Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 3. fejezet: Az Ezüst-tenger sellői

Fabien sokáig ácsorgott némán saját ajtaja előtt. Nem mert kimenni. Tudta nagyon jól, milyen gyerekesen viselkedett, és a mesternek is megvoltak a saját, megterhelő problémái, nem terhelhette még az övéivel is. Bocsánatot kellett kérnie, és el kellett hitetnie vele, hogy semmi gondja-baja nem volt.
 
Végül rászánta magát, hogy lenyomja a kilincset és kilépjen a szobájából. Asztrát mester még mindig a székében ült, és mereven bámult Fabien törött tányérjára, de olyannyira elmélyedt a gondolataiban, hogy talán fel sem tűnt neki, a tányér darabkái, és a szétszóródott étel egyáltalán nem helyénvaló egy tiszta konyhában, sem a pulton, sem a padlón.
A boldogság jelzett Fabiennek, újra és újra meg-megvillantotta kis lámpácskáját. A segéd lelkiismeretesen felsóhajtott, és közelebb vonszolta magát a mesteréhez, de tisztességes, néhány lépés távolságra mégiscsak megállt, nehogy tolakodónak látszódjék. A páva kizökkent gondolatmenetéből, és féloldalasan a segédjére nézett. Inkább tűnt megbántottnak, mint haragosnak, de ezt Fabien még mindig csak nehezen tudta megállapítani.
– Bocsáss meg, mester - kérte, és térdre ereszkedett a páva előtt. - Nem lett volna szabad így viselkednem veled.
– Tudom, miért történt. Állj fel!
– Nem! Még ha nyomaszt is a birodalom jelenlegi helyzete, nem engedhetem meg magamnak, hogy így beszéljek veled. Kérlek, mester, büntess meg!
Fabien Asztrát elé borult, fejét a földig hajtotta, olyan mélyen, hogy homloka érintkezett a hideg kővel, haja az arcába hullott, tenyerével, homlokához hasonlóan, a hűvös padlóra támaszkodott. És most, hogy a düh köde teljesen eloszlott, átlátta, milyen ostobán is viselkedett, és bármennyire fájt neki, hogy távolabb került a mesterétől, tudnia kellett, hol a helye. Egy ideig csak várt, meg sem mert moccanni, amíg Asztrát mester engedélyt nem adott rá.
De a páva csak felállt a székből, megkerülte a földön kuporgó segédet, lépteinek hangja alapján pedig a szobája felé indult. Fabien nem nézett föl, de hallotta, hogy nyílik az ajtó. Kisvártatva pedig Asztrát ismét megjelent, és megállt a fiatal segéd mellett. Fabien, ahogy kék fürtjein keresztül oldalra pillantott, a mester szürke, a csirkékéhez hasonló, kapirgáló lábai rajzolódtak ki előtte, a padlót érintő, szép ruhája, illetve a meseszép farktollazata.
Ó, Fabien hogy szerette volna egyszer nyitva látni őket! Azokat a ragyogó, hófehér tollakat. Úgy képzelte, a mester még ennél is fenségesebb lenne.
„Lélegzetelállítóbb” - javította ki saját gondolatait a segéd. – „A mester ennél már nem is tudna fenségesebb lenni.”
 
– Állj fel, Fabien! Meg fogsz fázni.
A segéd feltápászkodott. Észrevette Asztrát selymes szárnyai közt a sokszor használt kis dobozt, ami levendula illatú, mágikus krémet tartalmazott, amivel bizonyos időközönként Fabien átkente Asztrát tollazatát.
– Takarítsd fel a törmeléket, utána pedig gyere, kend be a tollaimat!
– Igen!
Fabien megpróbált iparkodni. Összesöpörte a szilánkokat, és némi lelkiismeretfurdalással kidobta a tönkretett ételt. A biztonság kedvéért háromszor is végigszaladt a söprűvel a konyhán, majd fölmosott, és miután a padló is megszáradt, még egyszer felsepert. Eközben Asztrát nyugalmasan elücsörgött a nappaliban, időnként át-átkukucskált, hogy lássa, mivel ténykedik épp Fabien, és merthogy mindent olyan zajtalanul csinált, akár egy kisegér, hogy megbizonyosodjon róla, él-e még egyáltalán.
Dolga végeztével Fabien gyorsan visszatette a seprűt és a felmosót a helyére. Csatlakozott a mesteréhez a nappaliban. Letelepedett mögé a kanapén, elvette a krémet, tett valamennyit az ujjaira, majd Asztrát szárnyaiért nyúlt, és igyekezett minden tollat, még a legapróbb pihét is olyan óvatosan és gondosan bedörzsölni, amennyire az csak lehetséges volt.
 
„Mindig ez van” - gondolkodott tovább. – „Felgyülemlik bennem a feszültség, és nem adom meg a kellő tiszteletet a mesternek, utána meg a bocsánatáért esedezem, mire ő olyan könnyen megbocsát, mintha egy nagyon sajnálommal már el is lenne intézve. Régen hasonlók nem fordultak elő. Fájó szív nélkül kiadhattam magamból bármit, ami nyomta a lelkemet, és a mester figyelmesen meghallgatott.”
Fabien kissé elmerengett a múlton, de aztán összeszorította szemeit, és megrázta a fejét, hogy elhessegesse önző gondolatait.
„Nem! Elég ebből! Nem foglalkozhatom ennyit magammal, amikor a mester vállaira tengernyi gond nehezedik. A hasznára kell lennem, nem pedig elvárnom, hogy az én aprócseprő problémáimat megoldja."
– Fabien.
– Igen, mester?
– Úgy vélem, a szárnyaimnak már elegendő figyelmet szenteltél. Kérlek, folytasd máshol!
– Ne haragudj, mester, kicsit elkalandoztam.
A segéd kissé idegesen a doboz után kutatott, de nem emlékezett, hová rakta le. Nem lehet ennyire szétszórt! Mégis mikor lett ennyire figyelmetlen?
Össze-vissza kapkodta a fejét. Lenézett a kanapé mellé, de még a kanapé mögé is bekukkantott, azonban a kis dobozkának nyomát sem lelte.
– Fabien.
– Igen, Asztrát mester?
– Nyugodj meg egy kicsit - ezzel a páva, csőrével, segédje háta mögé bökött, és a dobozka csakugyan ott nyugodott a sarokban, közvetlen Fabien mögött, a legkézenfekvőbb helyen.
– Sajnálom, mester.
– „Sajnálom, mester”, „ne haragudj, mester”, „bocsáss meg, mester”, mást sem hallok tőled! Ebből most már komolyan elég! Az esetek többségében nem is cselekszel olyasmit, amiért a bocsánatomat kellene kérned. Amikor ide hoztalak, abban a hitben voltam, hogy különb vagy a Fekete Torony mesterének bábjaitól. „Büntess meg!” Talán még az ő szájukból sem hallani ilyet!
 
Fabien, nem is ügyelve arra, mit csinált, elhúzta kezeit. Erre mit mondhatna? Hiszen nem is szándékosan tette! Pusztán alapelvárásnak tekintette, hogy ha úgy érzi, helytelenül viselkedett, bocsánatot kell kérnie. Régen nem érzett erre kényszert. Ő is sokat változott, nem csak a mester viselkedik másképpen. Vajon milyen megoldást találhatna ebben a helyzetben? Mindenhez két személy kell, és a mester semmilyen jelét nem adta annak, hogy változtatni akarna a kapcsolatuk jelenlegi helyzetén. Fabien abban is biztos volt, hogy a mestert feszültté tette a bizonytalansága, mi másért az iménti kitörése? Arra jutott hát, hogy a legjobb, és a legtöbb, amit tehetett, ha valóban azt a látszatot keltette, hogy minden rendben volt, de akkor a beszédével sem árulhatta el magát.
– Igazad van, mester - vett erőt magán, és folytatta a fehér tollak ápolását. - Ezt befejezem, utána pihenj le, kérlek. Ahogy te is mondtad, holnap telihold.
Fabien semmiből jött nyugodtságát látva a mesterben kétségek támadtak. Zavarta, ha idegesnek vagy bánatosnak látta a segédjét, de az erőltetett nyugalmat még nehezebben viselte. Mindez arra figyelmeztette, hogy kudarcot vallott, mint mester, és mint tanító. A segédje kérdezni sem mert tőle.
– Fabien, tudom, hogy az elmúlt időszakban távolról sem voltam a legkifizetődőbb társaság, és nem hozhatom mentségemre, hogy nehéz számomra ez a helyzet, mert mindenki számára az, de perpillanat vannak személyes gondjaim is, amelyekkel nem kívánlak terhelni.
– De, mester, nekem nem lenne teher.
– Jóságos vagy, megértő, együttérző és segítőkész, de az én problémáim nem tartoznak rád. Legyen is elég ennyi - tette még hozzá a páva gyorsan, mikor látta, hogy Fabien ismét szólni készült. - Természetfölötti módon feszélyezve érzem magam, ha valaki a saját gondjaimat akarja megoldani helyettem, attól pedig különösen nyűgös leszek, ha segédem teszi ezt.
– Megértettem, mester.
Ezután néma csend telepedett rájuk. Fabien, amilyen gyorsan csak tőle telett, befejezte a tollak kezelését, végül jó pihenést kívánt mesterének, és visszatért a szobájába, a boldogság kicsi lámpájához.
 
– Kértelek, hogy vigyél magaddal! - jelent meg ismét női alakban a boldogság, miután Fabien becsukta maga mögött az ajtót.
– Sajnálom, de attól tartottam, a mester gyanakodni kezd a lámpácskámra - felelte a fiatal segéd. – Mindenesetre túlléptünk a dolgon.
– Túl, de egyiktek se lett boldogabb, és ettől kényelmetlenül érzem magam. Vezess körbe a bolt melletti falucskában, boldogtalan gyermek!
– Máris?
– Hogyne. Kérlek. Persze figyelj azokra a madár izékre, nem szeretném, hogy bántsák az első barátomat. Induljunk hát! Hozd a lámpát, légy oly szíves!
 
Zoé kérésére Fabien magához vette a kis petróleumlámpát, amibe ekkorra már a lány is visszaköltözött, és izgatottan felragyogott, amikor a segéd elindult vele kifelé, Fabien kevésbé értette, mit is akar csinálni a boldogság, és hogyan, de nem esett nehezére megbízni benne. Úgy érezte, Zoé tudja, mit csinál, neki pedig nincs más dolga, mint teljesíteni a lány kéréseit, és akkor talán valóban segíthettek Platónia birodalmán.
A segéd először csak egy üzenetet akart hagyni a mesternek, hogy ne kelljen megzavarnia a pihenését, de ha keresné, tudnia kellett, hová ment, azonban erre nem volt szükség. Asztrát ugyanis még mindig a kanapén rendezgette a tollait. Mikor a segéd megállt a bejárati ajtó előtt, választ várva felpillantott.
– Elmegyek, mester, ha szabad.
– Ilyenkor? Ugyan minek? Nincs tennivalód a faluban.
– Nincs, de szeretnék sétálni a friss levegőn.
– Azzal a lámpával?
– Igen. Ez talán különös?
– Meglehetősen.
– De szeretem.
– Csöppet sem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy el akarsz menni, Fabien.
– Nem lesz bajom, mester. Vigyázok, és amúgy sem maradok sokáig.
– Legyen, de siess! Ha elmész, most már tényleg lepihenek. Ébressz fel, ha visszatértél!
– Úgy teszek, mester, köszönöm.
 
Fabien magára öltötte legelbűvölőbb mosolyát, és kilépett a szabadba. Szorosan magához ölelte a lámpáját, mint aki attól tartott, bármelyik pillanatban kikaphatja egy járókelő a kezeiből. Átvitte Zoét az erdőn, elhaladtak a Régi Kacatok boltja mellett, majd átlépték a Mesterek falujának határát, amely korábban az Ezüst falu nevet viselte, mivelhogy az közvetlen Ezüst-tenger partja mellett feküdt, azonban a legtöbb varázsló, tanítványaikkal együtt, évről évre a környékre költözött, egyre többen és többen, mígnem az Ezüst faluban már csak varázslómesterek és egy-két idős ember lakott. Sőt, még a tizenegyedik mester, Kikot is ide költözött Miróval, hogy megkönnyítse a segéd életét, hiszen Fabien sem lakott túl messze. Maga a falu nem volt éppenséggel se nagy, se nem túl hosszú. Egyetlen útszakasz és két, egymásra néző, cicomás házsor alkotta.
 
Fabien valamelyest a falu összes lakóját ismerte, így magában motyogva igyekezett minden fontos információt ledarálni Zoénak. Közel s távol nem látott egyetlen lelket sem, se őröket, se embereket, így nyugodtabban mert beszélni a lámpácskához. Alig kezdett bele mondandójába, a lámpa máris felragyogott, Zoé pedig emberi nagyságban jelent meg mellette.
– Mit csinálsz?! - kapta fel Fabien a fejét és idegesen, újra meg újra körbepillantott. - Azt akarod, hogy felfigyeljenek ránk?
– Csak nyugalom - küldött Zoé egy ragyogó és lélegzetelállító mosolyt Fabien felé. - Hatalmas szívességet szeretnék kérni tőled, kedves fiú.
– Ennél is nagyobbat?
– Szeretném, ha elmennél valamerre, nem számít hova, csak el innen, hogy tényleg ne tudjanak kapcsolatba hozni minket. Nagyon nem szeretném, ha bántódásod esne vagy ha azért nem tudnám boldoggá tenni a falusiakat, mert lelepleznek minket. Találkozzunk ugyanitt, a falu szélén, naplementekor.
– Naplementekor? Zoé, azt ígértem a mesternek, hogy sietek haza!
– Nekem pedig azt, hogy segítesz. Kérlek, Fabien! Másra nem számíthatok.
 
Fabien gondterhelten felsóhajtott, de végül rábólintott Zoé kérésére. A lány mosolyogva ismét felragyogott, végül elbúcsúzott, majd piros kis szikrák formájában, ahogy nem is olyan rég, mintha csak a szél kapott volna belé, elsuhant, de olyan gyorsan, hogy a segéd, tekintetével nem is tudta követni, merre megy.
Fabien a fejét rázta. Az imént békültek ki a mesterével, így el sem tudta képzelni, mit fog a páva szólni ahhoz, ha ezúttal meg az ígéretét nem tartja be.
A segéd hirtelen észbe kapott, és gyorsan visszazökkent a szerepébe. Úgy döntött, lemegy a vízpartra, és keres valami eldugottabb helyet a sziklák között, mert hát ezen a partszakaszon abból akad bőven, és onnan gyönyörködik majd a tengerben.
Mosolyogva vette le a cipőjét, és beleszaladt a homokba. Nyár vége volt, a kígyó hónapja (július vége, illetve augusztus elejének felelne meg Platóniában. Egy hónap legfeljebb húsz napos, és mindegyik egy-egy állat nevét képviseli, ahhoz illő tulajdonságok alapján. Augusztus vége, valamint szeptember eleje már az őszt jelenti, de a hőség, hála a magasságos bagolyistennek, már nem volt olyan elviselhetetlen, mint a múlt héten. A segédek egyik keserves sorsa, hogy az arcukat, a nyakukat és a kézfejüket leszámítva semmijük nem lóghat ki a ruhából, még a csuklójukat is legfeljebb a mesterük láthatja, egyébként azt sem lehet szabadon hagyni. Azt, hogy csak a mester, úgy kell érteni, hogy még ha a segéd a családja körében is van vagy más is lakik vele együtt a mestere házában, ő akkor is csak és kizárólag a tanítója előtt öltözhet lengébben, mások szeme láttára semmiképp, különben szégyent hoz magára és a mesterére is).
 
Fabien tudta, hogy cipője levételével kockázatot vállal, de mivel a közvetlen környéken senki nem tartózkodott, és úgy vélte, úgyis mindjárt eltakarják a sziklák, kár emiatt aggódni. Visszafogottan, de némileg kényelmesen el tudott helyezkedni néhány nagyobb szikla mögött. Felhúzta a lábait, hogy azok ne legyenek csurom vizesek a felcsapódó hullámoktól, és valami hihető magyarázaton kezdte törni a fejét, amivel majd előállhat Asztrát mesternek. Gondolataiba mélyedve bámulta az Ezüst-tengert, ami tulajdonképpen csak félig volt Platónia birodalmának része, ugyanis a mélyben egy teljesen független királyság lakói élték mindennapos életüket. Ők kívül estek a gonosz író befolyásán, és tény, ami tény, egy szemernyi figyelmet sem szenteltek a birodalomnak. Korábban sem tették, és eszük ágában sem volt a szükségesnél közelebbi kapcsolatot kialakítani a szárazföldi lakosokkal.
 
Már lassan kerek négy éve, hogy a tiszteletreméltó Fővarázsló egyáltalán váltott néhány szót a lenti királlyal, és az is bőven több volt mindenki számára, mint elég. Fabien úgyszólván semmit nem tudott ezekről a lényekről. Nem kérdezte róluk a mesterét, mert kívül estek az érdeklődési körén, illetve Platónia könyvtárai is csekély információkkal szolgáltak az Ezüst-tenger királyságáról.
A fiatal segéd sosem gondolta volna, hogy egy már amúgy is szerencsétlenül induló napon fogja felkelteni az egyik ilyen lény figyelmét, miközben a sziklák rejtekében mereng, és fél, hogy talán a mestere aggódni fog miatta, ha Fabien csak napnyugtakor vagy jóval azután ér haza.
– Milyen érdekes kis holmid van neked.
 
Fabien akkor ijedt meg így utoljára, amikor befogadása után nem sokkal Asztrát mester bejelentette, hogy egy szóbeli és gyakorlati felmérőben számon kéri a tudását, hogy tisztában legyen azzal, honnan kell folytatni a tanítást. A gyakorlati rész után a mesternek azonban rá kellett döbbennie, hogy még ha Fabien tudása az elméletet illetően kiemelkedő is, a gyakorlati ágazatból nincs olyan, hogy folytatás. Az pedig már egy másik történet, hogy a sok tanítás és felkészítés ellenére Fabien készségei nem sokat gyarapodtak…
 
De ezekben a percekben az ijedtség forrása nem a megfelelési kényszer okozta, sokkal inkább a cipő hiányának tudata, így mielőtt a fiatal segéd alaposan végigmérte volna a víz alól jött jövevényt, kapkodva a lábára rángatta cipőjét. A nagy sietség közepette majdnem a vízbe is lökte a kicsi lámpát, de a tenger mélyéről érkezett férfi még időben elkapta, és erős karjaival próbálta annyira magasba emelni, amennyire csak tudta, hogy még véletlenül se legyen nedves. Fabien is megnyugodott közben, és végre lehetősége nyílt alaposabban szemügyre venni a lámpácska megmentőjét. Először nem is tért magához ámulatából.
A mester azt is mondta, hogy a sellők nagyon távolságtartók, és barátságtalanok is a szárazföldiekkel, valamint annyira elzárkózva élnek a tenger fenekén, hogy jóformán semmit sem tudnak róluk Platóniában, legfeljebb annyit, hogy óvatosan kell velük bánni, ugyanis hajlamosak a manipulációra, és az esetek túlnyomó többségében kiszámíthatatlanok a szándékaik.
Asztrát már évekkel ezelőtt óva intette Fabient, a bagolyisten ne adja, de ha mégis találkozna egy sellővel, véletlen se bízzon meg benne, ha hableányról van szó, akkor meg még annyira se.
Fabien még jó ideig nem tért magához, csak bámulta a hosszú, fekete szalaggal összefogott, mélyvörös fürtöket, a tiszta, sápadt, fehér arcot, a szép, íves orrot, a lágy ajkakat, a kissé fölfelé görbülő, közepesen vastag szemöldököt, és azt a rejtelmes, majdhogynem lélekbehatoló, kiolvashatatlan, vörös szempárt.
Nem csak az arcszerkezete, de a sellő ruhája is igencsak megtetszett Fabiennek. Még soha nem látott anyagból készült, nem is látszott rajta, hogy vizes. Fényes volt, hosszú és fekete, tele érdekes, értékesnek tűnő, lila kövekkel. A kabát alól (mivelhogy bármi is legyen az, amit a férfi viselt, Fabien egyfajta kabátnak nézte) egy vérvörös, úgyszintén különös anyagból varrt felső villant ki, ami telis-tele volt csillámló, egyedi mintákkal, a megszámlálhatatlan sok ékszerről, gyűrűről, nyakbavalókról és karkötőkről pedig már ne nem is beszélve.
 
Fabien visszavette a lámpáját, és közelebb húzódott a vízhez.
– Köszönöm - mondta neki és tisztelettudóan, ahogy azt Platónia varázslói is elvárták volna tőle, lehajtotta a fejét. Ezután a szokásoknak megfelelően összeérintette az álla alatt két tenyerét. Kihúzta magát, és illemtudóan köszönt. – Bocsássa meg ijedtségemet. A nevem Fabien, Platónia Tizenegyek Tanácsának hetedik tagjának, Asztrát mesternek segédje. Szép és sötét energiáktól mentes napot kívánok!
– A bagolyisten áldásával! - felelte kacagva a sellő, amire Fabien egyáltalán nem számított. Választ sem nagyon remélt, de mint kiderült, ez a férfi nagyon is tisztában volt Platónia szokásaival. Ettől a segéd némileg kellemetlenül érezte magát, hiszen ő semmit nem tudott a sellők köszönési formájáról, meg úgy másról sem velük kapcsolatban.
– Én jövök - folytatta a férfi vidáman, és ő is kiegyenesedett, ám tenyereit nem érintette össze, helyette egyik kezét hátra tette, úgy az el is tűnt a víz alatt, a másikat pedig közvetlen a mellkasára, a szíve elé helyezte, és méltóságteljesen bemutatkozott: - Az én nevem Häylaó su Xijäó de Sijä. Örömömre szolgál, hogy megismerhettelek, kedves Fabien, hajad színe oly egyedi, hogy bármely hableány az Ezüst-tengerben megirigyelhetné. Szemeid pedig mint a drágakövek, úgy ragyognak. Még életemben nem láttam ily csodálatos íriszeket, és csillognak, akár a telihold fénye az éji vízen.
 
Fabien nem tudta, mit is kellene erre mondania. Zavarba jött, arcát pír lepte el, ami a sellőnek is feltűnt. Megint felnevetett, és kedvesen így szólt:
– Mi nálunk az a szokás, hogy bemutatkozásnál megdicsérjük a másik erényeit. Minél komolyabbnak és őszintébbnek szánjuk a bókot, annál inkább fokozzuk. Személy szerint, én nagyon is komolyan gondoltam.
– Köszönöm tisztelt Hajle… de… su… si… uram.
Újabb kacagás érkezett feleletként, de mindenféle bántó szándék nélkül. A sellő félrebillentette a fejét, és kíváncsian méregette Fabient.
– Nincsen semmi baj. Tudom, hogy ti nem használtok vezetékneveket, és csak akkor bővül az egyszerű emberek neve, ha egy rangos varázsló a pártfogoltja lesz. A Häylaó édesanyám családi neve, a Xijä édesapámé, a „su” szócska összeköti a két családnevet, a „de” nemesi származásra utal, a Sijä pedig a keresztnevem, amin a barátaim és a családom szólít.
– Ó, sajnálom! Nem tudtam, hogy nemes.
– Ha fontosnak tartottam volna, hidd el, már a bemutatkozásnál szólok. Hívj csak Sijänek.
– Nagyon jól beszéled a nyelvünket, Sijä, és ne haragudj érte, de még mindig egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Sosem láttam sellőt ezelőtt.
– Kerüljük az embereket, így nem lep meg, azonban te felkeltetted az érdeklődésemet. A hajad, a szemeid és az a dolog ott a kezedben… Mi is ez?
– Egy régi petróleumlámpa. Világításra használjuk, fényt ad a sötétben.
– Csak úgy magától?
– Tűzzel vagy mágiával. Jobb szeretem tűzzel, mert ha a mesterem varázslattal gyújtja meg, kék fényt áraszt, az pedig egy idő után zavarja a szememet.
– Lenyűgöző. A varázslat a mi királyságunkban is hasznos lenne, de a világítást azért mi is megoldjuk különleges kagylók segítségével, melyeket meg kell dörzsölni, és akkor ezüstösen fölragyognak.
Fabien mosolygott. Érdekelte ez a bizonyos kagyló. Szeretett volna még hallani a sellőkirályságról. Nem volt róla meggyőződve, hogy megbízhatott Sijäben, mert Asztrát mester kihangsúlyozta, hogy ha egy sellő meg is közelítené, azt nem hátsó szándék nélkül fogja tenni.
„De mégis mit akarhat tőlem egy sellő?” - kérdezte magától Fabien. Sijä a szemeit és a haját dicsérte, de ebben nem volt semmi különös, a segéd gyakran kapott effajta bókokat másoktól is. Akkor a lámpája tetszene neki olyan nagyon? Ugyan! Mit tudna kezdeni vele? Persze Zoé talán a víz alatt is képes világítani…
Egyáltalán igaz lenne minden sellőre, hogy hátsó szándék nélkül meg se közelítik az embereket, már ha megközelítik? Inkább csak kíváncsinak tűnt, bár körülvette némi rejtelmes és titokzatos kisugárzás, ami elbizonytalanította Fabient.
 
– Kedvemre való vagy, fiú - szólalt meg kisvártatva Sijä. - Szeretnék veled újra találkozni.
– Úgy hallottam, a sellőkben nem szabad megbízni - mondta Fabien ártatlanul, de ettől függetlenül kár lett volna tagadni, ő is szívesen találkozott volna még ezzel a különös lénnyel. - Nehogy sértésnek vedd!
– Nem vagyok képmutató, naiv gyermek. Nem veszem sértésnek az igazságot - felelte Sijä sejtelmesen, majd ellökte magát a sziklától. - A döntés persze a tiéd, nem az enyém, és nem is az igazságé. Holnap ez idő tájt itt leszek. Tudom, hogy Platónia birodalmában jelenleg kicsit problémás a helyzet, így a legközelebbi holdtöltéig többször is eljövök. Szomorú lennék, ha ez idő alatt egyszer sem találnálak itt. De ahogy már mondtam, a döntés a te kezedben van.
Ezzel a sellő lemerült a víz alá, csapott még egyet a felszínen gyönyörű, ébenfekete uszonyával, majd végleg eltűnt a mélyben.
„Na szép!” - gondolta Fabien. – „Nem is tudom elképzelni, mit fog csinálni velem a mester, ha a késés és amellé, hogy becsaptam, előállok azzal, hogy egy sellővel szeretnék találkozni, aki nyíltan felvállalta, hogy nem lelkiismeretes. Meg kell keresnem Zoét. Nem maradhatok tovább, így is eljátszottam a mesterem bizalmát.”
 
 
Zoé szeretett volna sietni. Tisztában volt vele, hogy Fabien rengeteget tette érte ezzel a kis szívességgel, és sötétedésig időt adott neki. Bár azt is nagyon jól tudta, hogy még ha késik is, a mester nem lesz dühös, legalábbis nem úgy, ahogy azt Fabien gondolta.
Zoé, igaz, Fabien nem vitte ki magával a lámpácskát, az ajtó mellett fülelve végighallgatta a kettejük közti társalgást, és érezte, hogy Asztrát a legkevésbé sem volt mérges, de még a düh is kellemesebb érzés lett volna Zoé számára, mint ami a pávából áradt. Asztrát szomorú volt és magányos, de igyekezett leplezni a segédje előtt.
Zoénak mégsem volt teljesen világos, mik a páva szándékai, és miért érzi ennyire szükségesnek távol maradni Fabientől. A mester szíve tele volt elfojtott érzelmekkel, Zoé számára ezekből a legkivehetőbbek a bánat, a magány, a vágy és a tehetetlenség érzései voltak. Zoé egyiket sem találta valami kielégítőnek, szinte biztos volt benne, ha Fabien megpróbál közeledni a mesteréhez, fellobban mindkettejükben a boldogság, hiszen Zoé tudta, Asztrát mit akart, és Asztrát közelebb akart kerülni Fabienhez. Mégis amikor erre lehetőség nyílt, a páva bezárkózott.
– Milyen buta logika már ez! - kiáltott fel Zoé idegesen, ám ez rossz ötlet volt, mert e barátságtalan érzést követően hirtelen fájdalom hasított a mellkasába. - Jaj nekem! Minek léteznek egyáltalán más érzelmek a boldogságon kívül? Rajtam kívül? Mindenkinek sokkal jobb élete lehetne.
 
Zoé vett egy mély levegőt, és megpróbált megnyugodni. Erősnek kellett maradnia, nem hagyhatta, hogy holmi embertelen érzések maguk alá nyomják, ahogy abban a történetben is tették. Ez most végre az ő meséje lesz, és ő fog kikerülni győztesként, semmi és senki nem akadályozhatja meg ebben!
De most őszintén, tényleg olyan sokat kérne? Milyen régóta él már a boldogság a bánat és a többi kegyetlen érzelem elnyomása alatt?
– Az emberek boldogok lesznek - jelentette ki Zoé eltökélten. – Erről én kezeskedem!
Odament a hozzá legközelebb eső ház ablakához, de aztán csalódottan el is hátrált. A függönyöket ugyanúgy behúzták, mint Asztrát mester házában, így nem maradt más Zoénak, cselekednie kellett, nincs lehetőség előre felderíteni a terepet.
Tehát a lány az ajtót közelítette meg, és vékony fénysugár alakjában áthatolt a kulcslyukon. Nem öltött azonnal emberi formát, előtte gyorsan körülnézett. Az egész házat csupán egyetlen, poros, nyomasztó szoba tette ki, melynek egyik sarkában egy bánatos öregasszony kuporgott egy kopott hintaszékben. A múltjába vágyott vissza, a jelent siratta, gondolatban pedig jobb jövőről álmodozott. Meghalt a férje, azon kívül nem is volt senkije. Csendesen sírdogált, és némán erőért imádkozott a bagolyistenhez, hogy legalább ezt a mocskos szobát ki bírja takarítani.
 
Zoé ismét felöltötte a hamvas leány alakját, de továbbra is láthatatlan maradt. Az öregasszonyhoz lépett, lehajolt hozzá, és megölelte.
– A bánat tesz ilyen gyengévé - suttogta, és minden szava felismerésként és pozitív energiaként talált utat magának az idős hölgy szívéhez. – Vannak, akik még szeretnek, és boldoggá tehetnek. Nem hagyhatod így el magad! Gondolj arra a kislányra! Hetek óta nem látogattad meg, pedig vár téged. Aggódik érted, és fél, hogy többé nem lát majd viszont. Miért engeded, hogy ilyen rettenetes érzések álljanak kettőtök közé?
– A kislány… - mondta az asszony halkan, és megpróbált erőt venni magán. - Vár a kislány.
– Menj el hozzá, és legyetek boldogok! – kérte a boldogság, majd segített felállni a néninek, akiben, még ha csak átmenetileg is, de fellobbant a remény szikrája, majd kézbe vette a botját, és megindult az ajtó felé.
 
A kislány mindig boldoggá teszi, és csak ez számít. Kibotorkált a házból, és megindult az erdő felé. A botjára támaszkodva próbált könnyíteni léptein, de a gondolat, hogy találkozik a gyermekkel, akit szeret, és aki őt szereti, erőt adott neki. Miért is nem látogatta meg őt korábban? Önsajnálatba merült, a férjét és a halottait gyászolta, közben megfeledkezett arról, akiért még mindig tehet valamit.
Zoé mosolyogva, elégedetten nézett az asszony után. Most találkozott vele először, de szerette. Ez sem volt egy kellemetlen érzés, habár nem elégítette ki annyira, mint az öröm. Mégsem vetette meg ezt az érzelmet.
– A szeretet gyakran párosul boldogsággal - mondta lágyan, és átadta magát a nyugalomnak és a harmóniának, majd lehunyt szemekkel szívére szorította mindkét kezét.
– Gyakrabban párosul bánattal, mint boldogsággal.
Zoé megrémült. Úgy megugrott, hogy majdnem beleesett az asszony hintaszékébe, ám egy kecses kéz utánakapott, és visszarántotta. Hosszú, szép ujjak fonódtak a karjára, de hiába találta a kedves kis kacsót Zoé olyan szépnek, az olyan hideg volt, hogy a lánynak minden erejét össze kellett szednie, nehogy kialudjon a benne lobogó, meleg tűz.
– Ki vagy te, hogy megláttál engem? - kérdezte Zoé, közben alaposan végigmérte az előtte álló, fiatal lányt, akinek haja feketébb volt szuroknál, selymesebb a bársonynál, és hosszabb, mint azt a valóság szabályai megengedhetnék. Megközelítőleg olyan magas volt, mint Zoé, de itt a hasonlóságok sora véget is ért. Teljesen más aura lengte körül, semmi vidámság, vágynak a boldogság után pedig aztán nyoma sem volt üveges, kifejezéstelen tekintetében. Bőre olyan fehérnek hatott, hogy akár halottnak is hihették volna. Feketére mázolt ajkaival, rövid, sötét és fodros ruhácskájával már-már egy groteszk porcelánbabára emlékeztetett, de Zoé nagyon is érezte az életet a törékenynek látszó testben, ám meglepettségére ennél többet nem volt képes kifürkészni a különös lányból. Nem látott bele a fejébe, nem tudta kiolvasni a gondolatait és a vágyait. Más szóval, hiába élt ez a csinos, fiatal kisasszony, távolról sem nevezhették volna emberi lénynek.
– Talán nem is az a legjobb kérdés, hogy ki vagy te - mondta Zoé, és elhúzta a karját. – Inkább, hogy mi vagy te?
– Nem ismersz meg, bájos leány? - kérdezte mosolyogva a másik. - Pedig én egyből megismertelek.
Zoénak kellett néhány perc. Még csak ismerős se volt neki ez a lány. Elképzelni sem tudta, hol láthatta azelőtt. De mikor megpillantott egy giccses, régi tőrt a kezében, egyből belehasított a felismerés.
– Bánat!
– Persze, így neveznek a legtöbben. De ahogy te választottál magadnak nevet, úgy én is azt tettem. Hogy is hívod magad? Zoé? Az én nevem Lenka. Ne félj, nem neheztelek rád. Végső soron személyesen még sosem találkoztunk.
– Te nem lehetnél itt! – kiáltott a boldogság kétségbeesetten, és tehetetlenül a hajába túrt.
– Ne légy modortalan! Én alig vártam, hogy végre szemtől szemben láthassalak. Vagy azt hitted, egyedül neked van hatalmad kitörni egy meséből?
– Az a te meséd volt! Miért nem tudtál azzal megelégedni? Ott minden kedved szerint alakult, miattad haltak meg azok, akiket szerettem és boldoggá tehettem volna! Miattad kellett szenvednem. Persze honnan is tudhatnád, milyen az, ha egy olyan érzelmet kell elviselned, ami nem te vagy?
– Valójában tudom - felelte Lenka komolyan. - Én vagyok a hibás, amiért rossz neked? Tudd meg, te is hibás vagy azért, amiért nekem rossz!
– Ugyan! Mi problémád lehet? Az emberek könnyen elszomorodnak, te bárhol és bármikor kiélheted magad.
– Jaj, hallgass már el! - Lenka dühösen toppantott egyet, és néhány pillanat erejéig a tenyereibe temette az arcát. Még a becses tőrt is ledobta haragjában a földre, de azért megpróbálta összeszedni gondolatait és kevésbé szétesettnek látszani, mint amilyennek Zoé szemeiben tűnhetett. - Úgy van, bármelyik embert szomorúvá tehetem. Ám azok után, hogy követtelek, és én is elhagytam a könyv lapjait, ez már nem volt elég kielégítő. Addigra ugyanis már csak egy valakit akartam bánatossá tenni, egyetlen személyt akartam teljesen a magaménak tudni. Ekkor fogott el először olyan érzelem, ami… miként is fogalmaztál? Nem én vagyok. Beletelt némi időbe, hogy rájöjjek, honnan ez a vágy, ami egyszerre elégít ki és hagy kielégítetlenül, de aztán álmatlan éjszakák és hosszú nappalok elteltével megértettem ezt az érzést. Megfogalmazódott bennem az igazság: beleszerettem a boldogságba.
 
Zoé lemerevedett. Miféle gúnyos játék akar ez lenni a sors részéről? A bánat szerelmes a boldogságba? Ez kell legyen a legnevetségesebb tréfa, melyet emberi fülek valaha hallottak!
– Fel sem bírnád fogni, min kellett keresztülmennem - folytatta Lenka, és most rajta volt a sor, hogy a szívére szorítsa kezeit. - Szomorú voltam, ám a szomorúság ezúttal mégis magányosan hagyott, fáztam, pedig tűzött a nap melege, szerettem mindent és mindenkit, pedig gyűlölöm e világot, fájt mindenem, mégsem véreztem sehol! El tudod egyáltalán képzelni? Egyedül a te bánatod szabadíthat meg et a gyötrő agóniától!
– Mert ha testestül-lelkestül átadom magam neked, minden és mindenki reménye elvész, hogy valaha is boldog lehet.
– Add hát magad nekem! Add nekem a lámpácskádat! A miénk lehetne a legtökéletesebb nász, és örökre vége a harcnak. Mi vagyunk a legfőbb érzelmek. Ha az egyik odaadja magát a másiknak, mit számítanak a többiek?
Lenka kihasználta Zoé bizonytalanságát, és magához rántotta a lányt. Csodás kezeivel kisimította szép arcból a kósza hajtincseket, majd megeresztett egy könnycseppet.
– Sírj te is, Zoé! Legyél szomorú! Légy teljesen az enyém! Ide a lámpácskával, kérlek!
 
A boldogság ajkai különös mosolyra húzódtak, amit a bánat nem tudott hová tenni. Megijedt, és eleresztette állítólagos szerelmét. Hátrált néhány lépést, és felvette a tőrét, mintha nem is fegyver, hanem pajzs volna, úgy szorította mellkasához.
– Azt hiszed, bolondozom?
– Nem, Lenka, dehogy. Csakhogy a lámpácska már nincs a tulajdonomban, így ha az is lenne az óhajom, akkor se adhatnám neked.
– Hogy merted?! Kinél van?
– Egy fiúnál, aki akkor is elutasítaná a bánatod, ha az élete múlna rajta. Persze ez nem akadályoz meg, abban, hogy kihívjalak egy versenyre.
Lenka tekintete még inkább elsötétedett. Nem tetszett neki a boldogság határozottsága és elszántsága. Talán meg volt győződve arról, hogy nyerhet? Abban a hamis hitben ringatta magát, hogy a boldogság képes a bánat fölé kerekedni?
– És miről szólna a te kis versenyed? - kérdezte Lenka, és kezeit összefonva bezárkózott Zoé előtt.
– Mindketten megpróbáljuk szétterjeszteni saját érzésünket, a végkimenetel pedig igazán egyszerű. A győztes a másiké, azaz, ha én nyerek, a bánat tőre az enyém, és ebben a birodalomban nem okoz több szomorúságot! Ha te nyersz, viheted a lámpát. Na, elfogadod a kihívást?
– Mivel tudom, hogy a boldogság pusztán átmeneti érzelem, és semmi esélyed ellenem, el. Így szerencséd, hogy nem vagyok alattomos - mosolyodott el Lenka, majd egy lágy mozdulattal az ajtó irányába mutatott. - Különben már is meglátogatnám a kis védencedet. Érzem, hogy a közelben van, és épp kétségbeesetten keres téged. Sőt! Hmm. Nem hazudtál. A lámpácska is vele van.
– Egy ujjal se merj Fabienhez nyúlni! - csattant fel Zoé, és most rajta volt a sor, hogy haragosan toppantson egyet. - Ő már az enyém!
– Igazán, kedvesem? Te amúgy is meglehetősen törékeny vagy, Fabien pedig szenved. Mi is lenne ez? Szerelmi bánat?
– Azt sem tudod, mit beszélsz! Szerelem… kézenfogva jár velem!
– Én a másik kezét fogom. Tudod mit? Ez adott is nekem egy ötletet! Fűszerezzük meg a mi kis játékunkat! Azzal tisztában kell lenned, Zoé, hogy nem csak mi hagytuk ott a szomorú kislány meséjét, hanem minden más érzelem is, akik szerepeltek benne. A szerelem áll a legközelebb mindkettőnkhöz. Ha valamelyikünk megtalálja, és a saját oldalára állítja, az nem számít, hány lelket tesz magáévá, megnyeri a játékot. És tegyünk be még egy szabályt. A többi érzelmet is nyugodtan magunk mellé állíthatjuk, hogy segítsenek nekünk. Felőlem aztán a kis védenced is segíthet, engem nem érdekel. Viszont azt nem szeretném, hogy hátrányból indulj, így egy apró, mégis lényeges információt, azt hiszem, megoszthatok veled.
– Nincs ellenvetésem a feltételeidet illetően, de miféle információról van szó?
– A szerelem nem ebben a birodalomban van. Láttam, hogy átlépte a keleti határt, talán ez a te Fabiened útba igazít majd. És sok sikert kívánok neked, szépséges leány. Hidd el, nagy szükséged lesz rá.
Folytatások
109
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
151
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
137
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
168
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Előző részek
147
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
292
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt
és csak a saját érdekeit nézte...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt...
Ez a mese is úgy kezdődik, mint...
Hasonló történetek
3180
- Miféle lények az orkok? Északon semmit sem tudni róluk.
- Félig értelmes szörnyetegek. Testüket fekete szőr borítja, pofájukat kivéve. Szemeik aprók, sunyik és gonoszak. Foguk a hullaevéshez szokott. Beszélni nem tudnak, de a gesztusokat jól értik és az értelmesebbek megtanulják érteni a nyelvek némelyikét. Der Zlameyan állítólag démonokkal keresztezett orkokat hoz létre mágiával, ezek már félelmetesen okosak is tudnak lenni...
3128
Papjait a leghűségesebb követői közül választotta ki. Természetfeletti képességekkel ruházta fel őket, inkább mágusoknak lehetett őket nevezni, mint papoknak. Hívei két rendet alakítottak ki a tiszteletére. Az egyik a rend volt a Haron Rendje, aki a természet felett kapott korlátlan hatalmat...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: