Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 4. fejezet: A boldogság bánata

Fabien egy szót sem szólt Zoéhoz, csak megvárta míg gyorsan visszaszállt a lámpába, aztán rohanni kezdett vele, egyenesen vissza az erdőbe.
Asztrát mester végtelenül türelmes volt, de Fabien saját tapasztalatából tudta, hogy néha-néha még nála is elszakadt az a mágikus cérna. Nem volt róla meggyőződve, hogy a sellő kielégítő kifogás lesz, sőt, talán csak rontana a helyzeten, ha Sijät is szóba hozná.
„Ilyesmi még csak eszembe se jusson!” – rázta meg gyorsan a fejét. – „Legalább ebben ne hazudjak neki!”
Oly lélekszakadva futott, hogy mikor egy vékonyabb ösvényhez ért, nem vette észre a talajból előbújó gyökereket, és elbotlott az egyikben. A lámpácska kiesett a kezéből, pattant egyet-kettőt a földön, majd begurult egy fa tövébe.
Fabien bőre felhorzsolódott, ruhája kiszakadt. Ennek következtében sem a térdét, sem az alkarját nem takarta semmi.
 
„Na most mit csináljak?” – kérdezte magától, majd körbekémlelt, hogy nem-e járt valaki a közelben, aki megláthatta volna csupasz bőrét. Pusztán egy pillanatra meredt előre, ám mikor meglátott egy fekete, mégis kecsesen mozgó alakot közeledni, lesütötte tekintetét, és összegömbölyödött az út közepén, lábait felhúzva, karjaival pedig szorosan átölelve a térdét. Bárki közeledett is, abban reménykedett, békén hagyja, de miért is lett volna szerencséje?
– Mit művelsz, te ostoba?
Bonifác mester volt az, a karjánál fogva rántotta fel Fabient a talajról, karmait mélyen a segédbe mélyesztette, mire ő felnyekkent, de mikor végre önerőből talpra tudott állni, a varázsló elengedte.
– Tisztában vagy vele, mennyire aggódik érted a mestered?
A segéd habozott.
A lámpájáért nyúlt, felvette, leporolta, és magához szorította.
– Tudom – felelte, de nem mert ennél többet mondani. Bonifác így is borzasztó dühös volt, valószínűleg nem is volt kíváncsi a kifogásaira.
– Tudod, te szemérmetlen gyermek? Szégyent hoztál a mesteredre. Bárki más a helyemben szaladna a Fővarázslóhoz, és nyomban levágnák a hajadat! Tisztában vagy vele te magad is, ha egy varázsló vagy varázslónő, legyen az még csak tanítvány vagy akár segéd, ha szégyent hoz magára, a mesterére, egy másik mesterre, netalán a birodalomra, annak levágják a haját a nyilvánosság előtt, a mesterével pedig végignézetik. Vannak mesterek, akik ilyenkor sírnak örömükben, mert tudják, minél többször vágják le pártfogoltjuk haját, annál közelebb kerülnek ahhoz, hogy belőlük is mester váljék, és persze minden hajlevágás újabb tapasztalatszerzést jelent, és ahhoz, hogy valaki bekerüljön a Tizenegyek Tanácsába, sok tapasztalatot kell összegyűjtenie, de a te eseted más, és az én segédemé is más volt. Nem hullajtottam örömkönnyeket, amikor egy éles és hosszú pengével megfosztották a hajától… A dús, gesztenyebarna hajától. Hiába volt ez tapasztalat a számára, én mégis oda akartam menni hozzá, hogy mindkét szemét kivájjam azért a fájdalomért, amit nekem okozott. Nem tanulóként tekintettem rá aznap, hanem árulóként. Rád pedig, ha effajta szakadt öltözék miatt kell nyilvánosság elé állítani, nem vétkesként fognak tekinteni, hanem szajhaként. Szajha vagy, Fabien?
– Nem! - rezzent össze a segéd rémülten. – Hisz csak baleset történt!
– Örülhetsz, hogy nem az én segédem vagy, de Asztrát túl jószívű, nem fog ezért kellőképpen megbüntetni, így ez a feladat rám hárul.
Bonifác Fabien fejéhez kapott, mancsával a hajába markolt, mintha csak az előzőekre akart volna visszautalni, és fürtjeinél fogva húzni kezdte maga után a segédet. Fabien egyik kezével a lámpácskát szorította magához, a másikkal pedig Bonifác csuklójáért kapott. Esze ágában se volt szabadulni, de az alapvető emberi ösztönei elutasították a fájdalmat, és jajgatásra késztették. A macska mindezt majdnem a teljes út alatt figyelmen kívül hagyta. Olyan méltóságteljesen lépkedett előre. mintha nem is a nyolcadik mesternek, hanem magának a bagolyistennek képzelte volna magát.
 
– Csendesebben! - szólt rá Fabienre, mikor már Asztrát mester háza tájékán jártak. - Fellármázod az egész erdőt. Vagy azt akarod, hogy ilyen szánalmas állapotban lásson a mestered?
Fabien összeszorította a fogát. Görnyedve, könnyezve, és vörös arccal haladt tovább Bonifác nyomában az ösvényen. A nyolcadik mester kérdése helyénvaló volt. Abban reménykedett, hogy Bonifác a kertkapunál elengedi, és összeszedheti magát mielőtt belép a házba, hogy legalább a páva előtt ne kelljen teljesen megszégyenülnie, azonban, mint kiderült, a birodalom minden varázslata és mágiája ellene dolgozott. Asztrát mester az ellenkező irányból közeledett feléjük, meglehetősen idegesen rázva farktollait és csapdosva szárnyait.
Amikor észrevette barátját és segédjét, megszaporázta lépéseit, mire pont a kapu előtt találkoztak össze. Ekkor eresztette el Bonifác Fabient, aki kimerülten hullott a talajra a lámpácskájával együtt. A mester odahajolt hozzá, csőrével megbökdöste az arcát, de a segéd túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy föl merjen nézni.
Ha Asztrát büntette volna így meg, jogosnak ítéli, és elfogadja, hiszen megérdemli, de Bonifác megalázta, és a mestere helyett ítélkezett fölötte. Ehhez a macskavarázslónak semmi joga nem volt!
 
– Mondtam, hogy ne bántsd! Mire volt ez jó? – csattant fel a mester, majd rácsípett Fabien ruhájára, és felrántotta a földről. Levette saját díszes és drága, éjkékszínű kabátját, majd a segédre terítette. – Takard el magadat, gyermekem!
– Te úgysem büntetted volna meg – felelte Bonifác határozottan. – Többet viszont eszébe se jut majd becsapni téged.
– Bonifác, te egy nagyon értékes barát vagy a számomra. Hálás vagyok a sok segítségért, és azért is, hogy megtaláltad nekem a segédemet, de elképzelni sem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy kezet emelj rá. Azzal, hogy Fabient bünteted, nem kapod vissza hamarabb Gregoriant, és nem tudod jóvá tenni a múltban hozott rossz döntéseidet. Ne az én segédemre vetítsd ki a tiéd hibáit és vétkeit.
Bonifác megrökönyödött. Keserű érzés járta át Asztrát szavait hallva, magány, bánat és harag egyaránt. Barátja igazat beszélt, semmi köze Fabienhez, Fabiennek pedig semmi köze Gregorianhez. Hiba volt ebbe beleavatkozni, csak össze kellett volna szednie a páva segédjét, és hazahoznia.
– Bocsáss meg nekem – kérte őszintén. – Nem fordul többet elő.
– Elfogadom. És most siess haza! Nehogy miattam kerülj bajba.
Bonifác még vetett egy fájdalmas pillantást Fabienre, majd kecses lépteit megőrizve folytatta útját az Arany faluba, vissza az otthonába, ha pedig Gregorian egyszer visszatér, ismét az ő otthona is lesz.
 
A páva átkarolta szárnyával a segédet, még egyszer körbenézett, hogy nem sétálgatott-e a közelben egy őr, de még így is veszélyes játékot űztek. Hamar-hamar bevezette Fabient a házba, bezárta az ajtót, és kivette a lámpát a kezéből. A segéd ekkor összeomlott, olyan keserves zokogásban tört ki, hogy első nekifutásból a páva azt sem tudta, mihez kezdjen vele. A segéd a nappaliba rohant, a kanapé mellé borult, ráhajtott a fejét egy díszpárnára, és sírt, de olyan bánatosan és kétségbeesetten, mintha soha nem is akarta volna abbahagyni.
– Ne itasd itt az egereket, ekkora katasztrófa azért nem történt – mondta neki a mester, és lerakta a lámpát a kisasztalra. - Drága gyermekem, fejezd ezt be! Nem haragszom rád, de szeretném, ha elmondanád, hol voltál.
– Szégyent hoztam rád – szipogott a segéd, és megtörölgette ruhája ujjával az arcát. – Bonifác mester látta a csupasz bőrömet, és talán egy sellő is a lábfejemet. Nem szabadott volna levennem a cipőmet! Ennek tetejében még be is csaptalak, mester.
– Egy sellő? – kérdezett vissza a páva, és leült a kanapéra. Csőrével megint ruhája gallérjáért kapott, és az ölébe húzta Fabien fejét. A segéd erre elnémult. A mester ruhájának finom illata, és selymesen puha tollai minden kedvét elvették a sírástól. Nyugalom járta át, és biztonságban érezte magát. – Látod, ezért haragszom. Hát nem figyelmeztettelek, hogy maradj távol tőlük? Különösképp, ha érdeklődést mutatnak az irányodba.
– Ő kedves volt - suttogta Fabien, és belemarkolt a meseszép, jádefehér tollakba. – Szeretne még velem találkozni.
– Persze, hogy kedves volt. Addig-addig kedveskedik, míg magába nem bolondít édes szavaival és feltétlen figyelmével.
– Káprázatos farktollazat, hófehér pelyhek, elegáns mozgás és csodás bóbiták csábítottak el, nem fekete uszony, vörös haj és titokzatos tekintet.
– Csitt! Ne beszélj butaságokat.
– Hogy lenne ez butaság? Téged még sosem csábított el semmi?
– Ha azt felelem, bársonyos, datolyabarna haj, porcelán bőr, zafír és gyöngyház enciánkék árnyalataiban csillogó, magányos szemek és kellemes, jóságos személyiség bolondított meg, semmivel nem volnék különb a többi mestertől, akik csak az ágyuk melegítésére használják a segédeiket.
– Te nem olyan vagy, kedves mester, nem is lehetnél.
– Tudatlan gyermek. Fogalmad sincs, milyen vagyok.
– Tudom, hogy nagylelkű vagy és gondoskodó. Kicsit sem hasonlítasz a Fekete Torony mesterére, aki semmire nem értékeli a segédeket, és csak kihasználja a képességeiket. Te csodálatos vagy, mester. A legjólelkűbb varázsló, akivel valaha is találkoztam.
– És ha azt mondanám, csak szánalomból vettelek magamhoz? Hogy lenézem a segédeket, és megvettem az embereket? Hogy azért döntöttem úgy, hogy magamhoz veszlek, mert gyűlölöm a Fekete Torony mesterét, és téged akartalak megfosztani tőle?
– Nem hinnék neked. Ahhoz túlságosan kedves voltál hozzám.
– Ó, naiv, fiatal gyermek. Szórakoztat az ártatlanságot, de bevallom, megbabonáz a lelked szépsége. De nem teszlek a reszkető, bíborszárnyú kismadarammá, és nem zárlak az akaratom bűvös kalitkájába. Nem fogom szép lelked tüneményes rózsáját lassú halálra ítélni, mert nincs tüskéd, amivel megvédhetnéd magadat.
– Minek nekem tüske ellened, mester? Sosem bántanál. Egy esztendővel ezelőtt még ugyanígy az öledbe fektettél, lágy szavakat súgtál a fülembe, és megnevettettél. Mitől más, ha még az öleléseddel is megjutalmazol?
– Nem jutalom az egy segédnek. Nem te volnál az első, akit tönkretennék a vágyaimmal.
– Ki volt az?
– Féltékeny vagy?
– Miért lennék? Nem vagy az enyém.
– Butus. Akiről én beszélek, évekkel ezelőtt meghalt.
– A vágyaid ölték meg?
A mester nem válaszolt. Szárnyával betakarta Fabien arcát, ami a beszélgetés végét jelentette.
A páva mindig így jelezte segédjének, ha érzékennyé vált számára a téma. Fabien ezt többnyire megértette, és elfogadta. Nem várta el mesterétől, hogy olyasvalamiről beszéljen, ami sebeket szaggatott fel a szívében.
 
– Szeretnél találkozni azzal a sellővel? – kérdezte a páva, ahogy felállította Fabient, hogy megmozgathassa szárnyait, és végül ő maga is feltápászkodhasson.
– Igen, mester, szeretnék.
– Megengedem.
– Igazán?
– De nem nélkülem. Ott leszek én is a közelben, így ha netán valami baj történne, elég csak sikkantanod egyet, és én ott termek.
– Köszönöm, mester, így én is nyugodtabb volnék. De mondd, nem csapom be ezzel azt a sellőt?
– Tettél neki említést rólam?
– Illendően bemutatkoztam.
Hogy szavait nyomatékosítsa, Fabien büszkén kihúzta magát. Legalább ebben nem hozott szégyent Asztrát mesterre.
– Ez esetben, ha van egy kis esze, feltételezheti, hogy nem egyedül mész. Mivel holnap telihold, és én este bezárkózom, legfeljebb csak a holdtölte ötödik napján mehetünk, tehát a kígyó hónapjának tizedik napján. Mit gondolsz, megfelel ez a te sellődnek?
– A bagoly hónapjának első holdtöltéig minden nap megfelel neki.
– Úgy kezdem bánni, hogy engedélyeztem a találkozót.
– Miért, mester?
– A sellőkről sok mindent el lehet mondani, de hogy türelmesek lennének… Bizonyos, ám számunkra ismeretlen okokból kifolyólag, nagyon elnyerted a tetszését.
– És ez ellenedre van, mester?
– Úgy szeretnéd?
– Örülnék neki.
– Meg kell tagadjam tőled, mert semmi nem mondatja velem azt, hogy távol tartsalak tőle.
 
A páva megrázta ragyogó tollazatát. Amikor a fény és az árnyékok hullámként végigsuhantak a testén, Fabien lesütötte tekintetét, és elfojtott egy sóhajt. Milyen gyönyörű is volt az ő mestere! Szerette volna megérinteni azokat a tollakat, de nem ápolgatás céljából. Érzékien akarta tenni, lassan és gyöngéden, hogy kiélvezhesse minden percét, ahogy ujjaival végigsimít a puha pihéken. A mester most oly közel engedte magához, de mégsem tudott betelni vele. Mióta nyomasztja már ez a tisztességtelen vágy, és mióta vannak tisztátalan gondolatai a mestert illetően? És valóban csak az elmúlt egy évben távolodtak el ennyire egymástól?
 
Fabienben tudatosult a felismerés, és kelletlen távolabb húzódott a pávától.
„Tagadhatatlan, hogy Asztrát mester hűvösebb és tapinthatóan feszültebb, mint általában, de mindig is megtartotta tőlem a két lépés távolságot. Sosem érhetek fel hozzá, és ezt ő is nagyon jól tudja. Őt dicsőség veszi körül, fény és varázslat, engem pedig… semmi. Nem vagyok képes kivívni az elismerését, így sosem fog méltónak tartani magához.”
Fabiennek ökölbe szorultak a kezei. Bár ne ajándékozott volna neki a páva annyi pompás ruhát, pazar ékszert és megannyi becses időt! Bár ne gondoskodott volna róla ily önfeláldozón. Bár ne hagyta volna, hogy Fabien megszeresse!
 
– Ó, majd elfelejtettem! - vonta vissza magára a mester Fabien tekintetét, de hiába, mert a segéd pusztán a szemeivel figyelt, míg gondolatai messze jártak. Szívét a harag kígyóként mardosta. Ha olyan erős lett volna, mint a Fekete Torony mestereinek segédei és tanítványai, Asztrát értelemszerűen többre tartaná.
„Kell, hogy legyen valami megoldás!”
– Jó híreim vannak, szépséges segédem. A Fővarázsló elérte az alkotónál, hogy szüneteltesse az írást a bagoly fesztivál idejére. Ez azt jelenti, hogy a bagoly hónap első hét napjában az őrök az égvilágon semmibe nem fognak belekötni. Erre a rövid időre ismét természetes életet élhetünk, és idén szívesen elkísérlek az ünnepségre. Sosem mentünk még együtt, holott tavaly is örültél volna, ha veled tartok. Idén nincs ellenvetésem.
– Jól hangzik – felelte a segéd eltűnődve.
 
„Csak tudom valamiképpen fejleszteni magamat!” - ahogy ezen gondolkodott, Fabien pillantása a könyvespolcra esett. Szemei felcsillantak, és mosolyogva nézett újra Asztrát mesterre, aki már épp kezdett csodálkozni, amiért Fabien nem derült jobb kedvre a nagyszerű hírektől.
– Sőt mi több! Remekül. Alig várom, hogy veled mehessek a fesztiválra.
– Végtelenül kedves vagy, én pedig megnyugodtam, hogy túltetted magad a történteken. És ha most megbocsátasz, visszavonulok. Korán ébressz fel, és mire megreggelizem, készíts elő nekem egy ruhát. Illetve meg is mosakodnék, mielőtt elmegyek.
– Mégis hová, mester?
– Bonifáccal találkozom, ami azt illeti. A mestereknek se árt, ha időnként gyakorolnak. Késő délutánig vissza sem térek. Addig is próbálj meg nem bajba keveredni. Továbbá, meglehet, a Páva falujába is ellátogatom, és beszélek az ottélőkkel. Ez ellen egy őrnek sem lehet kifogása, tekintve, hogy már régóta nem jártam ott.
Ezt hallva Fabient akaratlanul is átjárta a féltékenység.
 
Még évszázadokkal ezelőtt Platónia birodalmát tizenegy részre osztották fel, és mindegyik mestert felelőssé tették egy-egy területért és az ott élő emberekért, valamint állatokért.
Asztrát mester kapta a Fekete Erdőt és az annak keleti részén elterülő nyolc falvat, melyek közül a legnagyobb a Páva faluja, amit magáról a mesterről neveztek el, mindezen kívül kiérdemelte még a Bagolyisten Nagytemplomát, a Sólyom-hegyeket és az Árnyas völgyet.
 
Mióta Montozé átvette az uralmat a birodalom fölött, pusztán feleannyi felelősség terhelődött a páva vállaira, mint azelőtt. Korábban minden hónapban látogatást tett a falvakba, ahová Fabient sosem vitte magával, a Nagytemplomba is csak egyszer, de azt sem szívjóságból vagy mert szerette volna, hogy vele legyen, egyszerűen csak alapműveltségnek tekintette a segédje részéről, hogy ismerje ezt a híres, díszes és szent templomot, amit még Platónia megalakulása előtt emeltek a bagolyisten tiszteletére.
 
Fabien irigykedett, mert tudta, milyen megértő és odaadó a páva a falusiakkal, ami érthető, hiszen felelősséggel tartozott értük, de nem tudta nem meghallani, miket beszélnek a mesterről és arról, hogyan nyújt mindenben fantasztikus varázslataival segítséget, milyen kedvesen ülteti ölébe a gyermekeket, és mégis alig tudnak róla valamit. Megjelenik akár egy jóságos szellem, különös szavakat használ, nem árul el magáról semmit, és amilyen rejtélyesen felbukkan segíteni, ugyanolyan titokzatosan is távozik.
 
A segéd is vágyta ezt a figyelmet, ha nem többet. Igaz, ő részese volt a páva életének, ismerte a személyiségét és a szokásait, mégis úgy érezte, a falusiak, akik semmit nem tudnak róla és egyáltalán nincsenek a hasznára, de Fabien meglátása szerint annál inkább a terhére, többet kapnak a páva szeretetéből, mint Fabien valaha is.
 
– Pihenj le te is, gyermekem – mondta neki a mester, ahogy megindult a szobája felé.
– Mester, engedd meg, hogy kérjek valamit!
– Kérj!
– Hadd csókoljam meg a lábadat!
A páva szembefordult a segédjével. Többször is végigmérte, mielőtt feleletet adott volna neki. Fabien gyakran meglepte különös kérdéseivel és furcsa ötleteivel, de ezeket sosem utasította vagy ítélte el. Mi oka lett volna rá? Segédje tisztelettudó volt és lelkiismeretes, ennek megfelelően is igyekezett bánni vele.
– Csókold! – mondta a páva, és jobb lábát kifeszítve előrenyújtotta. A segéd térdre ereszkedett előtte, lehajolt, egyik kezével finoman megérintette mestere lábát, majd ajkaival, éppen csak hozzáérve, lágy csókot lehelt rá. Kellemes bizsergés futott át a testén, és nem járt messze a valóságtól, ha most úgy érezte, ezekben a percekben közelebb került a mesterhez, mint életében eddig bármikor.
 
Le fogja nyűgözni a mestert. Megmutatja neki, hogy igenis ér annyit, mint a Fekete Toronyban élő segédek vagy mint a Sikoly-völgy varázslónőjének tanítványai. Muszáj, hogy képes legyen arra, amire ők is. A Fővarázsló nem véletlenül választotta ki megannyi gyermek közül Platónia birodalmában, sok-sok évvel ezelőtt. Megláthatott benne valamit, amit még sem a mester, sem ő nem fedezett fel saját magában. Elhatározásra jutott. Semmi nem gátolhatta meg abban, hogy felfedezze a tudatalattijában elzárt varázslatot.
 
Elhajolt a páva lábától, de nem egyenesedett fel azonnal. Térden állva nézte a mesterét, miközben kezeit a combjain pihentette. Azt kívánta, bár sorsfordító pillanat lett volna ez a kapcsolatukban. Ha most a páva beinvitálta volna őt a szobájába, és pihe-puha tollak közt ejtette volna csapdába, ő az ellenállás legkisebb jelét sem tanúsította volna.
– Most már eredj, Fabien! – mondta neki a mester. – Mindkettőnknek szüksége van a pihenésre.
– Igen, Asztrát mester – bólintott a segéd és feltápászkodott a szőnyegről. – Jó éjszakát!
– Ezt kívánom neked is!
 
A segéd a petróleumlámpával együtt vonult vissza a szobájába, ami ekkor nyomban világítani kezdett, és Zoé ismét megjelent Fabien előtt, de valami nagyon furcsa kifejezés ült az arcán. Létezik, hogy a boldogság letört legyen? Ez úgy hangzik, mint egy rosszul sikerült oximoron! Fabien megfogta Zoé kezét, leültette az ágyra, majd leguggolt mellé, és kedvesen rámosolygott.
– Mondd, minden rendben van?
– Hogyan is lenne?
Zoé szemeiből könnyek csordogáltak. Letelepedett a földre a segéd mellé, mert szerette volna megölelni. Arcát a nyakába fúrta, és elmélyedt a meleg, energiáktól túlcsordult ölelésben, amit Fabien viszonzott, de közben úgy hullámoztak az érzelmek a mellkasában, hogy hirtelen minden ötletét helytelennek vélte, és teljesen elbizonytalanodott önmagával és a mesterével kapcsolatban. Ezt váltja hát ki az emberekből, ha még maga a boldogság is bánatos?
– Az én hibám, hogy Bonifác mester bántott téged – suttogta bűntudatosan lány. – Neked ajándékoztam a lámpácskámat, mégsem tudtalak boldoggá tenni… És gyűlölöm a kapcsolatodat Asztrát mesterrel!
– Mit mondasz?
– Tőle akarod megkapni az örömöt, de folyton-folyvást elutasításba ütközöl, és ahelyett, hogy tennél ellene, inkább meghunyászkodsz előtte.
– Ő a mesterem. Nem tekintetem egyenlőnek magammal, ha egyszer nem vagyunk azok.
 
Zoé most még szorosabban ölelte segédet és a fejét rázta.
– Nincs ez így jól. Ha térdre borulva csókolsz neki lábat, soha nem fog magával egyenlőnek tekinteni!
– De, kedves leány, én nem is akarom, hogy a mesterem egyenlőnek gondoljon magával. Micsoda butaság is lenne a részemről! Pusztán annyit, hogy lássa, több vagyok egy egyszerű segédnél, aki csak arra jó, hogy felöltöztesse, a tollait kenegesse és reggelit készítsen neki. Az a vágyam, hogy méltó legyek a szeretetére, és én legyek az, akit mindenáron óvni akar, nem a falusiak.
– A mesterednek igaza van – húzódott odébb a boldogság, de kezeivel még mindig Fabien vállait fogta, és szomorkás mosollyal az arcán pillantott a másik irányba. – Naiv vagy, boldogtalan gyermek.
– Naivitás lenne azt hinni, hogy valaha is méltó leszek hozzá? – kérdezte Fabien sértődötten.
– Az ősi szellemek nevére, dehogy!
– Úgy döntöttem, fejleszteni fogom magamat a mesterem könyveivel. Ő nem engedi, hogy használjam őket. Azt mondta, azok a varázsigék még veszélyesek lehetnek számomra, de az igazság az, hogy jóformán egyáltalán nem tanít nekem mágiát. Holnap lesz lehetőségem gyakorolni, így, hogy nem lesz itthon.
– Én nem is tudom, Fabien…
A boldogság tétován karba fonta kezeit, és mintha erősen összpontosítani akart volna, lehunyta szemeit.
– Tisztában vagyok azzal, mi okoz örömöt az embereknek, így hidd el nekem, ha én mondom. Ezt egyáltalán nem értékelné – mondta végül eltorzult arccal.
– Persze, hogy nem, azonban nem ez számít, hanem a végeredmény.
– Fabien, ha valami bajod esik…
– Nem fog.
– Miért vagy ebben ilyen biztos?
– Majd vigyázok.
– Jól van. Ha már eldöntötted, nem foglak megakadályozni. De ha a mestered mégis rájönne valahogy, ne mondd, hogy nem figyelmeztettek!
Folytatások
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
151
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
136
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
167
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Előző részek
140
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
146
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
291
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt
és csak a saját érdekeit nézte...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt...
Ez a mese is úgy kezdődik, mint...
Hasonló történetek
2799
Csak ültek ott, nem mozdultak, olyanok voltak, mint a szobrok, mindenki a gondolataiba merült. Végül Horiq törte meg a csöndet:
- Mi emberek vagyunk. - kezdte - Az embereknek volt valaha egy olyan híres szokásuk, amit róluk neveztek el: az emberségesség. Ezért nem fogom társaimat irtani. Inkább korán kelünk, hogy a tündéket megelőzve átjussunk az erdőn...
3213
Már több mint háromezer éve vége az Istenek Háborújának. Orudzaburt elpusztították és újra megkezdődhetett a béke kora. Az élet virágzott, a kontinensen áldott béke honolt: felvirágzott ismét a kultúra, a művészetek, s a mindent átható mágia ismét új követőket talált.
Amikor már az élet kezdett visszatérni a mindennapi, megszokott medrébe, s a legöregebbek is csak alig-alig mesélgettek arról a háborúról, amit mindenki igyekezett mihamarabb elfelejteni, hirtelen megkezdődött a Káosz...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: