Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 2. fejezet: A Fehér Kastély

– Rendben van, kedves Zoé… Elmagyaráznád, hogy kerülsz a szobámba? – kérdezte Fabien, és próbált értelmet keresni abban, amit a lány mondott. Jókedv, boldogság, öröm, vidámság, derű, fény… Mit akarnak ezek Zoé esetében jelenteni?
– Látom, nem figyeltél eléggé.
Zoé nőiesen és kecsesen, de mégis lazán és gyerekesen lehuppant Asztrát segédje mellé az ágyra, akinek muszáj volt kicsit odébb húzódnia, hogy szemeit ne zavarja annyira a lány meleg fénye.
– Megvettél attól a morcos eladótól a… Hogyan is nevezted? Régi Kacatok boltjában.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy…?
– A petróleumlámpa az én igazi testem. Tudod, nekem régen egy történet volt az otthonom, de az egyetlen személy, akit boldoggá tehettem volna, elutasított, és meghalt. Ezért úgy döntöttem, kitörök, és mindenkit boldoggá teszek ebben a birodalomban! Egy sivatag és Platónia határa között talált rám úgy egy hónapja az eladó, aki első ránézésre egyáltalán nem tűnt olyan besavanyodottnak, mint a boltban. Amikor megpillantottál, és megörültél nekem, azt hittem, könnyű dolgom lesz. De mégis veszekedni láttalak a mestereddel, most pedig te itt búslakodsz, ő meg odakint. Bár furcsállom, hogy a nappaliban kedves volt veled, míg az ajtóban majdnem leharapta a fejed, mindenféle ok nélkül. És az a hamis mosolyod kint az utcán…! Mondd, Fabien, miért tettettél boldogságot, ha valójában nem is voltál boldog?
 
A szomszédos birodalmakban talán meglepődtek volna Zoé történetén, de a segéd semmi ehhez hasonlót nem érzett. Inkább azon kezdett gondolkodni, miféle mágikus mese lehetett az, amiből a kicsi lámpa megszökött. Meg kell majd kérdeznie Asztrát mestert, ha lenyugodtak a kedélyek.
– Vagy egy hónapja ott porosodtál a Régi Kacatokban, de nem tudtál meg semmit a birodalmunkról?
– Csak a nevét. Van benne valami különleges is? – Zoé szemei felcsillantak. Úgy tűnt, érdekességekre és pozitív dolgokra számít, de Fabien tudta, ha így is van, a lánynak csalódnia kell. Mindazonáltal az is eszébe jutott, ha Zoé valóban képes az embereket boldoggá tenni, az nem is jönne rosszul. Platóniára igazán ráférne egy kis jókedv és őszinte kacagás.
– Ha így állunk, elmondom neked mi történt. Talán tudsz segíteni. De erről nem beszélhetsz senkinek, pláne nem kint az utcán – Fabien megnézte, kellőképpen el van-e sötétítve a szoba aprócska ablaka, majd lehalkította a hangját, és belekezdett a mondandójába. – Platónia birodalma egy hatalmas bagolyisten, Moloch védelme alatt áll. Évente egyszer, a jó termésért, feláldoznak neki egy fiatal és tehetséges varázslót. Elviszik az Ezüstkapuhoz, és otthagyják, az isten pedig, ha elfogadja a felajánlást, magával ragadja.
– Mi alapján döntik el, hogy kit áldoznak föl? Önként vállalják ezt a varázslók? – kérdezte Zoé kicsit sem elragadtatva.
– Hát hogyne! Túljelentkezés van minden évben – mondta Fabien, némi gúnnyal, de sokkal több helytelenítéssel a hangjában. – Birodalmon belül a Tizenegyek Tanácsa uralkodik. Asztrát mester is egy közülük. Ha igényük van rá, jogukban áll segédet választani maguknak a Fehér Kastélyból. Azonban, ha egy segédjelölt betöltötte huszonötödik, azaz felnőtt életévét, és egy mester sem volt hajlandó befogadni, nincs tovább maradása, és mivel se családja se senkije, kiteszik az Ezüstkapu elé. Ha az adott évben nincs ilyen segédjelölt, akkor az aktuálisak közül választanak egyet, többnyire valami játékkal. Nekünk egyszer bújócskáznunk kellett.
 
– Fabien, ez szörnyű! – vágott közbe Zoé teljesen elhűlve. Úgy tetszett, mintha fénye tompult volna, a melegség pedig, amit eddig árasztott, egyszerűen megszűnt. – Retteghettél, miközben kerestek.
– Volt egy velem egykorú fiú a Fehér Kastélyban, akit nagyon megszerettem, bár túlságosan félénk volt szegény. Nem igazán mert beszélni, félt közeledni másokhoz, és ha ez még nem volna elég, vak is volt szerencsétlen. Velem bújt el játék közben. Úgy kapaszkodott belém végig, mint aki azt hiszi, nélkülem esélye sincs a túlélésre. De, mint az nyilvánvaló, nem minket áldoztak fel. Mindenesetre a Fehér Kastély most mellékes. Csak azt akartam, hogy tudj a bagolyistenről. Azt tisztáznám, hogy Moloch a birodalomért érzi magát felelősnek, tehát a jó termésért, és hogy megőrizze annak területi nagyságát. Nem hagyja, hogy külső támadás érje, és minden erejével azon van, hogy fenntartsa Platónia varázslatosságát. Azonban az itt lakók nem foglalkoztatják különösebben. Nem érdekli, ki uralkodik vagy miképpen, mindaddig, míg a birodalom egyben van. Ezért következhetett be a jelenlegi helyzet.
 
Egy, a határhoz közeli faluban élt egy fiatal férfi, Montozé, aki nagy népszerűségnek örvendett rendkívüli alkotásainak köszönhetően. Meséi egytől-egyig szomorúak, azonban valahol mégis elragadók voltak. Néhány éve még jómagam is tátott szájjal, könnyekkel küzdve, és szívből jövő ámulattal hallgattam történeteit a Fehér Kastélyban.
– Mármint az ő szájából? - kérdezett vissza Zoé, ugyanis úgy érezte… Ő sem tudta volna megmondani, hogyan érzett, mivelhogy a boldogságon, örömön, bánaton túl a legtöbb érzelem még most is ismeretlen volt számára. Azonban ez a név, Montozé, a számára legutálatosabb, legkiállhatatlanabb érzést lobbantotta fel a lelkében, a bánatot. Ekkor Zoé melegsége a fényével egyetemben kialudt. Az a vidáman mosolygó lány, ki csilingelő hangon szólalt meg, és az imént még képes volt minden bút s bajt feledtetni, egyszeriben eltűnt, helyette egy kétségbeesett, bizonytalan és megközelíthetetlen, szürke kisegér meredt maga elé, és mindez Fabianben is bizonytalanságot ébresztett. Mindenesetre észrevételeit jobbnak látta csak a történtek tisztázása után megemlíteni, mert szemmel láthatóan a kis lámpa válaszokat várt, és Fabian tartott tőle, a kérdések még inkább beletaszítanák ebbe a mélabús állapotba, így hát inkább folytatta mondandóját:
– Igen. Olykor-olykor beengedték a kastély kertjébe, mi körül ültük, és imádattal csüngtünk minden szaván. Legalábbis, a vak barátom és én mindenképp. No, de elkalandoztam. Ott akartam folytatni, hogy mi is történt ezzel a férfival, Montozéval.
Ismét halva a nevet, Zoén átfutott egy kellemetlen borzongás.
– Ő az, aki ezt az egész helyzetet előidézte. Tudod, kis idő elteltével, Platónia népe beleunt a bánatos mesékbe, a boldogság után vágyakozva megvetették eme nehéz érzelmet, és többé, úgyszólván senki nem volt kíváncsi Montozé történeteire, aki ezért megharagudott, és megesküdött, hogy visszatér egy mesével, ami az ő boldogságának zárjához lesz a kulcs, és rajta kívül mindenki más szomorú lesz. Platóina határán túl talált egy bűvös tárgyat, egy lúdtollat, amely tinta nélkül ír, és amely megannyi szörnyeteget hozott magával az otthonunkba. A lényeg az, hogy amit Montozé a varázslatos lúdtollal leír, azt a karaktereknek, akár élők, akár nem, kötelező teljesíteniük. Ha szerepelsz a történetben mint fő- vagy mellékszereplő, bizonyos időközönként kapsz egy másolatot Montozé könyvének azon részletéből, ahol szerepelsz, valamint egy kisebb, összehajtogatott cetlit, amiben az áll, mikor kell végrehajtani a feladatot. Ilyenkor az utcán látható rémségek közül néhányan beállnak az ablakod elé, bejönnek a kertedbe, a házadba, vagy oda mennek, ahová a szereped szólt, és figyelik, kielégítő munkát végzel-e a mese szempontjából. Ha nem, beléd állítják a fejszéjüket, csőrükkel kikaparják a szemgolyódat, és kiszedik a belső szerveidet, majd azt, ami megmarad belőled, napokig otthagyják rothadni a napon, elrettentő példaként.
 
Hála a nagy bagolyistennek, sem én, sem a mester nem vagyunk főszereplői ennek a történetnek. De abba a szerencsés helyzetbe sem kerültünk, mint az eladó a Régi Kacatok boltjában, akinek nincs más dolga, mint reggel beülni a helyére, mogorvának lenni a vásárlókkal, majd este hazamenni, amikor és végre valahára leengedheti a szerepét. Asztrát mester mellékszereplő, és abból is a mellékesebb fajta, azonban a mese szerint gyűlölnie kell engem, és csak azért visel el, mert nincs szíve visszarakni a Fehér Kastélyba, hogy aztán feláldozzanak a bagolyistennek. Ezzel szemben az én karakterem ártatlan, naiv, kiszolgáltatott és gyámoltalan, azt hiszem, vagyis, azt kell higgyem, hogy bár Asztrát gyakran kegyetlen velem, a lelke mélyén nagyon is fontos vagyok neki. Úgy gondolom, egyértelmű, hogy ez a szerep engem teljesen szétszaggat lelkileg, és ha ez még nem volna elég, a mester az elmúlt időszakban elkezdett távolságot tartani tőlem. Régebben nagyon sokat beszélgettünk, mostanra viszont magamra maradtam a problémáimmal. Ha elkezdem neki mondani, megközelítőleg úgy reagál, mint az imént. Olyan, mintha teljesen ki akarna zárni. Meglehet, ezért is örülök, hogy találtam egy beszélő és kommunikatív petróleumlámpát. Jól esik elmesélni mindezt. Rendkívül belefáradtam abba, hogy minden apróságot magamba kell fojtsak.
 
– Egyszerűen nem vagyok képes felfogni! - kezdte Zoé, teljesen figyelmen kívül hagyva Fabien utolsó szavait. - Hogy okozhat bárkinek örömöt a bánat?!
– Mások bánata - javította ki Fabien.
– Segítenem kell nektek, Platónia birodalmának! De attól tartok, az ismeretek hiánya az itteni világról csak hátráltatna. Fabien, segítesz nekem?
– Lassíts egy kicsit, zaklatott leány! Azt sem tudom, mihez akarsz kezdeni.
– Boldoggá teszek mindenkit, természetesen. Ugyanakkor azt sem szeretném, ha bárkinek bántódása esne, és ebben fogsz te segíteni nekem. Habár… - Zoé megragadta Fabient a karjánál fogva, és felrántotta. - Nehezen tudok úgy érvényesülni, ha ti itt mindketten lógatjátok az orrotokot. Békülj ki a mestereddel, makacs gyermek!
– Úgy van! - Fabien kiszabadította magát Zoé szorításából. - Makacs vagyok. Pontosan ezért fogom megvárni, hogy ő kezdeményezzen! A mester hibája volt az egész.
– Nézd, Fabien, én tudom, nagyon és mindenkinél jobban tudom, mi teszi az embereket boldoggá. Asztrát pedig perpillanat igenis örülne neki, ha te mennél ki hozzá. Érzem a bánatát, melynél elviselhetetlenebb érzelmet el sem bírnék képzelni. Nem tűnsz ily gonosznak s kegyetlennek, hogy szenvedni hagyd szegényt.
– Hát az én szenvedésen? Az mit se számít?
– Te is arra vágyakozol, hogy béke legyen köztetek, nem? És lészen is, ha most engedsz. Eredj, és vidd a lámpát is! Érezni akarom a boldogságotokat, mikor ismét minden rendben lesz köztetek.
Zoé egy pillanat alatt elhalványult, majd vöröslő, csillagformájú fénydarabok alakjában visszaszállt a lámpába. Az ragyogni kezdett, olyan erősen, hogy egyedül is képes volt fénnyel elborítani a szobát. Aztán villogott, ezzel kérve Fabient, hogy szíveskedjék elindulni.
 
A fiatal segéd kényszeredetten felsóhajtott. Úgy tűnt, vagy legalábbis Fabien gyanította, hogy Zoé nem igazán szeretné, ha szó esne róla a mester előtt. A segéd mégis azon gondolkodott, hogy be kéne számolnia a történtekről, pláne, ha mentőakcióba kezdenek, ami igencsak kockázatos. Nem akarta mindezt a mester háta mögött művelni, végül abban maradt, hogy majd a páva kedvétől függően fogja felhozni a témát. Ha nem lát érdeklődést a részéről egy röpke beszélgetésre, hanyagolja kicsit a dolgot. Ám ha a mester nyitott rá, talán több segítséggel is szolgálhat Zoé számára, mint bárki más Platónia birodalmában.
 
 
(Négy évvel korábban - Asztrát mester szemszögéből.)
 
Azok után, ami a múltban történt, meg voltam győződve róla, hogy többé nincs szükségem segédre. Egyszer tettem egy próbát, még nagyon régen. Ő is páva volt, én is páva voltam. Fehér tollak hiányában talán nem hatott oly elegánsnak, mint jómagam, mégis ámulattal adóztam szépségének, csodás farktollazatának, mely a zöld, a sárga s némi kék színeiben játszott. Vér volt a véremből, és tudtam, fajtám ellen megbocsáthatatlan vétek volna magára hagyni a Fehér Kastélyban.
 
Sokáig nem voltam benne biztos, hogyan fogok dönteni. De azt hiszem, mikor először meglátott engem, ő már biztos volt abban, hogy magam mellé fogom emelni. Lehetetlen, hogy másképp legyen, hiszen vér voltam a véréből. Azonban én egész életemben megvetően tekintettem a kastélyban nevelkedett segédekre. Már csak a tény, hogy a segédek többségében emberek, nem adott okot, hogy akár a legcsekélyebb módon is elismerjem őket.
Az egész birodalom úgy tekintett rájuk, mint könnyen feláldozható, a mestereik védelme nélkül gyenge és törékeny, könnyen megtörhető fiúkra, kikből sosem válik majd igazi férfi, és akik kizárólag a Tizenegyes Tanácsának ágyát melegíteni jók. Ez alól jómagam sem voltam kivétel, ahogy azt már említettem, én sem tartottam őket többre. Ritkán fordult elő, hogy valamelyiket beemelték a Tanácsba, de ha mégis, nagyon hamar kipenderítették onnan.
 
Egész életükben azt tanulták, hogyan legyenek engedelmesek és tegyenek a mesterük kedvére, hogy a valóvilágban egy vezető kéz nélkül teljesen el vannak veszve, ám a Tanácsban nem lehet elveszettnek lenni. Bár Platóniát mindig is rendesen és helyénvalón irányítottuk, de a Tanács tagjai egytől-egyig megbízhatatlanok. Elkötelezettek a Fővarázsló iránt, és hűségük megtörhetetlen. Megvoltak a maguk erkölcsei, de befolyással bírtak az alacsonyabb sorsú személyek irányába, és előszeretettel használták fel őket céljaik - jóléti céljaik - érdekében.
 
Nem tagadom, minek tenném, jómagam is ilyen voltam, és ebben semmi szégyellnivalót nem találok. A pozíciómat a Fővarázslónak köszönhettem, de mindaz, amit a Tanács tagjaként elértem, engem dicsért. És nem voltam mindig becsületes és kegyes, hogy megkapjam, amit akarok.
Első segédemet, azt a gyönyörű pávát is erre próbáltam tanítani. Erős személyiségét nem sikerült teljesen megtörni a Fehér Kastélyban, így hát láttam némi esélyt a fejlődésre. Kitűnő tanítványom volt, aki hamar elsajátította a tanításaimat. Gyakran fiatalkori önmagamat láttam benne, és nem pusztán a tudását, de a személyiségét illetően is. Egyáltalán nem hasonlított Fabienre, akit elsősorban nem is szimpátiából, hanem szánalomból vettem magamhoz. Szívesen mondanám, hogy segéd létére lenyűgözött a bátorsága, a pimaszsága és az a kiélezett igazságérzete, ugyanis így lett volna, ha Fabien egy madár, vagy bármilyen más állat lett volna, ám ő embernek született.
 
Az ellentét és a megvetés emberek és állatok között átokkal sújtott Platóniára már a kezdetek kezdetén. Eleinte még nem is voltunk képesek együtt élni. Határokat húztunk a birodalmon belül, melyeket nem léphettünk át, így próbálva egymástól távolságot tartani. Majd természetesen bekövetkezett az elkerülhetetlen. Emberek és állatok keveredni kezdtek, közös gyermekeik lettek, és még azok is, akik maradandóan lenézően tekintettek egymásra, kénytelenek voltak elfogadni a helyzetet a tartós béke érdekében.
Ha drága barátom, Bonifác, nem vesz rá, hogy mindenképpen tartsak vele a Fehér Kastélyba még négy évvel ezelőtt, soha nem is találkozom Fabiennel. Sok éven keresztül gyáván viselkedtem, mivelhogy csalódtam az első segédemben, nem mertem újat választani, és még magam előtt is tagadtam, hogy vágyom a társaságra. Korábban pávatársamtól is gyakran jól jött a segítség, na meg egy kis csevely.
Bonifác, a macskavarázsló, ki épp olyan magas volt, mint egy ember, két lábon járt, szőre fehér, fekete foltokkal tarkítva, szemei sárgászöldek és pupilla nélkül ragyogtak a sötétben. Helyes kis rózsaszín orrával gyakran meg-megszagolgatta az új, időnként még a régi barátokat is, de madárként, legalábbis az ő állításai szerint, nekem nagyon kellemes illatom van.
Neki is volt egy segédje, Gregorian, aki inkább keltette egy nagyhatalmú, ravasz és manipulatív mester benyomását, mintsem egy tapasztalatlan, engedelmes fiúét. Nem csupán Bonifác barátom fűzött hozzá nagy reményeket, hanem a Tanács minden tagja. Azt hittük, beemelhetjük majd magunk közé, azonban Gregoriannak nem sikerült megértenie, hogy vannak szabályok, amelyeket nekünk, még a Tizenegyek Tanácsának tagjainak is be kell tartanunk. Mindennél jobban foglalkoztatta a fekete mágia, és a figyelmeztetések ellenére is kísérletezni kezdett. Olyan könyvekkel fejlesztette magát, melyeket maga a tiszteletre méltó Fővarázsló tiltott be, és amiket elzártan őriztek a második mester, a Fekete Torony urának könyvtárában. Oda betörni és ellopni ezeket a veszélyes iratokat már önmagában is bűn lett volna, de saját, önző célokra felhasználni őket egyszerűen megbocsáthatatlan, és a Tanács minden (látszólagos) eszméivel ütközött. A fővarázslónak nem volt választása, ugyanis az emberek megrémültek Gregoriantól. Száműzni akarták a birodalomból. Ám a Fővarázsló kedvelte Bonifác segédjét, így erre természetesen nem került sor, de szigorú felügyelet alatt bezáratta az általa alapított varázslóiskolába, és még csak nem is diákként, hanem mágia történelem tanárként, azt remélve, hogy ezzel valami jóra is használni fogja képességeit, hiszen a fiatalok tanítása Platóniában tiszteletre és megbecsülésre méltó feladat. Meg kell jegyeznem, hogy ha a döntés az én szárnyaimban lett volna, a saját felügyeletem alá veszem Gregoriant, mivel ő az utolsó varázsló, de talán ember is ezen a földön, akit el tudnék képzelni tanári szerepben. Ugyanakkor az is biztos, hogy a történtek után jómagam sem találtam volna keresve sem jobb büntetést a számára. Bár ettől függetlenül nem gondolnám, hogy megoldottuk a problémát. Ha majd kiengedik, talán nem azonnal, de újra próbálkozni fog, és pontosan ezért méltányoltam volna a Fővarázsló személyes felügyeletét.
 
Fabienre visszatérve pedig meg kell mondjam, mikor elmentem a Fehér Kastélyba Bonifáccal, egyáltalán nem terveztem segédet választani, és habár a felhozatal négy éve is csak emberekből állt, a legkevésbé sem voltam megelégedve az irántuk tanúsított bánásmóddal. Ha már egy mester rászánja magát, hogy az otthonába vegyen valakit, nem egy lelkileg megcsonkított idegroncsot szeretne nézegetni.
Mikor beléptem a kapun, sokkal szebb látvány fogadott, mint első látogatásomkor. A kastély kertje megtévesztően nyugalomra és jólétre engedett következtetni az állatformákra vagdosott bokrokkal és frissen lenyírt pázsittál, az épületet körülvevő, fal mellett terjeszkedő, tündöklő, páratlan virágokkal és a kert közepén álló, fantasztikus és hatalmas gesztenyefából, melyet ízlésesen, köralakban elrendezett, fehér kavicsok fogtak közre.
 
Természetesen a mestereket nem lehet megtéveszteni. Mind jól tudtuk, hogy a kert csodái tizenegy segédjelölt büntetéstől véresre vagdalt keze munkáját dicsérték.
Ottlétünk alatt a kívülről gyönyörűnek, elegánsnak és nemesinek tűnő kastély leggyönyörűbb szobáit kaptuk meg, ami szintúgy azt a látszatot keltette, hogy a segédjelöltek is hasonló körülmények között élnek, és semmi okuk panaszkodni. Ez már csak azért is bosszantott, mert ki nem állhattam, ha valaki megpróbál ily félkegyelműnek nézni, és elvárja, hogy még vigyorogjak is hozzá. Fabiennel a kertben találkoztam először. Minden jelöltet kiállítottak, hogy illően köszöntsék a Tizenegyek Tanácsát, és legyenek annyira tisztelettudók amennyire az csak tőlük telik, hátha valamelyikünknek megesik rajtuk a szíve, és akkor nem kell bagolyeleséggé válniuk. Bár elvileg azt is megtiszteltetésnek kellene érezni…
A Tanács legtöbb tagja Fabient a „gyönyörű” és „ámulatba ejtő” kifejezésekkel illette, noha jómagam ezt nem tudtam így megítélni. Számomra ő is csak ember volt. Ritka dús, barna haja nekem is feltűnt, és mit ne mondjak, valóban helyes pofija volt, de engem a kezdetektől a szemei ejtettek rabul. Azok a sosem látott, fenséges, csillámló, zafírkék szemek. Olyan hatalmasak voltak, hogy még egy lépéssel távolabb is láttam bennük magamat, olyan tisztán, olyan élesen, mintha a víz tiszta tükrébe néztem volna.
Barna hajú, sápadt bőrű, kék szemű szépség. Ha nem állt volna előttem, el sem hinném.
 
Muszáj kihangsúlyoznom, hiába fogott meg ez a fiatal fiú, eleinte eszembe sem jutott, hogy akár be is fogadhatnám. Hiszen ember! Az emberek macerások, és nem okoznak mást, csak szenvedést és fájdalmat. Én már csak tudom, első segédem befogadása előtt magamhoz vettem egy ifjú tanítványt, ő is ember volt.
 
(Itt szeretném leszögezni, hogy a tanítvány és segéd között azért van különbség, méghozzá nem is kicsi. A tanítvány mesterétől szállást kap, ellátást, és a mester minden tudását megpróbálja átadni neki, valamint egy tanítvány bármikor, minden kivetnivaló nélkül a Tanács tagjává válhat, ha kiüresedik egy hely, és ő maga is készen áll rá. Egy segédnél nincs ekkora elvárás, ő is tanul, azonban köteles elvégezni a házimunkát, sütni-főzni a mesterére, előkészíteni a ruháját, megcsinálni a haját, öltöztetni és mi egyéb mást.)
 
Érkezésünk napján a segédjelöltek bemutatkoztak. Nem mintha bármelyikünk is megjegyezte volna a nevüket. Újabb fölösleges formaság.
A következő napokban részesei lehettünk a magánéletüknek, társaloghattunk velük és persze ne feledkezzünk meg a bemutatóról sem, amikor is a jelöltek megmutathatták a mestereknek, miben tehetségesek, kiemelkedőek. Fabien is a bemutatón kezdett érdekessé válni a számomra.
Az azt megelőző napokban semmi érdekes nem történt. Ha mégis, arról én nem tudok, mivel ki sem mozdultam a szobámból. Fogalmam sem volt, mit kerestem ott egyáltalán, a legkevésbé sem voltam kíváncsi a sok akarat nélküli ágymelegítőre. Persze nem volt gondom a bábokkal, csak épp semmi értékelnivalót nem találtam bennük.
 
A bemutató napján ugyanabban a nagyteremben kínáltak hellyel, ahol évekkel ezelőtt is, mikor legutóbb a kastélyban jártam. Kényelmes székekbe ültettek minket egy széles asztal mögé, amit telepakoltak itallal és mindannyiunk számára megfelelő, különféle ételekkel. Végig úgy éreztem, mintha nem is segédjelölteket jöttem volna értékelni, hanem csak színházi előadást nézni.
Köztudott volt, hogy a bemutatók sorrendje meghatározó. Az első öt jelöltre mindenki nagyon figyel, azok, akik azzal a céllal érkeztek, hogy elvigyenek valakit, közülük választottak, ugyanis a kastély vezetői az elsők között a legtehetségesebb jelölteket küldik be. A Fekete Torony mestere, bár gyakran megjelenik a Fehér Kastélyban, ezúttal nem választott segédet, ami szerfelett meglepett, ugyanis jellemzően nem csak egy jelöltet szokott kiemelni valahányszor erre jár. Köztudottan fiatal segédekből álló háremet tartott az otthonában, ennek tudatában pedig még inkább nehezemre esett megérteni a szándékát. Úgy vélem, ezúttal az összes érdekesebb jelöltet, Fabiennel az élen, elhalásztuk előle.
 
Az első fiútól tökéletes produkciót láthattunk, kiválóan bánt a tűzzel, ami elismerésre adott okot, már csak azért is, mert kevesen értenek a négy elemhez. Jómagam csak a tűzzel, a levegővel és a vízzel tudok foglalkozni, ezért is vagyok pusztán a hetedik a Tanács sorában. Ezenfelül a fiú is szimpatikus volt, határozottnak tűnt és elszántnak, egyetlen szépséghibája a fél arcán áthúzódó égési sérülés, valamint az erős férfias kisugárzása, ami a mesterek többségének távolról sem imponált.
A második jelölt nem mutatkozott olyan nagyon erősnek, de a levegő elem használata mellett ez nem is volt elvárható. Ellenben a külseje sokkolta megnyerőbb volt, még hűvös távolságtartása ellenére is. Éles esze pedig kifejezetten vonzóvá tette a Tanács harmadik tagja, a bájos és érzékeny varázslónő, Emília számára, aki még ott a teremben le is csapott rá.
 
A következő két jelölt több elem használatában is jeleskedett, azonban minden szempontból képzetlennek bizonyultak. Ekkor már kezdett lankadni a figyelmem, így egészen a tizedik jelölt megjelenéséig a meztelen csigákkal teli tálra összpontosítottam. Azonban mikor a vak fiú elénk állt, muszáj volt felnéznem. Kellemetlenül éreztem magam. Fel akartam állni, el akartam menni, minek is tartottam Bonifáccal?
Ismertem a segéd előző mesterét, és azt is jól tudtam, hogy a történtek után csak azért nem áldozták fel a bagolyistennek, mert attól tartottak, az isten sértésnek vette volna, és vagy három évig nem adott volna jó termést.
Ráadásul pont a Tanács vakította meg. Szavaztunk, három a nyolc ellen felállásban, és az ítélet megszületett. Mirót megfosztották a látásától, a mesterét pedig a Bíbor Börtönbe zárták, amiért felszólalt az döntés ellen.
Bonifác méltóságteljesen felállt, és kivonult, mikor Mirót beengedték a teremben. Elismerésre méltó volt, hogy ilyen bátran kimutatta nemtetszését az ellen, hogy egy fiatal, vak fiút kényszerítettek bemutatóra. Szívesen követtem volna a példáját, de eszemben sem volt azon személyek között hagyni a jelöltet, akik a megvakítása mellett szavaztak. Meg voltam győződve róla, hogy ez a szerencsétlen még vagy évekig ebben a bizarr kastélyban fog raboskodni, ám bele sem kezdett a produkciójába, mikor előttem, az asztalon mászkáló csótány, Kikot mester kijelentette, magához veszi ezt a bájos és még kevesebb férfiassággal megáldott, vak teremtést. Ha lett volna szemöldököm, bizonyára úgy összevontam volna, ahogy az emberek is teszik, amikor meglepődnek valamin. Miró megborzongott, bár kétlem, hogy felismerte volna Kikot hangját.
Egy ideig várakoztunk, ugyanis a segédjelöltek ilyenkor a földre borultak és nem győztek hálálkodni, azonban Miró meg sem mukkant. Ekkorra a Fekete Torony mestere némileg elvesztette a türelmét, de ezt csak barátságos és megértő hangon hozta Miró tudtára.
 
„Kikot mester úgy határozott, magához vesz. Vele fogsz élni, saját szobát kapsz, új ruhákat és ékszereket.”
(Érdemes megjegyezni, hogy a mesterek gazdagságukat és hatalmukat az ékszerek révén fejezik ki, igyekeznek segédeiket is elhalmozni annyi gyűrűvel, nyaklánccal, fejdísszel és bokalánccal, amennyire csak telik. Ebből kifolyólag a Fővarázslónak és az ő segédjének van a legtöbb ékszere, míg a tanács körén belül maradva a tizenegyedik mesternek, Kikotnak a legkevesebb.)
„Nem óhajtod neki megköszönni?”
 
Miró a fejét rázta, de olyan hevesen, hogy mindannyiunkban tudatosult, valószínűleg esze ágában sem volt készülni nekünk bármily jellegű előadással, hiszen nem is akarta itt hagyni a Fehér Kastélyt, amin, hozzá kell tennem, egyáltalán nem csodálkoztam. Megfosztottuk a mesterétől, a szabadságától és a látásától. Ha én lettem volna a helyében, kinevetem a mestereket, hogy mindezek után még ki akarnának rángatni a jelenlegi, ismerős környezetből, és még el is várnák, hogy térdre borulva hálálkodjam.
„Fabiennel szeretnék maradni” – motyogta maga elé, közben idegesen babrált egyszerű ruhája egyszerű gombjaival. Addig-addig ügyeskedett, míg szerencsésen le is szakította az egyiket. Utána már csak a markában szorongatta, és várta a csodát.
„Fabien?” – kérdezett vissza Emília, Miró helyett azonban a Fekete Torony mestere válaszolt.
„Az a helyes kis barna hajú fiú, akit a társai előszeretettel illettek az elmúlt napokban olyan kellemes jelzőkkel, mint ezüstszárnyú pillangó, kéjvágyó kígyó, és még sorolhatnám.
„Fabien nem olyan!” - vágott közbe Miró egy kicsit bátrabban, de annál feszültebben, mire a legtöbben kíváncsian fordultunk felé, azonban úgy tűnt, ő meg volt győződve róla, hogy ennyivel is Fabien védelmére kelt, és mi is kielégítve érezhetjük magunkat, így nem is folytatta.
 
Ami igaz az igaz, én is hallottam, hogyan beszélnek Fabiennel a társai. Ezüstszárnyú pillangónak (olyan segéd, aki bármikor átlibbenne egy másik mester ágyába, ha ezek a céljai érdekeit szolgálják, és kielégítik a vágyait, mit sem törődve azzal, hogy ezzel nem csak magára, de a saját mesterére szégyent hozhat) és kéjvágyó kígyónak (az ezüstszárnyú pillangóhoz hasonló jelentéssel bír, csak annál sokkalta sértőbb) nevezni azért átlép egy határt, és nem utal egy kifinomult személyiségre. A magam részéről sosem választottam volna effajta segédet, már önmagában is szégyen lett volna!
 
Miró továbbra is hallgatott. A büntetése előtt sem volt túl beszédes, de a történtek óta nyilvánvalóan még inkább magába zárkózott. Sajnos, nem sajnos, ez hozta magával azt is, hogy nem kívánt megnyílni Kikot mester felé, és foggal körömmel ragaszkodott a maradáshoz, míg a mester mindkét csápjával és minden lábával kitartott amellett, hogy magával vigye Mirót.
Ami ezután történt, váratlanul ért. Miró sírni kezdett, a hajába tépett, és azt ismételgette, hogy retteg Kikot mestertől és retteg mindannyiunktól. Szinte már őrjöngött, mikor a fiatal, barna hajú fiú, ahogy a Fekete Torony mestere utalt rá, Fabien, figyelmen kívül hagyva az illemet és a kastélyban élő szabályokat, berontott a terembe, és Miróhoz rohant.
„Mi történt?” – kérdezte és hagyta, hogy a vak fiú a nyakába kapaszkodjon, és úgy ölelje, oly hevesen és kétségbeesetten, mintha attól félne, hogy többé talán nem is láthatja. – „Bántottak téged?”
„El akarnak vinni innen!” – felelte Miró kétségbeesetten. – „Nem akarok elmenni! Veled akarok maradni, hiszen te is ezt mondtad. Megígérted, hogy együtt maradunk, mert egyik mesternek sincs oka befogadni se engem, se téged. Fabien, ne hagyd, hogy elvigyenek! Félek Kikot mestertől.”
Fabien felénk pillantott. Találkozott a tekintetünk, és erre a kis időre újfent megbabonázva éreztem magam azoktól a ragyogó, zafír szemektől. Órákig képes lettem volna gyönyörködni bennük, ha merészen nem fordul el, és keresi meg csodás íriszeivel Kikot mestert. Úgy tűnt, pontosan tisztában volt azzal, melyikünk kicsoda, ami a segédjelöltekre annyira nem volt jellemző.
 
Arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy a szituációt nem éli meg akkora tragédiaként, mint Miró. Már csak azért sem, mert átlátta, hogy mindez nagyon is Miró érdekeit szolgálta volna, így ahelyett, hogy az egyetértésének adott volna teret, megpróbálta csitítani Mirót.
„Jer ki velem a folyosóra! Próbálj meg tisztán gondolkodni, Kikot mester vigyázna rád és sokkal jobb életet biztosítana neked. Segédként sokkal többet kapnál, mint itt a kastélyban. Na, gyere!”
„Nem akarok egy jobb és biztonságosabb életet! Én téged akarlak. Nélküled kiszolgáltatott vagyok. Szükségem van a segítségedre!”
Kellemetlen volt ez a helyzet, még így nézőként is. Egy pillantással jeleztem Kikotnak, hogy nem ártana megtámogatni Fabien szavait, aki értette a célzást. Szemmel nehezen, de még követhető gyorsasággal lemászott az asztalról, és a két segédjelölt mellé araszolt. Tisztességes távolságban állt meg tőlük, megközelítőleg két-három emberi lépésre, és onnan kezdett beszélni, mondhatnám úgy is, hogy kiabálni Miróhoz, hiszen nem olyan könnyű meghallani ilyen messziről egy ekkorka rovar hangját.
 
„Segédjelöltnek lenni már önmagában is rengeteg nehézséggel jár” – kezdte. – „De tudom, hogy a többieket fele annyi gyötrelem sem érte, mint téged. Mindannyian tudjuk, és szeretném, ha megértenéd, nem előző mesteredet szeretném helyettesíteni. Ő sem fog örökké raboskodni. Szavamat adom, mint a Tanács tizenegyedik nagymestere, a Csótány Királyság Fővarázslója, valamint korábbi mestered gyermekkori jóbarátja, hogy szabadulása után visszaengedlek hozzá. Addig is gondoskodom a biztonságodról és a jólétedről. Miró, én nagyon nem szeretném, hogy félj tőlem, és természetesen semmi okom eltiltani téged Fabientől. Annyiszor vihetlek el hozzá, amennyiszer csak óhajtod.”
 
Miró befejezte a sírást, arca elkomolyodott. Látszott, hogy igyekszik Kikot minden szavát alaposan megemészteni, és eldönteni, őszintén beszél-e.
„Kikot mester volt mestered jóbarátja” - erősített még rá Fabien. – „Miatta szeretne segíteni neked, és ő is úgy kívánja, hogy egyszer majd újra vele lehess, és nagylelkűségének bizonyítékaként velem is tarthatod a kapcsolatot. Miró, nagyobb szerencse nem is érhetett volna! Ha tudnád, milyen boldog vagyok, amiért ilyen jól alakulnak a dolgaid."
„Nevetséges” - súgta oda nekem a Fekete Torony mestere. – „Egy mester könyörög a segédjelöltnek, hogy taníthassa és otthont adhasson neki.”
„Legalább van, aki érez némi bűntudatot” - feleltem sokatmondóan. – „Néhányakat pedig az sem érdekel, ha bizonyos fiatalok halála az ő lelkükön szárad. Mindazonáltal ne gondold, hogy én nem tartom szánalmasnak a jelenetet” - őszinte véleményem, amit még utólag hozzátettem, némileg tompított a nem is burkolt utalásomon, de nem eleget ahhoz, hogy a Fekete Torony mestere figyelmen kívül hagyja. Morgott valami olyasmit, hogy rangban fölöttem áll, így jobban megválogathatnám a szavaimat, de végül ennyiben maradt.
A kis jelenet felé fordultam megint. Úgy tűnt, megnyugodtak végre a kedélyek, és Miró is eltávolodott Fabientől. Megpróbált abba az irányba fordulni, amerről Kikot mester hangját hallani vélte, majd térdre ereszkedett, hogy közelebb kerüljön hozzá, így mindkettejük számára kényelmesebbé téve a beszélgetést.
„Bocsáss meg a kitörésemért” - mondta megenyhülve. – „Megtisztelő lenne, ha nálad tanulhatnék, míg mesteremet ki nem engedik a Bíbor Börtönből.”
Mivel ekkor elsősorban Fabienre koncentráltam, nem tudtam nem észrevenni, hogy Miró válaszát hallva egy pillanatra eltorzult az arca. Végső soron Miró részéről tiszteletlenségnek és illetlenségnek minősült Kikot előtt jelenlegi mestereként utalni a Bíbor Börtönben raboskodó fogolyra, aki korábban megosztotta vele az életét. Felteszem, nem is véletlen esett ki ilyesmi a száján, azonban Kikot nem vette magára.
Közben Bonifác is bedugta az orrát, hogy lássa, mi a fennforgás tárgya. Visszaült mellém a helyére, és tőlem érdeklődött, de helyettem, a másik oldalamról, a Fekete Torony mestere adta elő a történteket, a maga felsőbbrendű stílusában. Barátom bólogatott, szerencsés fordulatnak vélte, hogy Kikot így szívén viseli Miró sorsát. Bonifác a legjobbat akarta neki, és egyszerűen nem tudtam megérteni, miért szavazott azelőtt Kikot régi jóbarátja ellen, bár számomra ez édeskevés lett volna jóvátétel gyanánt.
 
„Vidd innen ki, Kikot! Aztán haladjunk” - mutatott türelmetlenül, de titokzatos és sejtelmes tartását megőrizve, a Fekete Torony mestere Miróra. – „Rengeteg a dolgunk, ez a kék szemű szépség pedig még hátravan.”
„Neked adom” - mondta neki a harmadik mester unottan.
Mind már csak illendőségből ültünk ott. Az utolsó bemutató sosem érdekelt senkit. A leggyengébb jelölt, úgy, hogy a mesterek már amúgy is döntöttek, többnyire biztos bukásra volt ítélve. Szemmel láthatóan Fabiennek nem volt ínyére a két mester rövid szóváltása, de tudván, hol a helye, próbálta figyelmen kívül hagyni. Elénk állt, és lassan végighordozta rajtunk a tekintetét. Összvissz ketten figyeltünk rá, én és a Fekete Torony mestere. A többiek szokás szerint egymással kezdtek társalogni, egyikük sem akarta Fabient, és ezt ő is nagyon jól tudta. Éppen ezért olyat tett, ami a történelem során még nem fordult elő. Körbenézett, észrevett nem túl messze pár széket közvetlen a fal mellett, odasétált, megfogta az egyiket, átcipelte a termen, végül letette az asztalunk elé, közvetlen velem és a Fekete Torony mesterével szemben, és ugyanúgy, ahogy a többi mester nem méltatta őt figyelemre, ő sem foglalkozott rajtunk kívül senkivel.
Az asztal legszélén ülő ötödik mester módfelett meglepődött a dolgon, szemöldöke a magasba szökött, és látszólag tiszteletlenségnek vette Fabien bátorságát, habár nekem úgy jött le, nem helyteleníti, ugyanis nem szólt semmit, márpedig én tudom, a felhúzta volna magát, azt Fabian nem úszta volna meg egy ejnye-bejnyével.
Ami engem illet, nem izgatott különösebben a dolog, sőt fogalmazhatnék úgy is, hogy teljesen hidegen hagyott. A helyzet lereagálását jogosnak ítéltem, így tehát kíváncsian vártam, mivel kívánja folytatni.
„Nem büszkélkedhetem különleges képességekkel” - mondta nekünk, mire egy-ketten körülöttünk felkapták a fejüket, és pillantásaikkal jelezték Fabien felé, hogy jobb lett volna visszasétálni a terem közepére, és megpróbálni olyasvalamit előadni, aminek köze is van ahhoz, amit látni akartak, de Fabien mindezzel nem foglalkozott. – „Nem is nagyon tudnék mit bemutatni, de a sajnálatotokért sem fogok könyörögni. Beletörődtem a sorsomba, így csak egy valamit szeretnék kérdezni: miért?”
„Miért? Ezt fejtsd ki kicsit bővebben, légy oly szíves!” - kérte a Fekete Torony mestere, és azt hiszem, itt már megvoltak a tervei, miszerint, ha Fabien befejezte mondandóját, ő majd magához veszi, és kibővíti a háremét, de ebben nem lehettem biztos.
 
„Gyermekkorunkban elvettek minket a szüleinktől, mondván, hogy nagy dolgokra vagyunk hivatottak, és ha felnővünk, a nagymesterektől tanulhatunk, és pompás élet vár ránk. Azonban ti is jól tudjátok, milyen bánásmódban részesülünk itt, a Fehér Kastélyban. Szemet hunytok efölött, és hagyjátok, hogy a legtehetségtelenebbet, aki saját magáról is tudja, hogy a sok szenvedés után nincs remény a számára, feláldozzátok a bagolyistennek. Gyilkosságot követtek el, de nem vállaltok felelősséget, és nem éreztek bűntudatot sem. Megannyi fiatalt hagytok sanyarogni, és hamis hitben ringatjátok őket, majd szívfájdalom nélkül töritek darabokra az illúzióikat. Miért?"
 
Szánalom. Ez az, amit éreztem, miközben Fabient hallgattam. Megszántam. Bár, ahogy azt már mondtam, nem lehettem biztos benne, de reméltem, a Fekete Torony mestere meg akarja szerezni magának, és ebben a hitben jutottam döntésre. Az, hogy keresztezhetem a terveit, örömmel töltött el. Elvehetek valamit, amit akar, és még ez a szerencsétlen segédjelölt, aki ráadásul csak egy szánalmas ember, hálás lehetett nekem, amiért megmentem.
 
„Nem fogsz meghalni” – mondtam neki. – „Nem fognak feláldozni a bagolyistennek, és nem kell lemondanod az illúzióidról. Nem ígérhetem, hogy nem fogsz szenvedni, de azt igen, hogy a szenvedésed nem az én lelkemen szárad majd. Nem kérted a sajnálatomat, mégis megkapod. Nem kényszerítelek olyasmire, amit nem akarsz, így a döntés a tiéd. Gyermekem, szeretnél a segédem lenni?”
Folytatások
109
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
151
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
137
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
168
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Előző részek
291
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt
és csak a saját érdekeit nézte...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt...
Ez a mese is úgy kezdődik, mint...
Hasonló történetek
3131
Mephalának tényleg kapaszkodnia kellett, mert olyan gyorsan indult el a sárkány, hogy a szél majdnem levitte. Az íját ki is vitte a kezéből. Mephala a sárkány nyakán ült, és érezte, ahogy a tűz a lábai között járkál. Az két küklopsznak esélye sem volt a két sárkány ellen, szénné égették a őket...
2738
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: