Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 7. fejezet: Mit ér egy segéd?

– Fabien! A bagolyisten csapása mindkettőnkre, elaludtál!
Zoé szavait hallva a segéd szemei egyszeriben kipattantak. Olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem lefejelte szegény lányt, aki látván, hogy Fabien magához tért, a szekrényhez szaladt, és kirángatott onnan egy ruhát. Meg se nézte rendesen, nem mintha számított volna, ez is giccses volt, lenge, kék és vastag anyagból készült, pont, mint a többi. Elfordult, míg a segéd kapkodva, remegő kezekkel igyekezett átvedleni.
– Adj kérlek egy övet is!
– Minek még az is? Tudod te, milyen meleg van?
– Az öv kötelező minden segéd számára. A lényeg, hogy minél kevésbé kapj benne levegőt.
Zoé szája tátva maradt. Először azt gondolta, Fabien nyilván csak viccelt, de elnézve a segéd komoly arcát, amint épp a gombjaival babrált, rá kellett jönnie, Fabien nem tréfálkozik. Sőt, amikor kivette a vékony anyagot a kezeiből, majd a dereka köré csavarta, és úgy meghúzta, hogy azt nézni is fájdalmas volt, Zoénak szinte még a könnyei kicsorogtak. Eleinte Fabien is sokat sírt, de viszonylag hamar hozzászokott. Nem mintha lett volna más választása.
 
– Mire jó ez? – kérdezte a boldogság, miközben elnézte, ahogy Fabien a fiókjához sétált, kikapott egy fésűt meg egy kisebb dobozt, aztán odaállt a tükör elé. Fésülködni kezdett, de azt is sietve, csaknem a haját tépte, mire Zoé mögé lépett, hogy segítsen neki.
– A segédek legyenek karcsúak, így gondolkodnak a mesterek. Illetve minél többet szenved egy segéd, annál inkább kifejezi a mestere iránti csodálatát, hiszen az egészet érte teszi. Évek óta várom, mikor fullad meg végre valaki, hogy eltöröljék ezt a nevetséges elvárást, de csak nem akar senki összeesni.
Beszéd közben Fabien felnyitotta a dobozt. Fehér por volt benne, melynek különös illata megcsapta Zoé orrát, kíváncsian meg is kérdezte a segédtől, mi akar az lenni.
– Egy ritka kagylóból készítik, ami az Ezüst-tengerben őshonos. Kizárólag a segédek használják, hogy fehérítsék a bőrüket. Kenhettem volna alá valami krémet, hogy ne szárítson annyira, de most nincs erre időm.
– Kitalálom; egy segéd bőre legyen hófehér, így gondolkodnak a mesterek.
– Valóban – bólintott Fabien, majd beporozta az arcát, a nyakát, végül a kezeit is. Nem volt rá büszke, de a minap elfelejtette lemosni a tegnapi adagot, ezért most kevesebb por használata is kielégítőnek bizonyult. Még gyorsan belebújt a cipőjébe, megköszönte Zoénak a segítséget, majd kiszaladt a konyhába, hogy előkészítse a mestere reggelijét. Ezúttal magokat tett ki neki, utána rohant is ébreszteni Asztrátot, közben némán szidta magát, mert tudta, a mestere miatta fog elkésni, csak mert ő nem volt képes időben felkelni.
 
Kopácsolni kezdett az ajtón, majd mikor mocorgást hallott belülről, távolabb állt, és elfordult. Nem is fordította vissza tekintetét, míg meg nem hallotta az ajtó nyílását, majd záródását.
– Úgy sajnálom, mester! Elaludtam, bocsáss meg!
– Előfordul az ilyen – felelte a páva bágyadtan. – Kár volt felkelned, aludj még, én is azt fogom tenni.
Ezzel a mester vissza is libbent a szobájába, Fabien pedig nagy szemekkel bámult Zoéra, aki idő közben kidugta az orrát a konyhába, és viszonozta a segéd csodálkozó pillantását. Fabien nem értette a helyzetet. Nem úgy volt, hogy Asztrát mester ma találkozik Bonifác mesterrel? Furcsállotta a dolgot, de ki ő, hogy megkérdőjelezze a mesterét? A biztonság kedvéért a nappali szekrényéből kiválasztott egy neki tetsző ruhát a páva számára, amit majd ráad, ha Asztrát méltóztat végül kijönni és megreggelizni. Mivel nem gyakorolhatott, míg a mestere otthon volt, jobb dolga pedig nem igen akadt, eldőlt a kanapén, és a plafont nézegetve azon gondolkodott, vajon a mester képes lesz-e valaha úgy tekinteni rá, mint egy valódi segédre, csak mert képezi magát egy kicsit? Jobb kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán Fabien számára, hogy kivívja a tényleges segéd pozíciót?
Hiszen a segédek nem voltak mindig így elnyomva. A kezdetekben még idősebbek voltak, mint a mestereik, mert az ő feladatuk volt tanácsot adni, nélkülük sosem döntöttek. Persze mindenki tagadta, hogy valójában a segédek ötleteltek, de az igazságot minden mester tudta. Ettől függetlenül nem a segédet ismerték el, hanem a mestert, ám ez így rendben is volt. Egy segéd is mindössze ennyit szeretett volna, hogy a mestere kitapossa helyét a többi varázsló között.
Később fiatalabb férfiak is segéddé válhattak, és úgy tűnt, ők ugyanúgy megállják a helyüket, mint elődeik, annyi különbséggel, hogy gyakran puszta spekulációból származtak a tanácsaik, nem élettapasztalatból. Azonban szükség volt rájuk, ugyanis a „nász” mindig is elengedhetetlen volt egy mester és egy segéd kapcsolatában. Más szóval ágyba kellett bújniuk, hogy a segéd minden energiáját a mesterének adja, ezzel is kiegyensúlyozottabbá téve annak mágiáját. Ehhez viszont kellett egy mester, aki kívánja a segédjét, és kellett egy segéd, aki energiát akart adni a mesterének. Az utóbbival általában nem is volt baj, de a mesterek nem mindig tudták megkívánni a náluknál néha száz évvel idősebb segédeket. De még azokban az időkben is a segéd az segéd volt. Az egyszerű emberek hozzájuk se mertek érni, rájuk se néztek, nehogy magukra vonják a mesterek haragját.
 
Fabiennek voltak ötletei, mitől változhatott így meg a varázslók társadalma, de ez mind puszta találgatás volt. Valaki igazán kutakodhatott volna egy kicsit, hogy felfedjék ennek a hátterét, de hát ki foglalkozott a segédekkel?
Ami viszont a régi maradt, hogy a segédek kizárólag férfiak lehettek, a mestereknek ugyanis tilos volt gyermeket nemzeniük. A Tizenegyek Tanácsának varázslómesterei nem érintkezhettek nőkkel, de segédeiken kívül sem udvarolhattak más férfiaknak. A varázslónők esete ettől eltért. Nekik sem lehetett gyermekük, így kerültek minden csalogató érintkezést a férfiakkal, számukra tilos volt a „nász”, amiként a segédeiktől is távolságot kellett tartaniuk. A varázslómesterek egyetlen buja gondolatot sem engedhettek meg maguknak tanítványaikat illetően, kik az ő esetükben kizárólag férfiak lehettek, míg a varázslónők taníthattak férfiakat és nőket is, de csak a nőnemű tanítványokkal létesíthettek intim kapcsolatot.
 
Ezeken a szabályokon gondolkodott Fabien a nappali kanapén fekve, szemei lassan-lassan lecsukódtak, végül már nem is erőlködött tovább, ha elalszik, hát elalszik. Amúgy is gyűlölt minden nap ilyen korán kelni, most az egyszer talán még ő is kipihenheti magát.
„Ostoba szabályok” – gondolta. – „És az egészben a legszörnyűbb, hogy a mesterek megúszhatják a törvényszegést, ám ha én engednék egy másik férfi ölelésének, rögvest lecsapnák a fejemet.”
– Mégis miért hagytál visszaaludni?!
Fabiennek a szíve is csaknem megállt, mikor mestere szobájának ajtaja a falhoz csapódott, a páva pedig kapkodva igyekezett csőrével kioldani vékony, áttetsző hálóingje zsinórját.
– Ha azt kérem, kelts fel, az legyen is úgy! Azért kértelek rá, hogy ilyesmi még csak véletlen se fordulhasson elő, hisz tudod jól, milyen nehezemre esik ilyen korán felkelni. Gyorsan, Fabien, a ruhámat!
Fabien már ugrott is, és amilyen gyorsan csak lehetett, fölöltöztette a mesterét. Ujjai remegtek, ahogy próbálta mihamarabb befűzni a madzagokat az apró kis lyukakba.
– Bocsáss meg, kérlek! – kezdte, de hangja elcsuklott. Ám nem sírhatott a mestere előtt. Minden erejére szüksége volt, hogy tartsa magát, tekintetét azonban mégis lesütötte, úgy igazgatta tovább a vastag, díszes ruhát, mire fehér tollak cirógatták meg az arcát, és ahogy fölnézett, nem dühösnek látta Asztrát mestert, hanem ugyanolyan kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak, mint bármikor máskor.
– Te bocsáss meg. Nem lett volna szabad rád rivallanom. Ha el is késem, az az én hibám, nem a tiéd. El sem hinnéd, milyen fáradt vagyok, jóformán semmit nem aludtam az éjjel.
– Talán pihenned kellene inkább. Elmegyek Bonifác mesterhez, és megmondom neki, hogy nem vagy jól.
– Szükségtelen, mindenképp találkozom ma vele.
– Ahogy érzed, mester.
– Legkésőbb estig visszatérek. Addig is, Fabien, ne menj sehova, és ne beszélj senkivel!
– Rendben, így teszek.
Fabien elfordult, de a páva a vállához kapott, finoman megcsípte, ezzel jelezve, hogy még nem fejezte be.
– Komolyan mondtam. Maradj a házban, itt biztonságos.
– Nem szoktál te ilyen aggodalmas lenni.
– Mostanában fura ötleteid vannak. Ígérd meg nekem, hogy maradsz!
– Megígérem, mester – felelte Fabien egy kis hallgatás után. Asztrát rábólintott, bár szemmel láthatóan nem sikerült teljesen meggyőzni.
– Ó, és még valami!
– Nem fogok vudu papokkal táncolni és szellemeket idézni, míg nem vagy itthon, emiatt kár aggódnod.
– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy ma reggel igazán bájos vagy. Így, ha mégis vudu papokkal táncolnál, vigyázz, nehogy elcsábítsd az egyiket! Légy jó, míg távol vagyok!
 
Mire Fabien észbe kapott, mestere már kint is volt az ajtón. Megdelejezve meredt maga elé, még akkor sem tért teljesen magához, mikor már elfordította a zárat. Szíve hevesen dobogott, úgy tetszett, mindjárt kiugrik a mellkasából. Tenyerével próbált tompítani a zakatoláson, de mindhiába. Az ajtónak támasztott háttal csúszott le a szőnyegre, ott próbált erőt venni magán, mialatt igyekezett megemészteni, mit is mondott neki a mestere. Segítségkérőn Zoéra pillantott, aki odament hozzá, leguggolt elé, és kíváncsian méregetni kezdte.
– Te is hallottad, ugye? Ez bók volt, nem igaz?
– Az volt – válaszolt a boldogság mosolyogva, fénye pedig fellobbant. Úgy meg akarta ölelni Fabient, szerette volna megörökíteni neki ezt a pillanatnyi boldogságot! Ám a segéd kissé zaklatottnak tűnt, ezért csak a kezeit merte megfogni, majd végigcsókolta Fabien minden egyes ujját. A fiatal segéd melegséget érzett a bőrén, valahányszor a lány ajkai hozzáértek. Sosem volt még ilyen boldog és izgatott egyszerre! Asztrát gyakran nevezte már kedves segédemnek, szép segédemnek, elbűvölő gyermeknek, de ilyen formában még sosem dicsérte meg. És amit még hozzátett, azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Reagált Fabien komolytalan viccére, és még ha nagyon burkoltan is, de most először az erotika megjelent a párbeszédükben. Segédként Fabien sosem ejthetett volna ki a száján még hasonlót sem, a mester kiváltsága kezdeményezni, ha a segéd tenné, azt a benyomást keltené, hogy fel akarja kínálni magát, az pedig taszító. Ez azt jelenti, hogy már ezt is beleépíthetik a beszélgetéseikbe? Asztrát mester felhatalmazta rá? Vagy Fabien gondolta csak túl?
 
– Neked mi a véleményed, Zoé? Szerinted sem ok nélkül tett megjegyzést a mesterem, igaz?
– Nem hát!
– De mégis innentől mit engedhetek meg magamnak? Nem léphetem túl a határt, amit felállított. Egyáltalán hol az a határ?
– Ha megjön, mondj neki te is valamit. Nézzük meg, mi lesz a felelete!
– Úgy ver a szívem! Képtelen vagyok várni. Mi lesz most, Zoé? Mi van, ha nem is gondolta komolyan? Abba én belepusztulok!
– Ne ijedj meg feleslegesen. Kiderítjük!
Kopogtattak.
Fabien gyorsan fölugrott, azt hitte, Asztrát mester felejtett itthon valamit, de Zoé a csuklójánál fogva félrevonta az ajtótól. A segéd kérdő pillantását látva türelemre intette, majd kis tétovázás után megnézte, ki a látogatójuk, bár már akkor sejtette, ki áll a küszöbön, amikor kattant egyet a zár. Fogalma sem volt, mit akart Lenka épp most, de esze ágában sem volt beengedni. Karba fonta hát kezeit, és az ajtófélfának dőlt, csaknem teljesen elállta befelé az utat.
– Nyomasztó vagy – mondta neki, és amikor a bánat megpróbálta megkerülni, oldalra tartotta egyik karját. – Eddig és ne tovább!
– Nem akarok én ártani senkinek – felelt Lenka. – Mindössze a védenceddel szeretnék beszélni, de persze, ha úgy döntenél, mégis nekem ajándékozod a lámpácskádat, azt is elfogadom.
– Előbb nyerd meg a versenyt!
– Ki van itt, Zoé? – lépett közéjük Fabien, mire a bánat szemei felcsillantak, és nyomban a segéd felé fordult, hiába is próbálta a boldogság takargatni.
– Itt nem látunk szívesen!
– Nyugalom, nem maradok soká. Túl nagy itt a vidámság. Örülök, hogy megismerhetlek, Fabien! Csak formaságból mondom, utálok örülni, tudniillik, én vagyok a bánat. Szólíts Lenkának.
– Üdvözöllek, Lenka!
 
Fabien odébb tolta Zoét, hogy kedvesen megszoríthassa Lenka kezét. Ez afféle keleti szokás volt a Fekete Királyságból, de a hetedik mester, Asztrát segédjeként, Fabiennek tisztában kellett lennie a szomszédos országok kultúrájával (egy véletlen találkozásnak köszönhetően most már a sellőkéről is tudott egy s mást), így nem jött zavarba, mikor Lenka felé nyújtotta becses kacsóját. Mikor megérintette, Fabien boldogsága nyomban szertefoszlott. Föltört minden rossz emléke, és máris nem volt kedve kideríteni, mit szeretne tulajdonképpen tőle a mestere. A szomorúság súlyos teherként nehezedett az imént még hevesen zakatoló szívére, teljesen maga alá nyomta, mindent sötétnek és komornak látott, sőt, néhány pillanat erejéig meg is volt győződve róla, hogy soha semmi nem lesz jobb, a birodalom eme borzalmas állapotában fogja leélni az életét, Asztrát mester pedig előbb-utóbb ráun, hiszen nem tudja neki megadni a nászt, nem elég jó neki, úgysem érhet fel hozzá. Szerencsére Zoé még időben rántotta hátra, mielőtt a depresszió végleg elhatalmasodott volna rajta.
 
Amint elengedte a bánat kezét, Fabien ismét tisztán látott. Különös, értetlen tekintettel méregette Lenkát, kinek szemeiből könnyek potyogtak, és vágyakozón kapott Fabien ujjai után.
– Hagyd abba, Lenka! – szólt a boldogság határozottan. Feszélyezte a bánat jelenléte, épp készült kitessékelni a kertből, mikor az elővette tőrét, és mielőtt Zoé bármit tehetett volna, Fabien kezébe nyomta, és csak azután lépett távolabb mindkettejüktől.
– Neked akarom adni, ahogy Zoé is neked adta a lámpácskáját. Legyen nálad, míg véget ér a verseny.
– Nem fogadja el! – vágta rá a boldogság dühösen, mire Lenka finoman megrázta a fejét.
– Efelől nem te döntesz. Neki ajándékoztam. Az övé.
– Zoé, mi történik itt? – tudakolta Fabien, ám választ nem kapott, legalábbis nem azonnal, mert mielőtt a boldogság vázolta volna neki a helyzetet, ki kellett Lenkát lökdösnie a kapun, de még ott sem szabadult, mert a bánat megállította.
– Már nem bírom tovább ezt az érzést, segíts rajtam, kérlek!
Lenka térdre borult Zoé előtt, átkarolta a lábát, és amilyen szorosan csak tudta, magához ölelte. A boldogság belekapaszkodott a kerítésbe, hogy megtartsa egyensúlyát, de képtelen volt leszedni magáról a bánatot, aki egyszerűen nem volt hajlandó elengedni.
– Add magad nekem! A szerelem kielégítetlenül hagy, nem bírom elviselni.
– Hiába adnám magam neked, mit sem számítana – mondta a boldogság. – A szerelmed nem múlna el.
– De magkapnám, amire vágyom! Szánj meg, Zoé!
– Nem kapod meg a bánatom!
 
Lenka ideges lett. Hirtelen felállt, belemarkolt a boldogság hajába, erősen megtépve a tincseket, mire a lány fájdalmasan felkiáltott, de ideje sem volt védekezni, Lenka ugyanis az ajkaihoz hajolt, és megcsókolta. Az a csók gyötörte Zoét is, és gyötörte Lenkát is. A boldogságot nyomasztani kezdte a bánat, a bánatot pedig nyomasztotta a boldogság. Zoé sírt, Lenkát pedig nem volt, ami sírásra késztette volna. Boldog volt, és gyűlölte ezt az érzést. Mindennél jobban ki nem állhatta! És mégis a boldogsággal kellett szerelembe essen. Kit átkozzon, amiért magán kívül más érzelmeket is meg kellett ismerjen?
 
A következő, amire mindketten feleszméltek, hogy Fabien, a derekánál fogva, átkarolja Zoét, és kitépi őt Lenka karjaiból. De a boldogság nem hagyta abba a sírást, Lenka pedig összeomlott. A kerítés vasrácsába kapaszkodva hullott a talajra, és ordított. Zoé nemkülönben, rúgkapált és sikítozott a pázsiton.
– Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! – kiabálta Lenka, Fabien pedig csak akkor esett kétségbe igazán, mikor egy őrt pillantott közeledni az ösvényen, egyenesen a ház felé tartott, de már késő volt, meglátta őket.
„Bagolyisten, ments meg! Most mi lesz? Mindhármunkat megöl?”
A lányok csak nem tudtak megnyugodni, észre sem vették a közeledő, madárszerű lényt, ami lassan, emberi szemnek úgy tetszett, lebegve haladt előre. Még az erdő is elnémult, egyedül a boldogság és a bánat szenvedésének hangjai töltötték ki a csendet, ami az őr figyelmét természetesen nem kerülhette el. Fabiennek ötlete sem volt, mit tehetne, idegesen a hajába túrt, kétségbeesetten kapkodta mindenfelé a tekintetét, még az érzelmeket is próbálta szólongatni, de azok csak nem figyeltek, talán meg sem hallották Fabien szavait.
 
Nemsokára az őr elérte a házat, és megállt a kapu előtt. Fabien megmerevedett, tudta, ez most a vég. Esélye sem volt közelebb kerülni Asztrát mesterhez, sőt, úgy fog meghalni, hogy el sem búcsúzhat tőle. Egész testében remegett, ahogy hallgatta a lény lélelegzetvételeit, amit még Lenka és Zoé nyöszörgése sem tudott elnyomni.
Ám Fabien legnagyobb meglepetésére nem történt semmi. Az őr néhányszor végighordozta rajta a tekintetét, majd folytatta az útját, még csak vissza sem nézett.
„Talán jelenteni megy a többieknek vagy épp az alkotónak? Nem, az őrök ilyesmit sosem tesznek, ha szabályszegést látnak, nyomban kicsontozzák az áldozatot, nem kell nekik sem engedély, sem erősítés. Mégis mire véljem ezt?”
Fabien térdre rogyott. Még mindig hatással volt rá a félelem, és elsírta magát. Erre Zoé és Lenka is felkapták a fejüket. Értetlenül meredtek a földön kuporgó segédre, mire Zoé azt hitte, a kitörésük miatt sír, de aztán megérezte Fabien félelmeit, gyorsan odamászott hozzá, és átölelte.
 
– Mi történt, Fabien?
– Nem tudom – rázta a segéd a fejét. – Őszintén nem tudom!
– Elég volt belőletek – mondta Lenka, majd erőt vett magán, és felállt. – Vigyázz a tőrömre, bánatot megvető gyermek!
Lenka a bordáit tapogatva botladozott ki a kertből, az ösvényen pedig a fákba kapaszkodva haladt előre. Fabien utána akart menni, attól félt, összeesik, de aztán eszébe jutott, hogy Zoéval is foglalkoznia kell. Fölsegítette, és visszavitte a házba. A kanapéra ültette, mert mindkettejüknek egy pohár vizet, amit Zoé csak kortyolgatott, míg Fabien egy lendületre megitta. Volt mit mesélniük egymásnak, de mivel a boldogság hajthatatlan volt Fabien rémületét illetően, a segéd összefoglalta, mi is történt pontosan. A lány persze még ennyire sem értette a dolgot, szentül hitte, hogy az őrök mind könyörtelen, megátalkodott lények, ám az, hogy Fabien még életben volt, nem engedett erre következtetni. Ha csak nem volt valamiféle tervük Fabiennel, nekik vagy talán magának az alkotónak.
– Azt kétlem – mondta a segéd. – Legalábbis ebben a formában. Nem lehet úgy szerepem, hogy nem értesítenek róla. Montozé a szavát adta a dicsőséges Fővarázslónak.
– Számít valamit az alkotó szava?
– Fontos neki a Fővarázsló véleménye. Meghallgatja.
– Ez mind szép és jó, de ha valóban így van, a ti Fővarázslótok nem tehetne többet a népéért?
– Nem tudom. Erről beszélni se nagyon beszélhetnék, nemhogy kérdéseket tegyek fel!
 
Zoé elgondolkodott. Talán a Fővarázsló valóban minden követ megmozgatott a birodalom érdekében, és Montozé a tanácsait is megfogadta, de mi lehetett rá az oka? Kit érdekel a Fővarázsló véleménye, ha az alkotó olyan történetet ír, amilyeneket akar?
– Te jössz, Zoé! – Fabien ismét magára vonta a lány figyelmét. – Mi volt ez az egész azzal a lánnyal?
A boldogság mindent elmesélt. Egyetlen részletet sem hagyott ki attól kezdve, hogy magára hagyta Fabient a lámpácskával, és boldoggá tette az öregasszonyt. Beszámolt arról is, mit mondott neki Lenka a szerelemről, és arról is, hogy meglátása szerint talán nem csak egyetlen érzelem távozott Platónia birodalmából.
– Mi van keleten, Fabien? – kérdezte feszengve. Tudta, ha a szerelem felkutatására indul, egyedül kellett mennie. A segéd nem léphette át a birodalom határát, így hát mindent meg kellett tudnia tőle, mégis mire számíthat.
– Meriton, a Fekete Királyság. Az enemitek lakják.
– Mi az az enemit?
– Tulajdonképpen emberek, csak a szemgolyójuk nem fehér, hanem fekete, az íriszeik pedig színesek és jobban ragyognak, mint bármely csillag, amit valaha az égen láttál. Nem élnek sokáig, legfeljebb százkilencven évig. Volt szerencsém találkozni az ottani király tanácsadójával, Dominóval. Lenyűgöző férfi. Nagyon okos, nagyon türelmes, nagyon ravasz. Valójában ő irányítja a királyságot, de még a királlyal is elhiteti, hogy ő hozza a jó döntéseket, pedig Dominó adja a szájába a szavakat. Elképzelésem sincs, mi lesz majd Meritonnal, ha ez a tanácsadó meghal.
– Tehát a király pusztán egy báb?
– Nem! Dominó szándékai tisztességesek. Hűséges volt a király atyjához is, de a mostani uralkodó mindössze tizenhárom éves, és nem érdekli a kormányzás. Dominó a birodalomnak szenteli az életét. Remek ember. Ha ismernéd, értenéd, miről beszélek.
– Na és miért nevezik Fekete Királyságnak?
– Mert valóban fekete. Az épületek, a padok, még a növényzet is csaknem szurokfekete. Ha jól emlékszem, egyedül az utak rikítanak fehéren, a lakosok pedig kizárólag fekete ruhát viselhetnek, csupán egy-egy színes kiegészítő dobja fel az öltözetüket. Ezzel szemben a király sosem ölt feketét, de a hagyomány szerint az ő ruhája bármilyen más színű lehet.
– Nyomasztó lehet az a sok fekete.
– Valójában nem az. A légkör nagyon is érzelmes, csak úgy vibrál. Az enemitek nem szabnak gátat az érzelmeiknek, ha inger éri őket, dalra fakadnak. Dominót ezért is különlegesnek tartják, ugyanis őt még soha nem hallotta énekelni senki. Borzasztó nagy az önuralma.
– Így mindjárt máshogy hangzik! Egészen kedvemre való ez a királyság – mondta Zoé mosolyogva. – Elmegyek oda, út közben csak belebotlom még egy érzelembe, és a szerelemmel az oldalamon fogok visszatérni, Lenka meg bámulhat majd nagy szemekkel!
– Itt akarsz hagyni? Mi lesz velem nélküled? Zoé, te reményt hoztál az életembe. Segítened kell, hogy a birodalmunk boldog lehessen!
– Az is lesz. Ám ha valóban ezt szeretnénk, Lenka nem állhat az utunkba. Este indulok is. Ma még itt maradok, és megnézem, hogy gyakorolsz.
– Ó, Zoé!
 
Fabien letette poharát, és barátiasan a lány formás vállára hajtotta fejét. Zoé lágy csókokat lehelt természetellenes, kék fürtjeire, közben megsimogatta a hátát. Határozott volt és eltökélt, tudta, hogy minden rendben alakul majd, elvégre is melyik érzelem ne akart volna hozzá csatlakozni? Ki választaná a bánatot helyette, kiváltképp a szerelem? Zoé boldogságot hoz mindenki számára, ez az ő feladata. Lenka többé ne is álmodozzon a szerelem másik kezéről! Mindkettőt a boldogság ujjai szorongatják majd, ketten együtt pedig tökéletes békét hoznak az emberek szívének. Mégis ki akarna búslakodni, ha boldog is lehet?
Folytatások
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
151
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Előző részek
167
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
121
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
140
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
140
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
146
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Hasonló történetek
2738
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...
3141
- Mit tudsz a Pusztítás Torkáról? Halljam! - még az ajtónállók is összerezzentek a dühödt parancsra.
- Hatalmas varázsszer. - suttogta porszáraz torokkal a fogoly. Aki karjára húzza, képessé válik megnyitni valamiféle kaput, amin keresztül minden világok valamennyi fájdalma elpusztítja azt a lélekkel rendelkező lényt, aki a haszáló parancsol. De ennek a hatalomnak is ára van..
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: