemben kell lázadni, nem azzal szemben, ami jó és működik, látjuk, hogyan szilárdítja meg a hatalmat az ellenfél következetlensége, alkalmatlansága, és a hatalom közelében a szemükben megcsillanó mohóság semmi jóval nem kecsegtet. Nincs alternatíva, vagy ha van, az egyéni. Nem félni! Mégis félek néha.
 
Nem tudom tisztelni azt, aki, amikor a szakmaiság és a lojalitás (mely sok esetben pusztán seggnyaló tevékenységet és mások furkálását takarja), valahogy mindig az utóbbit választja, jutalmazza. Nem csak egyéni, hanem politikai alapon. Már ez is mutatja, hogy őt magát sem érdekli különösebben a szakmája, különben irritálná ez a felborult egyensúly.
Nem tudom tisztelni azt, aki felsőbb hatalmi nyomásra hagyja élősködni a besúgókat, akik a nekik nem tetsző emberekkel szemben kisebb hadjáratokat folytatnak. (ennek megtapasztása okozta azt, hogy nem szavaztam többé arra a bizonyos oldalra... addig nem hittem el, hogy "ez így megy") 
 
Külön tragikomikus, amikor ezek a bizonyos besúgók vagy familiárisok feladatokat kapnak a közösség vagy egyes emberek befolyásolására. Sajnos nem számolnak azzal, hogy a valaki valakijének lenni egy adott rendszert elfogadók számára rang, de akik átlátnak a szitán, tudják, hogy az emberi minőség és a társadalmi státusz valami egészen más dolog. A gazdád a valaki, de te ki vagy? Mit ugatsz? Megharaphatod a kezem, de nem foglak embernek tekinteni. Ahhoz túl sokat ártottál már.