Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 5. fejezet: Tönkretettetek!

Miró csendesen ücsörgött az ablak mellett. Ujjaival a függönnyel babrált, és türelmetlenül várta haza Kikot mestert. Nélküle magányos volt. Ha ő nem volt otthon, Miró nehezen tudta feltalálni magát.
Még azelőtt, hogy az alkotó átvette volna a hatalmat a birodalom felett kegyetlen tollával, annak könyörtelen tintájával és megbocsáthatatlan gondolataival, mindennapos szokása volt élvezni a nap melegét és a bőrét perzselő sugarakat vagy a tél hűvös szelét és az arcát bántó hideget, ahogy nekidőlt az üvegnek. De mióta behúzva kellett hagyni a függönyöket és távol maradni a kinti világtól, azóta unta magát és félt.
 
Kikot mester nélkül bizonytalan volt és magányos. Gyűlölt egyedül lenni, ám a mester az elmúlt időszakban mégis gyakran magára kellett, hogy hagyja. Kikot egy rendkívül különleges csótány, az egyetlen a létező összes csótány közül, aki képes volt, nemhogy varázsolni, de beszélni is. A Csótány királyság minden alattvalója tisztelte és nagyra tartotta, még maga a csótányok királya is, de a jelenlegi helyzet mindannyiukat megrémítette, feszültté tette, és Kikottól várták a tanácsokat, valamint a segítséget, ezért a mester egy hónapnak több, mint a felét a szülőföldjén töltötte, hogy megnyugtassa svábbogártársait és lelket öntsön beléjük.
 
Egyértelmű, hogy Mirót nem akarta magával vinni. Kár szépíteni, csak nyűg lett volna a mestere számára. Először is, még egy sasszemekkel megáldott ember is veszélyt jelentett volna a csótányokra, nemhogy egy fiatal, vak fiú, aki valószínűleg a fél várost eltiporná, végül mindenki már csak a királyt mentené... Másodszor pedig, mégis hová fektették volna le szerencsétlent? Nem számít, egy mester mennyire nézte le vagy vetette meg a segédeit, de akkor is a legjobb környezetet igyekezett biztosítani számukra, már csak azért is, hogy a többi varázslónak megmutassa, nála még a segédek is boldogok voltak, és nem pusztán a tanítványoknak járt minden.
Így tehát embereknek szánt ágy hiányában Kikot képtelen lett volna a segédjét a földre fektetni. Maradjon csak szépen otthon, és ne nagyon mászkáljon ki a házból, ha pedig mindenképpen szüksége lenne valamire, elküld egy kis mágikus pillangót Asztrát mester házába, az megkeresi Fabient, aki megígérte, nyomban felugrik és siet is Miróhoz, hogy segítsen neki, ha ő küldet érte.
 
A mágikus pillangó a legegyszerűbb, mégis a legérdekesebb varázslat volt a birodalomban. A segédek a Fehér Kastélyban, a tanítványok már gyerekkorukban megtanulták ezt a bűbájt, hiszen bizonyos helyzetekben akár az életüket menthetik meg, ha képesek megidézni egy ilyen pillangót. Oda ment, ahová a gazdája akarta, hogy menjen, és olyan mozdulatokat és libbenéseket adott elő a címzettnek, amilyet a varázsló megidézéskor elvárt tőle. Minden mozdulatnak különféle jelentést tulajdonítottak, a segédeknek csak tízet kellett ismerniük, a tanítványoknak harmincat, egy átlagos mágusnak ötvenet, míg a Tizenegyek Tanácsának tagjai ismerték mind a kétszáz üzenetet, amit egy pillangó képes volt jelzések formájában továbbítani.
Na igen, megidézni egyszerű volt, üzenetet küldeni vele könnyű, ám a lepke egy bizonyos mértékben külsejével megjelenítette gazdája személyiségét. Ily módon a legtöbb mágus inkább egy megbízható futárral küldözgette a leveleit, mivelhogy Platóniában tilos volt madarat vagy egyéb állatot ilyesfajta munkára befogni, az állati alakban élő varázslókra és varázslónőkre való tekintettel.
 
A nagymesterek képesek voltak arra, hogy egy közönséges, pici, szürke pillangót küldjenek, ezzel is palástolva magukat. Fabien például életében csak egyszer látta a mestere igazi lepkéjét, amikor is a páva megtanította neki, hogyan idézze meg, ugyanis a segédnek, bár igencsak kellemetlen volt, de még ezt sem sikerült megtanulnia a Fehér Kastélyban. Fabien jól emlékezett Asztrát pillangójának hatalmas, tengerkék szárnyaira, melyeken ezüstös csillogás futott végig, követve a rengeteg, érdekes, de teljesen logikátlan, fehér mintát. Lábacskái rendkívül hosszúak és mozdulatlanok, míg szemei borzasztó nagyok, feketék és drágakőszerűek voltak. A lepke még csillámos kis fénysugarat is húzott maga után, miközben repült, és csilingelő hangot hallatott, valahányszor leszállt a földre vagy az asztalra. A segéd abban reménykedett, hogy az ő pillangója is ilyen pompás lesz és kecses, ám amikor tenyerei közül egy bolyhos, koromfekete, apró jószágot engedett ki, ami különös, zümmögő hangot hallatott, még a székéből is felugrott, és undorodva húzodott közelebb a mesteréhez.
 
„Mester, mi ez? Hisz ez ronda!” – szörnyülködött, mire a pillangó sértetten, még az eddiginél is hangosabban zümmögve megindult feléje. Fabien rémülten vetette magát az asztal alá, mintha nem is egy kis rovarral, hanem egy hatalmas szörnyeteggel állna szemben.
„Sértődékeny, mint te magad” – felelte a mester higgadtan. – „És meglehetősen fiatalka, még alakulni fog.”
Kikot is elküldte saját pillangóját Mirónak, de mivelhogy a segéd nem láthatta, így egy lágy dallammal hozta tudtára, mikorra kell a mesterének visszatérnie. A pillangó ezt a napot hozta üzenetként, nem csoda hát, hogy Miró ily türelmetlenül fészkelődött az ablak mellett, a legkisebb neszre is felfigyelve.
 
– Magányos vagy, ugye? – érintette meg két, puha kéz a vállait. - Ugye még az vagy?
– Az vagyok - felelte Miró bágyadtan. Nem tudta, ki ez a fiatal férfi, akiről fogalma sem volt, hogy néz ki, csak a selymes, mindig nyugodt és szomorkás hangját ismerte, és mindössze annyiban volt biztos, hogy rajta kívül nem kommunikált senki mással, de még csak Kikot mester sem érezte a jelenlétét, pedig már lassan egy hónapja, hogy befészkelte magát ebbe a házba. Nem volt egy beszédes típus, de gyakran időzött Miró mellett, aki ahelyett, hogy jobban lett volna a társaságától, csak még magányosabbnak érezte magát.
– Elmúlik valaha ez az érzés? – kérdezte a segéd, és megérintette a férfi kezét.
– Sosem fogok elmúlni.
– Mondd, hogy nézel ki? Legalább erre válaszolj nekem! Tudni szeretném, ki vagy.
– Félek, ha beszélgetek veled, többé nem leszel magányos.
– Hidd el, az leszek. Mindig az vagyok. Beszélj hát nyugodtan!
– Én vagyok a magány.
– Ezt nem értem.
– Nem is kell. Bár most testet öltöttem, nem így nézek ki igazából. Valójában én egy medál vagyok. Egy kopott medál, régi láncra felfűzve, ami egykor egy bánatos asszonyé volt. A szeretett férfitól ajándékozta meg vele, akit a történetbeli király hadba szólított. Ezzel ígérte meg, hogy visszatér hozzá, de soha nem tette. Az asszony pedig magányosan halt meg sok, nagyon, nagyon sok év elteltével.
– És most hogy nézel ki?
 
Miró nem különösebben tudta eldönteni, hogy ez a férfi, aki a magánynak nevezte magát, pusztán csak a képzelet szüleménye vagy jelenleg is valós beszélgetést folytatott vele, de tulajdonképpen nem is érdekelte. Mit számít? Úgysem tudhatta meg senki.
– Nem hasonlítok külsőleg Platónia lakosaihoz. Fiatalos az arcom, keskenyek a szemeim és nagyon világosbarnák. Magas vagyok, a vállaim szélesek, kifejezetten izmosnak nem tartom magamat, de nincs is miért szégyenkeznem, ahogy ti mondanátok. A ruházatom egyszerű, egyáltalán nem giccses, egy lenge hosszúujjas, vajszínű póló és egy vékony, testhez simuló nadrág. Cipőt nem is hordok, de talán a hajviseltem lenne a legkülönösebb számodra. Nekem nem olyan hosszú, mint az itt élő férfiaknak. Nem mondom, dúsnak dús, de alig ér a fülem alá.
– Milyen színű?
– Barna, akárcsak a szemem, de még annál is világosabb.
– Na és az orrod? Az milyen?
– Egyenes, szerintem túlságosan is, de nem nagy.
– Hát az ajkaid?
– Mit mondhatnék az ajkaimról?
– Vékonyak, pirosak, haloványak, keskenyek?
– Keskenyek és vékonyak.
– Úgy képzelem, helyes vagy.
– Kezdem egyre kevésbé magányosnak érezni magamat. Kezdem elveszteni önmagam! Hallgass, kérlek!
És Miró elhallgatott. Továbbra is érezte a magány jelenlétét, de figyelmen kívül hagyta. Úgy tett, mintha nem ismerné, hiszen mi mást is várna tőle a magány?
 
Az idő észrevétlenül, de mégis lassan haladt. Miró a gondolataiba merült, a mesterét hiányolta és Fabient akarta maga mellé, méghozzá máris! Azonban így is sokat zargatta az elmúlt napokban, neveletlenség lett volna megint érte küldetni. Nem függhet ennyire Fabientől, akinek szintén megvoltak a maga problémái. Tudta, hogy nem egyszerű neki, és nem abból, hogy ő azt mondta, éppen az volt az árulkodó jel, hogy nem mondott semmit! Ez nagyon is jellemző volt rá. Ha túlságosan is tőmondatokban fogalmazott egy adott témában, akkor valami gondja volt, de azt úgysem osztotta meg. Sosem terhelte Mirót a bajaival... Senkit sem terhelt a bajaival. Miró erősnek látta Fabient, mégis valahogy olyan zárkózottnak. Közelebb akart kerülni hozzá. Szerette volna, ha minden egyes napját vele tölthette volna, míg a mesterét kiengedik a Bíbor Börtönből.
Fábien mindig olyan kedves volt hozzá! Nem csúfolta ki a vaksága miatt, és nem mondta rá, hogy „bűnös”. Miró abban sem volt biztos, kiérdemelte-e ezt a szót egyáltalán. Legjobb tudomása szerint példamutató segédként élte mindennapjait, sosem csinált semmit, amivel foltot ejtett volna mestere vagy a saját becsületén. Kikot mester nem volt hajlandó elárulni neki, tulajdonképpen miért is büntették meg. Fabien is megpróbált érdeklődni Asztrát mesternél, ám a páva szokatlanul hallgataggá vált, amikor szóba került ez a téma.
Már késő délután felé járt az idő, és Miró is lassan félálomba merült, mikor kinyílt, majd rögtön utána csukódott is az ajtó. A segéd erre felkapta a fejét. Izgalmát véka alá rejtette, nem akarta kimutatni Kikot mesternek, hogy nagyon is örült az érkezésének.
 
– Te vagy az, mester? – kérdezte, mintha csak arról akart volna megbizonyosodni, nem-e egy tolvaj surrant be a házikóba. Mi is lenne akkor a mester becses ékszereivel? Miró ugyan nem lett volna képes megakadályozni egy olyan tolvajt, aki még mágia birtokában is lehetett. Micsoda szégyen!
„Ezen nem lehet szépíteni, szégyen vagyok Kikot mester számára. A Fehér Kastélyban kellett volna hagynia Fabiennel. Mi összetartoztunk! Úgy terveztem, ha a mestert végre kiengedik, és eljön értem, ráveszem, hogy Fabient is fogadja be, hiszen magához vette volna, én tudom! De Asztrát és Kikot mester megelőzték” – gondolta Miró, ahogy a kis csótány felmászott a lábán. Megérezte a kis ragacsos ízeltlábakat, először a kézfején, majd a nyakán, végül a mester megpihent az arcán.
– Ki lenne? – kérdezett vissza Kikot, és csápjaival megcirógatta segédje szemhéját. – Hiányoltál?
- Nem – hazudta Míró. – Én egyvalakit hiányolok, de őt elvettétek tőlem.
– Hálátlan vagy és tiszteletlen.
– Utóbbit megérdemlitek, az előbbi ellenkezője nem is tudom, miként lehet elvárás.
– Vissza fogod kapni a mesteredet.
– Mikor?
– Talán még egy öt év, de ez a Fővarázslótól is függ.
– Köpök a Fővarázslóra!
– Miró! A többi segéd mind kényeztetéssel fogadja a mesterét, ha az hosszú és fárasztó útról tér haza. Nekem miért ez a viselkedés jár ki?
– Igazad van, mester. Mondd, mit szeretnél? Bújjak az ágyadba, és mutassam ki az imádatomat? Nem vagyok biztos benne, hogy beférek, de valahogy biztosan megoldjuk.
– Szégyelld magad!
– Tényleg! Hogy szerelmeskednek a csótányok? Az ilyesmiről nem tanultunk.
– Szeretnéd megnézni?
 
Miró szíve hatalmasat dobbant. Ajkai megnyíltak, egyik szeméből könny csordult ki, kapkodva vette a levegőt, és remegett dühében. Kikot borzasztóan megbánta szavait, azt sem tudta, mit mondhatna, amivel kifejezhetné bűntudatát.
– Bocsáss meg nekem, Miró. Méltatlan volt a részemről, hogy… - mielőtt befejezhette volna, a segéd egy határozott mozdulattal lesöpörte arcáról a mesterét. Kezeivel eltakarta a szemeit, és beleüvöltött a tenyereibe:
– Tönkretettek! Nem tettem ellenetek semmit, de bántottatok!
– Miró!
– Nem! Mindentől megfosztottatok! Nem olvashatok többé, nem írhatok többé, nem használhatom többé a mágiámat, és még csak… - a segéd felállt a székből, belekapaszkodott a függönyökbe, majd a vastag szöveten keresztül az ablaknak nyomta a homlokát – …még csak nem is gyönyörködhetem a naplementében.
Térdre rogyott, a fejét rázta, a szívéhez kapott, mintha testi fájdalmai lennének, holott a gyötrelem belülről töltötte ki. Ez rosszabb volt… a halálnál is!
 
– Nem, nem, nem… – ismételgette, ahogy elterült a földön. – Nem, nem, nem…
– Ne csináld ezt velem, kérlek! – mondta neki Kikot bűntudatosan, és ő is összehúzta magát. Mozdulatlanul, kis teste alá rejtett lábakkal figyelte Mirót, ahogy tehetetlenül szenved és vonaglik.
– Nem tudom, hogy néz ki Fabien – suttogta a segéd bánatosan, vágyakozással a hangjában. – Hiába tapogattam kétségbeesetten az arcát, tudom, hogy a róla alkotott képem távolról sem felel meg a valóságnak. Azt mondta, már nem barna, hanem ciánkék a haja. Szerette volna, hogy minden apró változással tisztában legyek a külsejét illetően. Én nem… nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így nem mertem megemlíteni, hogy… igazából már nem emlékszem, milyen is az a ciánkék!
Miró keserves sírásban tört ki. A mestere mindebből semmit nem akart hallani. Boldoggá szerette volna tenni Mirót, ám volt-e erre mód, ha egyszer nem adhatta neki vissza a látását, az életét, a szeretteit és a mindennapi örömöket?
– Kérlek, nagyon kérlek, ne sírj…!
– De! Igenis sírok! – kiabált vissza a segéd. – Tönkretettek! Hallod, Kikot mester?! Tönkre!
Folytatások
109
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
151
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
137
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
168
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Előző részek
140
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
140
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
147
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
291
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt
és csak a saját érdekeit nézte...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt...
Ez a mese is úgy kezdődik, mint...
Hasonló történetek
3180
- Miféle lények az orkok? Északon semmit sem tudni róluk.
- Félig értelmes szörnyetegek. Testüket fekete szőr borítja, pofájukat kivéve. Szemeik aprók, sunyik és gonoszak. Foguk a hullaevéshez szokott. Beszélni nem tudnak, de a gesztusokat jól értik és az értelmesebbek megtanulják érteni a nyelvek némelyikét. Der Zlameyan állítólag démonokkal keresztezett orkokat hoz létre mágiával, ezek már félelmetesen okosak is tudnak lenni...
2799
Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: