A Szabadság vihara - 1. fejezet

1. fejezet
A Scorge küldetés


Everett őrmester teljesen belefeledkezett a kezében lévő amulett kémlelésébe. A reményt és a túlélést szimbolizáló talizmán egy szenes fadarabként kezdte, amely az első bevetésén tisztelte meg a mellkasát. Az őrmester aznap, húsz évvel ezelőtt, majdnem életét vesztette a parányi fadarabnak köszönhetően. A legtöbb ember feledni akarná az ilyet, azonban ő ezt bizonyítéknak vélte, bizonyítéknak egy magasabb hatalom létezésére. A mai napig biztos volt benne, hogy aznap meghal, ha nincs Isten, vagy bárki, aki meg tudta volna menteni a halál torkából.
Akkor a Szövetség utolsó mentsvárát ostromolta az ellenség, mindenki úgy vélte, hogy rövidesen véget ér a háború, és ők mind halottként végzik. A háborúval kapcsolatban igazuk volt, éppen csak a végkifejletben tévedtek. Ki gondolta volna, hogy az utolsó napon a Föld rettenetes sereget küld a kolóniái megsegítésére? Ki láthatta volna előre, hogy Cane admirális az összes konföderációs hajót a Khatedrához rendeli, majd hősi halált hal a szeretett szülővilága felett? Ki mert volna belegondolni abba, hogy a totális vereség szélén álló Szövetség két óra alatt megadásra készteti az ellenséget, és ezzel megmenekül Mark Everett élete?
Senki, az őrmester ezért kezdett el hinni Istenben. A mellkasából gondosan kioperált fadarabból amulettet faragott, majd minden egyes bevetésénél hozzátett egy rovátkát. Jelenleg harminckettő durva vonal ékeskedett a talizmánon, a többségük a háborút követő zavargásokból született, amelyek rengeteg áldozatot követeltek. A fennmaradó hét rovátka a Hellász rendszer felfedezésekor került oda, pontosabban akkor, amikor a Flotta felderítőket küldött szerte a Trója névre keresztelt világ felszínére. Ott az őrmester idegen létformákkal vehette fel a harcot, amely nagy dolognak hangzik, azonban csak egy őslakos vadmacskaféleség találta meg őt egy-két alkalommal. Intelligens létformát nem találtak a Trója felszínén.
Azonban nem a Trója az egyetlen bolygó, amely képes az emberi élet fenntartására. A Mükéné hold jóval zordabb időjárással rendelkezett, mint a távoli testvére, azonban még bőven K besorolást kaphatott, azaz kolonizálhatónak nyilvánították. De sosem jött létre az a kolónia.
Tizennyolc év telt el a Mark II-es térhajtómű feltalálása óta, tizenhét éve már, hogy az emberek benépesítették a Tróját, azonban még soha senki sem léphetett a Mükéné felszínére. Everett őrmester és a hét tagot számláló szakasza lesznek az elsők, és ez különös aggodalmat ébresztett a negyvenhárom éves, őszülő férfiben, akinek a kék szemei továbbra is az amulettbe mélyedtek.

- Ennyire azért nem kell kétségbe esni – törte meg a csendet Kate.
Everett egy pillanatra a nő szemébe nézett. Ebben a másodpercben tisztán láthatóvá váltak mindkét fél érzései. Kate izgatott volt, egy csöppet sem érezte magát életveszélyben, ám Everett szúrós tekintetén látszott, hogy neki még a bevetés szaga sem tetszett. Valami azt súgta nekik, hogy ennek nagyon rossz vége lesz.
- Ugyan már, ez is csak egy bevetés a sok közül, nem igaz, Charlie? – próbálta egy harmadik fél bevonásával megnyugtatni a felettesét Kate.
- Dehogy az! Minden tele lesz ufókkal! – kacagott fel szarkasztikusan az őrmester régi bajtársa. A Saber osztag tagjai közül ők ismerték egymást a legtöbb ideje, közel tizenkét éve. – Ugyan már, ez egy szürke, esős szikla, ahol még soha senki sem járt! Mi történhet, ránk omlik az a barlang? Sima ügy lesz az egész.
- Akkor miért pont egy barlangba küldenek? – kérdezte vissza az őrmester. – Ha annyira azt akarnák, hogy kitűzzünk egy zászlót, akkor egy kellemes kis mezőre küldenek minket, nem egy barlangba. Emlékeztek rá, hogy csinálták Trójában? A Légiót küldték, a legnevesebb harcosaik mondhatták ki, hogy most már ott is megvetettük a lábunkat. Ők a nagy katonák, nekik van golyóálló páncéljuk, álcázásuk, csúcs modern gépkarabélyuk meg lovagi hagyományokhoz passzoló kardjuk. Miért nem őket küldték? Megmondom, miért: pontosan tudják, hogy mi van abban a barlangban. – A kijelentést eleinte néma csend követte, majd Jake is megszólalt.
- Honnan tudnák? Csak egyetlen szondát küldtünk ide, tizennyolc évvel ezelőtt. Meghibásodott, amint belépett a légkörbe, nem olt hasznosítható adat.
- Ha az első szonda meghibásodik, akkor küldenek egy másodikat, ha az is, akkor jöhet egy harmadik – rázta a fejét szkeptikusan Johnson. A Bollstock csapatszállító gép leghátsó ülésén ülő férfi egyértelműen az őrmester mellett volt. – Senki sem mondana le egy komplett kolóniáról egy szimpla meghibásodás miatt. Szerintem az a szonda igenis közvetített, méghozzá valami idegent.
- Hogyne, majd pont kis zöld lények fogják szétrúgni a seggünket! – szólalt meg erélyes hangon Speltzer, jókorát csapva a sörétesére. – Túl sok horrorfilmet nézel, kölyök…
- De most gondolj bele! – folytatta az alig húsz éves Johnson. – Az Anyarendszerben a Föld az egyetlen lakható bolygó, és ugye egyetlen lakható bolygó jelenléte is kész csodának tekinthető. Erre ott az Arctorus rendszer, ahol kapásból hat lakható égitest van, itt pedig kettő. Nem sok ez egy kicsit?
- Jaj, hagyd már a hülye elmélkedésedet! – sóhajtott egyet unottan Sarah. – Már évtizedek óta mindenki ezeket az ostoba elméleteket gyártja, hogy egy nagyon fejlett idegen létforma még régebben terraformálta a kolóniáinkat magának, csak valami gebasz volt, vagy kihatlak, és akkor ránk maradtak. Nincsenek idegenek.
- Mondjuk azért elég sok minden értelmet nyerne, ha lennének… – tett rá egy lapáttal a dologra Kate, azonban nem érhetett a mondat végére. Három erélyes koppanás hallatszott a pilótafülke felől, ezzel jelezte a másodpilóta, hogy nemsokára földet érnek. Különös, a gépben meg sem lehetett érezni a légkörben tomboló heves viharokat. Mindenki azt hitte, hogy még mindig az űrben vannak. 
- Oké, elég volt a szócséplésből! – szólalt meg a hivatalosabb hangján Everett. Sosem bánta, ha az emberei találnak valami szaftos kis témát bevetés előtt, sőt általában ő is bele szokott kapcsolódni a kialakuló színes szóváltásokba, azonban ennek nincs helye bevetés közben. Elvégre kik ők, katonák, vagy tizenéves gyerekek?
- Elnézést, uram – felelte Kate, mivel ő volt az utolsó, aki megszólalt. A többiek némán bólogattak, megszólalni már nem mertek.
- Sisakot rögzíteni, felszerelést leellenőrizni! – utasította az őrmester, ahogyan a gép ereszkedni kezdett. Igazság szerint ezt már a felszállás előtt meg kellett volna tenniük, és ez meg is történt, azonban jobb félni, mint megijedni. – Ne feledjék, ez egy UAR küldetés. Emberi lakosság nincs, fegyverhasználat engedélyezett! Ha meglátnak valamit, és veszélyesnek ítélik, nem haboznak, ott helyben agyonlövik! Ez itt a Szövetségi tengerészgyalogság, nem holmi szeretetszolgálat…

***

A csapatszállító rövidesen landolt a kopár, eső áztatta, sáros felszínen. A narancssárga fénnyel égő sugárhajtóművek körkörös alakban taszították félre folytonosan zuhogó esőcseppeket. A leszállórámpa rövidesen lenyílt, majd a Saber osztag valamennyi katonája a Mükéné felszínére léphetett.
Everett bakancsa mélyen belesüppedt a sárba, pokolian nehéz volt az első lépések megtétele. Mögötte Charlie és Kate haladt, a bevett gyakorlat szerint pásztázva a terepet a fegyvereik rideg csövével. A következő párost Tom és Jake alkották, aztán Simon és Sarah következett. Legutoljára Sepeltzer lépett a felszínre a jó öreg sörétesével a kezében. A terv szerint a csapatszállító két órát fog várakozni, aztán a vihar túl erős lesz ahhoz, hogy elhagyhassa a talajt – ezért még azelőtt el kell hagynia a bolygót. Az osztagnak ennyi ideje van a titokzatos barlang felderítésére.

Mielőtt a tengerészgyalogsághoz szegődött, az őrmester szerette az esőt, egyfajta békességet látott benne. Ám a sötétszürke egyenruhában töltött évek alatt annyit ázott, hogy megutálta az élete eme páratlan jelenségét. Nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a szürke, sáros felszínen át beértek a barlangba. Sokan megborzongnak a sötét, szűk és nyirkos helyektől, ahol szinte bármi elragadhatta az embert egy rossz pillanatban, azonban ő szerette a sötétet. Olyankor senki sem láthatta, és ez előnyt adott a kezébe.
- Éjjellátókat fel! – utasította az embereit Everett.
A régi időkben még szinte ormótlan szerkezet mára már egy napszemüveg méretére zsugorodott. A Saber osztag tagjai egy rutinmozdulattal a kezükbe vették, majd a felvették a sötétség ellen szolgáló szerkezeteket.
Az őrmester is így tett, azonban ekképpen is teljes homályban maradt előtte a barlang.
- Az enyém bekrepált! – jelezte Simon.
- Nem mondod – vágta rá Kate.
- Szar az összes! – dobta el a sajátját Speltzer.
- Akkor legyen hagyományos módszer – határozta el Everett. Még a bevetés előtt megmondta az embereinek, hogy szikszalagozzanak oda egy zseblámpát az elsődleges fegyverükhöz, ha esetleg megtörténne az, ami éppen most következett be.
Egy kattanás, és máris mindenki elláthatott néhány méterre.
- Speltzer, magánál vannak még a világítópálcák? – kérdezte az őrmester.
- Mind a harminckettő – dörmögte a férfi. – Csak tudnám, hogy miért velem hozatja az összest… – bosszankodott egy pillanatra.
- Minden húsz méteren törjön félbe egyet, és dobja le a földre! Nagy ez a barlang, semmiképpen sem akarunk benne eltévedni, nemde?
- De, uram. – Azzal Speltzer roppantott egyet az első pálcán, majd lehajította a barlang kemény, sziklás talajára.

Egy kis ideig mély csend honolt meg a szövetségi katonák közt. Számos elágazásba ütköztek, mindannyiszor azt az utat választották, amely Kelet felé viszi őket. Minél mélyebbre mentek, annál biztosabbak lettek abban, hogy nincs itt semmi. Ám akkor miért küldték őket ide? Valóban csak egy zászlókitűzés lenne a feladatuk? Ha igen, akkor elég ostoba döntés volt az őrmestertől, hogy a csapatszállítón hagyják a zászlót, és csak a visszatéréskor tűzzék ki arra a tisztásra, ahol leszálltak…
Minden megváltozott, amikor véget ért a szűk sziklafolyosó és egy csarnokszerű helyiségbe érkeztek.
- Na, ne… – sóhajtott fel döbbenten Charlie, aztán Kate is ámulni kezdett
Everett nem szólt semmit, csak némán szemügyre vette a szikla helyét átvevő fémelemeket, majd egészen egy szekrény acélszürke terminálig követte a köztük haladó kék fénysugarakat. Semmihez sem tudta hasonlítani a látottakat.
- Ez nem lehet emberi – állapította meg Tom.
- Én simán kinéznék a Konföderációtól egy ilyen titkos katonai bunkert – próbálta reálisan nézni a dolgokat Speltzer. – Ők voltak a fejlettebbek, biztos még a háború alatt kitalálták a saját Mark II-es hajtóművüket, és aztán, tud…
- Akkor nem vártak volna vele húsz évet – jelentette ki Everett. – Emberek, bármi is legyen ez az valami, ez az oka az ittlétünknek. Óvatosnak kell lennünk. – Ekkor kézjelekkel tudatta a bajtársaival, hogy vegyenek fel védelmi pozíciókat. Ebből a helyiségből három elágazás vezetett ki, ebből kettőt nem ismertek.
Charlie és Kate a jobb oldali, Tom és Jake a bal oldali járatot biztosították. Everett, Simon és Speltzer középen maradtak, mialatt Sarah megközelítette a feltételezhetően idegen szerkezetet. A harminckét éves nő eredetileg hadmérnöknek tanult, neki van a legtöbb tapasztalata az ehhez hasonló gépekkel – már ha bárkinek is van egyáltalán.

Amint közelebb lépett hozzá, kék fények jelezték, hogy hová tegye a kezét.
- Az rossz ómen, ha tőből letépi a karomat? – próbálta oldani a feszült hangulatot, majd lassan, óvatosan odahelyezte a tenyerét. Éles fájdalmat érzett, olyan volt, mintha valami megcsípte volna.
Azonnal elrántotta onnan a kezét, ám nem mutatott ki többet az égető kínból.
Everett jelzett neki, hogy próbálja meg még egyszer, azonban ekkor kialudtak a terminálnak beazonosított szerkezet fényei.
- Na, remek, ezért jöttünk volna ide? – bosszankodott Kate.
- Lehet, hogy nem vagyunk kompatibilisek vele – vetette a gép „áldozata”. – Ha idegen, akkor előfordulhat, hogy DNS-zár van rajta. Szerintem most vett mintát a kezemből, és nem feleltem meg. Ennyi volt, küldetés vége.
- Hogyne! – szólt közbe Speltzer. – Majd pont ezért jöttünk ide!
- Lehetett volna rosszabb is – célzott egy másik eshetőségre Johnson. – Ha a Flotta tudta, hogy ott idegen eredetű tárgy van, és nem a Légióra bízta a felderítést, akkor lehet, nem a túlélésünkre tette a pénzét.
- Ha a lelet ártalmatlan, akkor nyertünk egy csomó infót egy értelmes idegen létformáról, ha ellenséges, akkor vesztettek egy osztagot. Semmi az nekik – jelentette ki vegyes érzelmekkel az őrmester. – Mind feláldozhatóak vagyunk.
- Ártalmatlan, szóval… – szólalt meg Sharon, ám ekkor kiderült, hogy meglehetősen elhamarkodott volt a kijelentése.

Mély, mennydörgő, rettenetes hang hasított a helyiségbe, még a barlang fala is egészen beléremegett.
- DNS azonosítás kész, nyelv meghatározva. Faj: Ember, agresszív szaporodási ütem, folytonos terjeszkedési vágy, belső konfliktusok. A háború elkerülhetetlen. Elsődleges protokoll aktiválva, a faj kiirtása megkezdve. A jelenlegi állomány elégtelen, fejlesztések szükségesek… – ekkor minden kék fény kialudt, csak a zseblámpák fehér ragyogása maradt meg. A katonák össze-vissza forgatták a fejüket, ellenséget kerestek.
- Most mi a ménkű történt? – unta meg, hogy nem lát semmit, Speltzer.
- Valami bedöglött volna náluk? – vetette fel Charlie, a lámpájával egyre csak a barlang tetejét kémlelve. Egy pillanatra már azt hitte, hogy ezúttal tényleg igaza van, majd egy hatalmas, fekete, rovarszerű élőlényt pillantott meg a feje felett.
Innen nehéz volt megmondani, ám a bestiát két méter hosszúnak, valamint másfél méter magasnak tippelte. Szárnyai nem voltak, hat rovarszerű lábbal rendelkezett. A hátsó négyen öt-öt ujj volt, amelyek éles karmokkal kapaszkodtak bele a sziklába, az elülső két láb viszont egy-egy ötven centiméter hosszú, kardszerű pengében végződött. A következő pillanatban a lény rászegezte a vörös szemeit, a kutyaszerű fején kivillantotta a hosszas szemfogait.
Mielőtt bárki is reagálhatott volna, a világ legfertelmesebb teremtménye elengedte a sziklafalat, majd az elülső lábait lefelé fordítva Charlie-ra ugrott. A férfi az utolsó pillanatban meghúzta a ravaszt, azonban semmit sem ért el vele. A lény hosszas tőrei azonnal belemélyedtek, egy szempillantás alatt véget ért az élete.
Hirtelen lövés dördült, Speltzer kapásból elintézte a dögöt.
- Na, bazdmeg! – káromkodott a férfi. – Mi a fene ez?
- Kifelé! Vissza a csapatszállítóba! – parancsolta Everett.

Akár elesett egy társuk, akár nem, a megmaradtak szó nélkül engedelmeskedtek. Ahogy szaladtak, mások lépteik lehetett hallani a sziklafalakon, rettenetes állatias kiáltások kísérték a mind kétségbeesettebbé váló visszavonulást.
A lények gyorsabbak voltak, mint az emberek, hamar utolérték őket. Sarah az egyik pillanatban hevesen szedte a lábát, a másikban egy hosszas tőr szelte keresztül a mellkasát. Rövidesen Tomra és Simonra is sor került, Everett felismerte, hogy így semmiképpen sem juthatnak ki.
- Alakzatba! Teljes tűz! – vezényelte, ahogy megtorpant.
A Saber osztag emberei szembe fordultak az ellenséggel, majd pusztító össztüzet zúdítottak rájuk a fegyvereikkel. Ötven golyó is belefér egy mai fegyverbe, amíg bírja a tár, addig nem lehet probléma. A fekete bestiák egymás után pusztultak bele a géppuskatűzbe, azonban egyre csak jöttek és jöttek.
Még Speltzer is beleborzongott a bestiák számbéli fölényébe. A sörétessel számos áldozatot szedett, azonban egyszer ki kellett fogynia a fegyverének.
- Fedezzetek! – mondta a társainak, akik eleget is tettek a feladatnak. Azonban hamarosan Kate tára is kifogyott, így már túl kevés tűzerő jutott túl nagy területre.
Kate nagy hevességgel tolta bele a tárat a géppuskájába, hálát adott az Istennek, hogy sikerült, majd előre fordította a tekintetét. Az egyik bestia már egyenesen előtte volt és a mellkasát kívánta átszúrni az elülső lábaival.
Az utolsó pillanatban Johnson mentette meg a nő életét.
- Nincs mit! – mondta a férfi, visszagondolva arra, hogy a múlt héten tíz terrában fogadtak, ki fogja előbb megmenteni a másikat. Annyira belefeledkezett a gondolatba, hogy egy pillanatra kizárta magából ezt a rémálmot. A veszedelmes lények egyike kihasználta ezt, és a feje búbjától a csípőjéig vájt bele a pengéivel.
Everett bosszúsan lelőtte a gyilkost, azonban már semmi egyebet sem tehetett.  Rövidesen Jake is sorra került. A húszas évei közepén járó férfiemberre egyszerre két bestia rontott rá. Csak az egyiket tudta szitává lőni, a másik cafatokra szaggatta.
- Vissza! Ennek semmi értelme! – kezdett utasítgatni Kate.
Ilyen körülmények között az őrmesternek nem akadt ellenvetése, jól láthatóan bólintott egyet, aztán ismét rohanni kezdtek. Tudták, hogy így hamar halál fiai lesznek, azonban a másik eshetőség sem kecsegtetett jobb feltételekkel. Immár csak a remény maradt számukra, a hit abban, hogy csoda történik és élve kikerülhetnek innen…

Elsőnkét Kate tapasztalhatta meg, hogy nincsenek valódi csodák, csak különös véletlenek, amelyeket az emberek nagyhatalmú kitalált személyeknek tulajdonítanak be. Pillanatok alatt utolérte a bestiák egyike, majd egy éles mozdulattal lemetszette a nő jobb lábát. Kate felordított, majd a földre esett. Kétségbeesetten próbált előre kúszni, ám a következő pillanatban a lény átszúrta a koponyáját.
Everett és Speltzer hallotta, hogy mi történt. Semmit sem tehettek, azonban a tizedes észrevett valamit: amint meghalt valaki, a lények megálltak egy kis időre. Ő semmi értelmét sem látta ennek a jelenségnek, azonban nem habozott kihasználni a lehetőséget.
- Megtiszteltetés volt, uram! – vágott a mellkasára, amint megtorpant. Ismét szembe fordult a veszedelmes ragadozók végeláthatatlan rengetegével.
- Speltzer! – kiáltott utána a férfi, ám bolond lett volna megállni.
- Majd igyon egyet az emlékemre! – ordította utána a férfi, miközben egyik áldozatát szedte a másik után.
Egy kis ideig, talán fél percig úgy tűnt, hogy akár el is bánhat velük, aztán a sörétes tompán kattant egyet, ezzel jelezve, hogy már semmi sincs benne.
- Kurva anyád! – mondta utolsó szavaiként Speltzer, majd elragadta a bestiák tömkelege. Immár Everett az utolsó, aki láthatta, hogy mi történhetett.

Az emberei hősi áldozatának köszönhetően az őrmester kijutott a barlangból. Most már tudta, hogy miért őket küldték ide, most látta, hogy mi van odabent, s immár ráeszmélt, mire képes a Szövetség a saját embereivel: a csapatszállító már sehol sem volt. A pilóták itt hagyták őket, Hegen admirális tudta, hogy senki sem fog visszajönni, sőt pontosan ez volt a célja. Most már vezérkar engedélye nélkül is mozgósíthatja a Flottát. Háború lesz, s akkor maradéktalanul felszámolhatják majd a Konföderáció mellett maradó szélsőségeseket.
Megkapta, amit akart – gondolta magában Everett dühösen.
A fekete bestiák már rég túljutottak Speltzeren, és döbbenetes számokban özönlöttek ki a barlangból. A férfi mindig is azt mondta, hogy nem féli a halált, azonban mindenki tudta, hogy ez hazugság. Ám nem is az a bátor ember, aki nem fél, hanem az, aki ilyenkor képes szembenézni a félelmével, farkasszemet nézhet a végzetével. Everett sziklaként állt fel a sokaság ellen, majd egészen addig tüzelt a fegyverével, amíg ki nem fogyott a tár. Amint ez megtörtént, a pisztolyához nyúlt, és tizenhat lelketlen dögöt juttatott a másvilágra. Végül gránátot ragadott a jobb kezébe, aktiválta azt, majd engedte, hogy rátörjenek bestiák.

Egy haragos robbanás törte félbe Mükéné nyugalmát, lehet, hogy csupán egyetlen gránát volt, azonban száz meg száz, sőt ezer és ezer robbanását vonja majd maga után. Nem csak arra szolgált ürügyül, hogy az Ember ismét a saját vérét ontsa, hanem nyolc bátor ember hős emlékét is magában hordozta…

/Köszönöm a figyelmeteket! Ez még csak béta-verzió, rengeteget kell még dolgoznom vele, hogy emészthető mű legyen belőle. Minden kritikát szívesen fogadok!/