Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 9. fejezet: A páva násza

Fabiennek nem fért a fejébe, mi üthetett belé. Ahogy Asztrát a nyakát csipkedte csőrével, mindenfelé forgolódott, mintha csak kerülni akarná az érintkezést, de közben szorosan karjaiba zárta a páva testét, és többet követelve sóhajtozott. Úgy érezte, az idő előreszaladt, gyorsabban történt minden, mint ahogy ahhoz ő hozzászokott. Nem mintha bánta volna, cseppet sem, ám ahogy mestere az ajkait kezdte csipkedni, a feje végképp kiüresedett, és többé fogalma sem volt, mit csinál. Olyan helyzetbe csöppent bele, amelyről csekély fogalma volt, és teljesen kicsúszott a kezei közül az irányítás. Nem érdekelte, mit prédikáltak a Fehér Kastélyban, neki ez ebben a formában kényelmetlen volt, és Asztrát sosem adott okot neki azt feltételezni, hogy semmi beleszólása a körötte zajló eseményekbe.
 
– Várj csak, mester! – tolta el magától a pávát, aki erre kiegyenesedett, majd kissé ziláltan megrázta magát, de türelmesen nézett végig a segédjén, mire Fabien végigsimított a nyakán, és így folytatta: - Olyan bizonytalan vagyok. Kellemes, amit csinálsz, ámbár nem igazán tudom, nekem mit és hogyan kellene tennem.
– Ez egy nagyon óvatlan kijelentés volt – jegyezte meg a páva kedvesen. – A Fekete Torony mestere ki is használná.
– Ha még egyszer előhozod a Fekete Torony mesterét, mint valami rossz hasonlatot, esküszöm neked, sikítok.
– Jól van, jól van, megértettem! – kacagott föl Asztrát. – Szóval mi a baj?
– Izgulok.
– Biztos voltam benne. Én is.
– Te? Pedig nem tűnsz egy izgulós típusnak. Aú!
Fabien felkiáltott, és a vállához kapott, mikor a páva rosszallón belecsípett ruháján keresztül a bőrébe.
– Az első nász ritkán sikeres. Sok segéd elájul a végére.
– És ezt csak most közlöd?!
– Nem fogsz elájulni. Én nem a Fekete Torony mestere vagyok, akinek mindegy, hulla vagy ember fekszik-e előtte.
– Mit tett Lavan mester, hogy ily’ ádázul gyűlölöd?
– Kérdezd inkább azt, mit nem! Arra egyszerűbb válaszolni.
– Hagyjuk inkább!
 
A segéd magához szorította a mesterét, majd magától kezdte felfedezni a terepet. Ujjai bebarangolták a páva hátát, közben azzal próbálta nyugtatni magát, hogy Az aranyhold tükörképében Ezüst Patak szerint az efféle dolgokat nem kell tanulni, magától is ráérez az ember, ösztönösen fog jönni. Tehát Fabiennek nem volt oka aggodalomra, ugye?
– Fabien, ugye nem érzed, hogy erőltetned kell?
– Nem, csupán attól félek, ha nem csinálok semmit, csak vagyok, mint egy medúza, az Gregorian egyik irománya szerint azt a hatást keltheti, nem vágyom a nászra, de a Fehér Toronyban óva intettek attól, hogy olyasmit tegyek, amire mesterem nem kért meg, és te nem kértél semmit, mester.
Ha Asztrátnak emberi arca lenne, most olyan döbbenet ült volna ki rá, hogy az talán még Fabient is megrémíti. Így is eléggé értetlenül meredt a mesterére, mikor az megmerevedve bámult rá, észre sem véve, hogy meseszép farktollazatát is leengedte. Fabien máris szörnyen érezte magát, mert ez csak azt jelenthette, hogy a páva nem akarja tovább folytatni. Fabien elrontotta, szokás szerint. Rosszat mondott, minek is szólalt meg egyáltalán? Asztrát már bizonyosan nem találta kívánatosnak. Érezte, hogy mindjárt feltör belőle a sírás, és végső kétségbeesésében ismét megölelte mesterét, majd így próbálta meg jóvá tenni helytelen szavait:
– Úgy sajnálom! Előbb beszéltem, mint gondolkodtam. Készen állok a nászra, mester, csak kissé összezavarodtam.
 
Asztrát kizökkent rövid, sokkos állapotból, amit Fabien szavai okoztak neki. Vacillált, hogy most mitévő legyen. Bele se mert gondolni, milyen kép élhetett Fabienben a nászról, és hibának érezte volna tudatlanul belerángatni intim kapcsolatba a segédjét. Ám ha megáll, hogy később térjenek rá vissza, megbánthatja Fabient, nyilván jól beleverték a segédek fejébe a Fehér Kastélyban, ha a nász nem a mester igényeinek megfelelően alakul, az csakis a segéd hibája lehet.
„Én ostoba!” – szidta magát némán a páva. – „Előbb beszélni kellett volna vele, nem egyből nekiesni.”
Ám már nem tehetett sokat, Fabien szemébe így is kezdtek könnyek szökni. Persze, természetesen ő csinált rosszul valamit, ez egyértelmű! Átok a fehér kastélyra, csak ez kavargott Asztrát fejében, lassacskán arra az elhatározásra jutott, hogy rögvest előkap egy fáklyát, aztán porig égeti azt a méltatlan építményt.
 
Úgy tett hát, mintha az egész meg se történt volna. Nem vette fel Fabien szavait, a segéd azt csinál, amit akar. Óvatosan, fülébe suttogva biztatta többre, és érezte, ahogy Fabien ellazul alatta.
A páva a segédje ajkaihoz hajolt, türelmesen várta, hogy az engedelmesen utat engedjen neki, de Fabien csak értetlenül bámult rá, nem értette, mit várt tőle a mestere. Átjárta egy különös érzés, ami erősebb volt, mint amit akkor érzett, amikor csupán csodálta Asztrát mestert. Társult vele némi zavar, egy kevés bizonytalanság, izgalom, vágy, egy kis bizsergés és boldogság, ahogy közben különös, ámde nem kellemetlen nyomás nehezedett a mellkasára, amely sóhajokra és elfojtott nyögésekre késztette.
A mester megcsipkedte ajkait, végül pedig egy szenvedélyes csókra invitálta Fabient, nyelvével a szájába hatolt, aki egy kissé megszeppenve fogadta el a felkérést. Ki se merte volna mondani, hogy egy világ tört össze benne. Oly’ sokszor olvasott már a csókról Az aranyhold tükörképe című regényben, Ezüst Hold pedig mindig varázslatosnak, mámorítónak írta le, mikor mestere puha ajkaival az övéit érintette, ahogy az ölébe vette, és magához húzta. Lágy volt, érzéki és mesébe illő! Mi tagadás, Fabien is elképzelte olykor-olykor ugyanezt Asztrát mesterrel, és gondolatban mindig nagyon élvezte. A valóságban is fellobbantott benne valamit, a kéjes bizsergés nőttön-nőtt, miközben Asztrát nyelvével Fabienét érintette és csipkedte, de távolról sem volt lágy, puha és mesébe illő, sokkal inkább kemény, éles, nedves és néhol fájdalmas. Na igen, a hiba ott lehetett, hogy Asztrátnak nem ajkai voltak, hanem csőre, ebből kifolyólag maga a csók is meglehetősen ügyetlenre sikeredett.
A segéd elfordította a fejét.
 
– Nem voltam elég gyöngéd? – kérdezte a páva, és megrázta tollazatát, ezzel nyomban visszaterelve magára Fabien figyelmét.
– Dehogynem. Csak olyan kemény – mosolyodott el a segéd, ahogy ujjbegyét Asztrát csőrének hegyéhez érintette.
– Jöjj, menjünk a szobádba!
Fabien a szeme sarkából látta, hogy a lámpácskája haloványan felvillan, de elképzelése sem volt, mit szeretett volna Zoé ezzel üzenni, ám az az igazság, hogy azokban a percekben különösebben nem is érdekelte. Ellenben a boldogság túlcsordult, mióta kiszabadult abból a borzalmas meséből, nem is érzett hasonlót. Erős vágy volt ez, a saját vágya, mely arra késztette, hogy önmaga iránt sóvárogjon. Fabienben és Asztrát mesterben is fellobbant a boldogság, egy semmiből jött öröm, amelyet Zoé közel akart magához érezni. Kilépett a lámpácskából, de láthatatlan maradt. Nem akart ő rosszat, és Fabient sem szerette volna kellemetlen helyzetbe hozni, ám tudata elködösült, energiát akart meríteni abból a forrásból, amelynek eddig minden cseppjéért meg kellett küzdenie, most mégis csak egy küszöböt kellett átlépnie és a melegség már át is járta, ahogy elnézte az ölelkező párocskát, mestert és segédet, akik bátortalanul igyekeztek felfedezni egymás testét.
 
Zoé tudta, illetlen, csaknem undorító viselkedés a részéről, hogy ott állt és bámészkodott, de nem érdekelte különösebben, mit csinál a páva és Fabien, csak ez érzéseik, melyek között túlnyomóan lépett fel a boldogság, és életében most először a lány tényleg úgy érezte, hogy érvényesül. A szomorú kislány meséjében mindent elvettek tőle, ami fontos volt neki, egy része meg is halt abban a történetben.
„S a kicsi lámpának nem volt többé ereje ragyogni.”
De most újra volt! Értelmet nyert az élete, igenis volt miért ragyognia. Ragyognia kellett Fabienért, aki visszaadta neki, amitől megfosztották. A kislány azt állította, szereti őt, szerette a lámpácskáját, mégis folyton-folyvást egy giccses tőrt szorongatott a kezében, tisztogatta, élesítgette, végül pedig a bánat hideg ölelését választotta a boldogság forró csókja helyett. Fabien ugyanakkor nem utasította el a bánatot, de nem hagyta, hogy teljesen megszállja az életét. Ő nyitott volt a boldogságra, és Zoé nem bánta meg, hogy nekiajándékozta a petróleumlámpát. Fabien volt az, akit keresett, hozzá kellett hűnek lennie, egyedül ő segíthetett rajta, mert bár ezelőtt már oly’ sokat próbálkozott, a segéd volt az egyetlen, aki akkor sem hagyta őt el, mikor a bánat megkísértette.
Mindezen gondolkodva Zoé a falnak dőlt, lecsúszott a padlóra, felhúzta térdeit, és átadta magát az őt körülvevő energiáknak. Ez többé nem a kislány és nem is a szomorúság meséje, hanem egy segédé és a boldogságé.
 
Fabien mintha úgy látta volna, résnyire kinyílt mögöttük az ajtó, de ahogy mestere ruhája gombjaival kezdett molyolni, visszaterelődött a figyelme, és elnyomva egy sóhajt, melyre a fokozódó bizsergés késztette, finoman eltolta a páva fejét, és kigombolta ő maga a ruháját. Bár nem látszott rajta, Asztrátot ez kissé kellemetlenül érintette. Szerette volna ő megfosztani Fabient a ruhájától, de be kellett látnia, hogy még reggel is itt ültek volna, mire a csőrével bármit is leszed a segédjéről, meg aztán egyébként sem ért rá egész éjjel. Rossz napot jelölt ki a nászra, de képtelen lett volna ismét csak úgy szó nélkül elvonulni.
 
Csókba elegyedett Fabiennel, ám igyekezett még a korábbinál is óvatosabb lenni, és mivel úgy vette észre, segédjét nagyon is elkábítja szép farktollazata, minden adandó alkalommal megrázta neki, és minél többet rázta, Fabien annál delejesebb állapotba került. Asztrát csókja egyre birtoklóbbá vált, teljes testsúlyával nehezedett a segédjére, és ugyan nem volt olyan nehéz, mint egy ember, ahhoz pont elég volt, hogy Fabien ne tudjon kikecmeregni alóla. Nem mintha akart volna. Mikor a páva körmeivel már a combjairól is leráncigálta a vastag anyagot, és bele-belecsípett selymesen puha bőrébe, zavartan félrepillantott, holott tudta, hogy ezt nem lenne szabad. Gregorian könyvében azt olvasta, nem szabad szégyenlősködni, mégis úrrá lett rajta az izgalom, amiért ily’ szemérmetlenül kitárulkozott a mesterének. Nem tagadta volna, hogy kicsit megijedt, de túlságosan is többre vágyott ahhoz, hogy leállítsa a pávát, így csak hagyta magát tovább sodródni. Már a hangját sem próbálta elnyomni, ahogy Asztrát kihasználta, hogy nem szab neki gátat, és a lábai közé vetette magát, miközben szárnyaival fölnyúlt, tollaival segédje felsőtestét cirógatta, csiklandozta, újra és újra végighaladva a bordák területén, majd a mellkason és a hasfalon, élvezettel, de nem feltűnően figyelve, hogy Fabien meg-megugrik, mikor nagyon is csiklandós pontokat érintett.
– Jaj, jaj! – kiáltott fel a segéd, ahogy a páva uralma alá vonta az intim területeket, és amint többet követelve tekintette egyre inkább magáénak minden porcikáját, csipkelődve, kissé fájdalmasan, de mégis óvatosan és izgalmasan. Fabien valahogy forrónak érezte magát, olyan melegség járta át a testét, melyhez hasonlót még soha nem tapasztalt, és minél többet kapott Asztráttól, annál inkább úgy érezte, nem képes betelni vele. Aztán megfeszült, egyszerre volt ez olyan érzés a számára, mintha mihamarabb meg akarna könnyebbülni, de ugyanennyire csodás volna, ha maradandóan élvezhetné ezt a kielégítetlenséget. Ám mikor beteljesedhetett volna az öröme, amiért egész teste égett, és amire mintha mindene már azóta készült volna, hogy elfeküdt az ágyon, a páva elhajolt.
 
– Miért hagytad abba, mondd? – kérdezte Fabien csaknem dühösen, de sokkal inkább értetlenül.
– Fabien, biztos vagy benne, hogy készen állsz a nászra? Ne érts félre! Kívánatos vagy, szép és nagyon vágyom rád, de szeretkezni anélkül is tudunk, hogy erőt adnál nekem.
Bár Fabient magukkal ragadták Asztrát bókjai, sértve érezte magát. Tudta, hogy mestere miért mondta ezt. Nem látja elég erősnek, talán attól fél, nem is tud majd energiákat adni neki, és még a végén rosszul sülne el a nász. Ekkorra már Asztrát is belátta, hogy hibázott. Ismét. Ám ez nem pusztán az ő hibája volt, kénytelen volt újfent a Fehér Kastélyt felelőssé tenni a helyzetért, ahol azt hangsúlyozták, a szeretkezés nem több puszta vágynál, míg a nász az igazi egyesülés és a kötődés bizonyítéka.
– Szajhának gondolsz talán, mester? – kérdezte Fabien élesen, és megtörölgette könnyes szemeit. Nem! Most az egyszer kibírja. Nem fog Asztrát előtt sírni, még ha a páva fájdalmat is okozott neki. Ő ennél erősebb!
– Fabien, kérlek szépen, ne bánts meg! Értsd meg, hogy aggódom érted. Az első alkalom amúgy is visszás lehet, nem feltétlen kell még kellemetlenebbé tenni. Próbálj meg elvonatkoztatni attól, amit a Fehér Kastélyban tanítottak és inkább arra figyelni, amit én mondok neked.
A segéd bólintott, de nem sikerült egészen felengednie. Aztán szépen-lassan, ahogy a páva elhalmozta szeretetével, hátra hajtotta a fejét, meg-megemelte a csípőjét, és kéjesen sóhajtozott. Később hegyes körmök martak a fenekébe, majd a páva csapdosni kezdett a szárnyaival, és segített Fabiennek hasra fordulni. A segéd izgatottan és kíváncsian pillantott hátra, figyelte, ahogy Asztrát olyan könnyedén szabadul meg saját ruháitól, mint amennyire hosszan elkínlódott Fabienével. Eztán valami igencsak zavarba ejtő történt. A segéd szemei kikerekedtek, így, hogy ruhátlanul, felhevült állapotban látta mesterét. Elpirult, de közben meg is lepődött, mire Asztrát csodálkozva bámult rá vissza, végül aztán csak megértette, mi a probléma.
 
– Ne nézd ilyen feltűnően, zavarba jövök – jegyezte meg a páva játékosan, mire Fabien észbe kapott, és elszégyellte magát. Megpróbált szembe kerülni Asztrát mesterrel, de a páva a hátára helyezte talpát, és visszanyomta az ágyba.
– Sajnálom! – szabadkozott a segéd. – Csak megilletődtem kicsit.
– Tudom, hogy furcsa neked, de ne félj! Nincs nagy különbség.
– Számodra nem különös? Úgy értem, fordított helyzetben.
– Dehogynem. Ám hidd el, ennek is megvan az előnye. Kevésbé fog fájni, mint egyébként.
– Miért, fájni fog?
A páva nem válaszolt, helyette belecsípett a segéd nyakába, lenyomva tartva a fejét, majd izegve-mozogva, a tollait rázva behatolt. Fabien felkiáltott. Kissé olyan érzés volt, mintha egy vékony ujj nyomult volna be erőszakosan, egyszerre hatott kitöltőnek, izgatónak és feszítőnek. Asztrát mester várt, egy ideig nem csinált semmit, de mivelhogy Fabien nem ellenkezett, csak visszafogottan sóhajtozott és a párnát markolászta, mozogni kezdett.
A páva hosszú, nagyon hosszú évek óta nem érzett hasonlót. Ó, de vágyott már erre! Már az sem érdekelte, hűtlen-e egykori mesteréhez vagy sem, olyan fantasztikus volt egyé válni Fabiennel. Szerette volna neki ezt elmondani, a fülébe akarta súgni, mennyire élvezi, és hogy milyen nagyon szereti, de úgy érezte, ha elengedi a segéd nyakát, azzal valamilyen szinten megszakítja ezt az érzéki kapcsolatot, és ezt szerette volna a legkevésbé.
 
Aztán kezdetét vette a nász. Asztrát egyre követelőzőbben hajtotta uralma alá Fabien testét, magába szívva az energiákat, a segéd erejét, és olyasvalamit élt át, amit korábban egyszer se. Érezte Fabien ízét a nyelvén, nem tudta volna mihez hasonlítani, de a vaníliás-mézes tejhez állt a legközelebb, és minél több energiát nyert Fabientől, annál jobban érezte. Hallotta, hogy bizonyos mesterek tapasztaltak már hasonlót egyes segédeikkel, de ilyesmi csak nagyon ritkán fordult elő, és kizárólag olyan segédek esetében, akik tökéletesek voltak mestereik számára, jó tanácsokat adtak, működött a nász, a kapcsolatuk pedig sikeres volt. Talán ez azt jelentené, hogy Fabien volt a tökéletes segéd Asztrát számára? Azon szerencsés mesterek között volt, akiknek megadatott ez a csoda?
Ennek gondolatára a páva fellelkesült, már nem csak szorította, de csipkedte is Fabien nyakát, aki ugyan régen elsüllyedt a mámor tengerében, kezdte elveszteni az uralmat a végtagjai felett, egyre nehezebben mozgott, és a nyögések is halk nyöszörgésbe mentek át, ahogy a melegség továbbra is intenzíven járta át a testét, fokozva azt az erős, de nagyon is kellemes nyomást a mellkasában. Könnyek csorogtak az arcán, meg akarta csókolni Asztrát mestert, de képtelen volt megfordulni. Aztán a látása homályosodni kezdett, amiként teste teljesen elgyengült, mígnem a vágyak, szeretet és szenvedély kavalkádjában minden elsötétült előtte, és abban a röpke, néhány másodpercben, mielőtt eszméletét vesztette, nem is érzett mást, csak boldogságot, mely tisztábban ragyogott, mint a lemenő nap fénye az Ezüst-tengeren.
Folytatások
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Előző részek
107
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
136
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
167
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
121
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
139
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Hasonló történetek
3655
Vajon ki ez az ember? Taktikai zseni, hős fegyverforgató, intrikus, a természet ismerője egyetlen személyben?
Azyert mindig körbelengte valamiféle titkot sejtető misztikum, ami még érdekesebbé tette az egyébként is jóképű fickót. Ráadásul a vándor rengeteg nyelven beszélt, olvasott, még az ó-jezykivel is elboldogult, ami köztudottan a nyelvtudósok átka. Egy közrangú ember nem lehet ilyen járatos egyszerre a művészetekben, nyelvekben, számtanban, orvoslásban, harcban, stratégiában...
3179
- Miféle lények az orkok? Északon semmit sem tudni róluk.
- Félig értelmes szörnyetegek. Testüket fekete szőr borítja, pofájukat kivéve. Szemeik aprók, sunyik és gonoszak. Foguk a hullaevéshez szokott. Beszélni nem tudnak, de a gesztusokat jól értik és az értelmesebbek megtanulják érteni a nyelvek némelyikét. Der Zlameyan állítólag démonokkal keresztezett orkokat hoz létre mágiával, ezek már félelmetesen okosak is tudnak lenni...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: