Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Delia már a széles kőoltárra volt kötözve. Cobus szobra fenyegető közönnyel nézett le rá....
Windshear-Szélnyírás
A második balforduló
Bevezető
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai...
Friss hozzászólások
91esfiu: Drága vinzso! Ismét izgalmas d...
2021-11-28 22:05
eliksz13: Nagyon, nagyon, nagyon jó ! In...
2021-11-28 21:49
BURGONYA: TE AKKORA BAROM LEHETSZ, MINT...
2021-11-28 08:30
BURGONYA: NAGYON JÓ! ISMÉT ELSZíVTÁL VAL...
2021-11-28 08:29
Szergejecske: Nem értünk egyet. Vannak olyan...
2021-11-26 15:10
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A páva szeretője - 1. fejezet: Kicsi lámpa kicsi fénye

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi. Boldog éveiben a férfi meséket írt az embereknek, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Eleinte birodalomszerte özönlöttek hozzá az aprócska faluba, hol fiatalkorát töltötte, hogy hallhassák a történeteit. Azonban rövid idő alatt az emberek beleuntak a férfi szomorú meséibe, ugyanis ekkorra a birodalom már csak a boldogság után vágyakozott.
 
Röpke pár év alatt a férfi neve feledésbe merült. Elhagyta a birodalmat, de előtte még megesküdött, vissza fog térni a legtökéletesebb, legpáratlanabb mesével, amely az ő boldogságának lesz a kulcsa, és akkor majd rajta kívül senki nem lesz boldog.
 
Bujdosása alatt keresgélni kezdett. Hallott egy varázserővel bíró tárgyról, ami megadhatta neki mindazt, amire vágyott. A keresés ideje alatt lefoglalta magát egy másik történettel. Egy újabb szomorú történettel. Egy kislányról szólt és annak szegény családjáról. Még a ház is, amiben éltek, aprócska volt és öreg. Olyanok lehettek volna, mint bárki más a szomszédságban, azonban a család minden tagjának volt egy bizonyos ,,kincse”, ami egy-egy érzelmet képviselt. A legtöbbször fölbukkanó tárgy egy tőr volt, mely a családban történt legtöbb halálesetért volt a felelős, és amely a bánatot képviselte.
Az egész könyv bánattal volt átitatva, és a férfi ezt kedvelte a munkájában leginkább. Ez lobbantotta fel szívében a boldogságot, mely a mesében csupán egyszer tűnt fel egy petróleumlámpa szerepében. A kislány helyes kis lámpája, ami a sötétben világossággal ajándékozta meg az aprócska házat, és ez a kislányt ideig-óráig boldoggá tette. De a történet haladtával a lámpa fénye elhalványodott, míg végül a kislány elvesztette a reményt, hogy valaha is jobb sorsa lesz. Lelkében kihunyt a boldogság, és hagyta a bánat pengéjét győzedelmeskedni mind az elméje, mind a teste fölött.
 
„S a kicsi lámpának nem volt többé ereje ragyogni.”
 
A férfi megtalálta, amit keresett, nem sokkal azután, hogy a bánatos kislány történetét lezárta, azonban ezt a mesét nem vitte vissza magával a birodalomba. Most, hogy eme misztikus tárgy segítségével megírhatja élete fő művét, többé semmi szüksége múltbéli alkotásaira, melyek életének legtragikusabb eseményeit jelenítették meg előtte: a feledést, a szeretetet, ami elhidegüléssé vált és a bujdosást. De ennek vége. A birodalom nem tehet mást, minthogy meghajol a tehetsége előtt.
Visszatérését követően mégis történt valami, amire nem számított. Birodalmon kívül írt könyvének legjelentéktelenebb karaktere, a boldogság, nem tudott megbékélni a mese szomorú lezárásával. Csalódott volt, amiért az alkotó mindössze ennyi szerepet szánt neki, de a tudat, hogy még magára is hagyta, nem csak őt, hanem az egész történetet, fájdalmat okozott számára.
A férfi ott rontotta mindezt el, amikor tulajdonságokkal ruházta fel könyvében az érzelmeket, és szereplőként jelenítette meg őket. Az érzéseknek is érzelmeik lettek, és kizárólag az általuk megtestesített érzelem birtokában voltak képesek nyugalomra lelni, ez pedig a boldogságnak nem adatott meg. Haragot érzett, bánatot és magányt. Mindez megriasztotta, míg a félelem érzése kétségbeesést váltott ki belőle, és ettől úgy érezte, elveszti önmagát.
 
A boldogság boldog akart lenni és tudta, hogy ebben a mesében sosem lehet az, így minden szabályt megszegve, és vállalva a kockázatokat kilépett a szomorú kislány meséjéből, hogy megalkossa saját történetét, amiben mindenkinek örömöt okozhat. Elhatározta, hogy a mese, melyben ő lesz a főszereplő, boldog véget ér, és mindenkit megszabadít a bánattól.
De azt nem tudta, hogy szabadulásával átjárót nyitott a könyvben, és nem ő lett az egyetlen, aki ki tudott törni onnan. És volt olyasvalaki is, aki nem kívánt boldogságot a boldogságnak, ugyanis őt akkor önti el nyugalom, ha körülötte mindenki bánatos és szomorú.
 
 
Volt idő, mikor Fabien „normálisan” nézett ki. Persze, bőre mindig is fehér volt, arca sápadt. Tíz másik gyermekkel nevelkedett egy, a külvilágtól elzárt kastélyban és sosem kellett a földeken dolgoznia a tűző napon. Szigorúan nevelték engedelmességre, tanították a mágia használatára és különféle növényekkel való gyógyításra. Főznie, sütnie, takarítania kellett. Eme tizenegy tanonc feladata volt az egész kastély kitakarítása minden második héten, valamint kötelezően állatokról és virágokról kellett gondoskodniuk, régi varázstekercsek másolatait tanulmányozták, szórakozásképpen pedig megtanulhatták Platónia birodalmának hagyományos táncait és énekeit.
 
A rengeteg feladat egyetlen célt szolgált: tökéletes segítőkké kellett válniuk jövendő varázslómestereik számára, akik a Tizenegyek Tanácsát alkották. Ők tartoztak felelősséggel Platóniáért, tíz nagy hatalmú varázsló és a vezetőjük. Platónia mágikus birodalmát mindig is a legtehetségesebb mágusok vezették, ötszáz évente a Tanács aktuális vezetője új tagokat választ, amennyiben szükségesnek ítéli. Ami fontos, hogy mindig tíz varázsló és az őket megválasztott vezető álljon Platónia élén. Ugyanez a vezető válogatta össze a tizenegy segédjelöltet, akik közül a tíz mágus kiválaszthat egyet, ha úgy érzi, szeretne felkarolni egy fiatal férfiút, akiből később ígéretes varázsló lehet, és talán még a Tizenegyek Tanácsába is bekerül majd.
 
Négy éve a Tanács úgy határozott, hogy mindannyian szemügyre veszik a jelölteket. Ezt tudván a kastélyban nagy volt az izgalom, tíz fiatal másról sem tudott csacsogni, minthogy milyen hatalmas is a Tizenegyek Tanácsa, és arról fantáziálgattak, vajon melyik varázslónak fogják elnyerni a tetszését, ha egyáltalán elnyerik.
Fabien azonban máshogy látta a helyzetet. Nem különösebben vágyott a „megtiszteltetésre”, hogy egy nagy hatalmú varázsló befogadja. A kastély könyvtárában megtalálta egy korábbi segédjelölt naplóját, aki részletes leírást nyújtott a Tizenegyek jelenlegi tanácsáról, vagy legalábbis tíz tagról mindenképp. Ugyanis a hetedik mágusról a sorban keveset tudni. Ő egy páva. Egy gyönyörű, fehér páva. Természetesen nem egy közönséges madárról van szó. Mint a legtöbb állatalakban élő varázsló, ő is embernagyságú és nem esett nehezére beilleszkedni Platónia lakói közé. Ruhát hordott, amennyire azt puha tollai lehetővé tették, társaságban késsel-villával étkezett, valamint mindentől távol, a Fekete Erdő mélyén lakott. Ennél többet azonban nem tudni róla.
Ellenben a többiekről Fabien nem olvasott sok jót. Nem beszélte meg a többiekkel, a véleménye azelőtt sem érdekelt senkit.
Fabien kedves fiú volt. Intelligens, okos, külsőre is helyes. Csakhogy semmiben nem bizonyult tehetségesnek, ami egy segédjelölttől elvárható volt. A varázslást illetően az alapokat sem volt képes megtanulni, lábai a táncban, mintha csak botból lettek volna, énekelni egyáltalán nem tudott és nem is szívesen csinálta, továbbá történt egyszer, hogy gyógyelixírt kellett készíteni egy törött lábú madárka számára, és míg a többiek saját kisállatkájukkal nagyon is jól elboldogultak, addig Fabien nem csak, hogy nem tudott segíteni a madár baján, azt követően, hogy beadta neki a kotyvalékot, az minden tollát kihullatta.
 
Hiányzott belőle még egy nagyon fontos dolog, amit a tanítók a legfontosabb erénynek tartottak, melyet egy segéd elsajátíthat, az pedig a szó nélküli engedelmesség. Fabien kifejezte nemtetszését, még ha arra is nevelték már gyermekkora óta, hogy egy segéd mindig szófogadó és csak akkor szól, ha kérdezik. Hiába minden érv, amit a tanítók felhoztak neki, Fabiennek mindenre volt válasza, amibe egyszerűen nem lehetett belekötni, a fizikai büntetéssel pedig csak agressziót váltottak ki a fiúból.
Ez időben haja még félhosszú volt, és ami fontosabb, sötétbarna. Évek elteltével ez volt az egyetlen, ami megváltozott rajta, de ahogy ez megtörtént, külsőre nem tudta többé normálisnak nevezni magát. Továbbra is megmaradt közepesen magasnak és karcsúnak, azonban tincsei úgy halványultak szürkéskékké, ahogy a birodalom egyik pillanatról a másikra beleveszett egy könyörtelen tündérmesébe, a valóság határait megvetve és elítélve.
Fabien úgy érezte, nem önmaga többé. Eleinte úgy tűnt, minden jól alakul. A varázsló, akihez került, többet jelentett számára mindenkinél, és az ő pártfogásával ígéretes jövőnek nézhetett elébe. Sosem hitte volna, hogy Asztrát mester, a páva, akiről ezidáig senki nem tudott semmit, ily jóindulatú és gondoskodó.
De semmi nem úgy történt, mint ahogy azt elképzelte.
 
– Jó reggelt, eladó bácsi! – köszönt Fabien a legcsilingelőbb hangján, ahogy belépett egy szerény kis boltba, amely a Régi Kacatok nevet viselte. Egész idevezető úton azon tanakodott, mi tévő lehetne a mostani helyzetben. Egyszerűen nem látott kiutat, és tudta, nem menekülhet meg a végzete elől.
„Ez nem is az én végzetem!” – morogta magában, ahogy elhaladt az eladó mellett, aki ahelyett, hogy viszonozta volna a kedves üdvözlést, megrántotta a vállát. Fabien azonban, ezzel mit sem törődve, butuskán folytatta, közben ujjaival végigsimított egy-egy érdekesebbnél érdekesebb mintákkal átszőtt faliszőnyegen.
– A mester új vázát szeretne a rózsáknak. A régi eltört, és most nincs, amibe tegyük őket. Ugye segít nekem, eladó bácsi?
– Hátsó sor – vetette oda neki a férfi tömören. Visszadőlt a székébe, lábait az asztalra dobta, majd elővette kedvenc pipáját és rágyújtott.
„Nem, ez nem az ő kedvenc pipája.”
 
Fabien vidáman dudorászva a boltocska legvégébe ment. Nem ok nélkül kapta a hely a Régi Kacatok nevet. Ha valakinek nem kellett valami, legyen az faliszőnyeg, váza, ékszer, evőeszköz, ruha, papír vagy könyv, az idehozta, hogy aztán egy jó tíz évre félretegyék, majd a régiség szóval felruházva kitegyék a polcra egy árcédula mellé. Ettől függetlenül is, Fabien szerette a helyet. Olykor igazi kincsekre lelt itt. Ezúttal is örült volna, ha felbukkan valami „kacat”, ami megdobogtatja a szívét, és nem csak egy haszontalan vázával kell távoznia.
A polcokat zsúfolásig telepakolták, és alig lehetett átlátni a rengeteg holmin. Minden egymásra dobálva és egymásba téve, el sem lehetett dönteni, melyik régiséghez tartozott az adott árcédula.
Végső soron Fabien a vázát hamar megtalálta. Látott többet is, amit elfogadhatónak vélt, de a kéket választotta, melyen feketén megfestett elefántok vándoroltak körbe két vastag vonal között. Ez volt az egyetlen, amit el tudott képzelni Asztrát mester házába.
– Tíz rézpénz – mondta a mogorva eladó, miután vetett rá egy futó pillantást.
„Nem volt mindig mogorva.”
 
Fabien épp fizetni készült, mikor tekintete megakadt egy kifejezetten réginek tűnő, de nemcsak hogy jó állapotban lévő, hanem egy meglepően szépen feldíszített, vörös búrával ellátott petróleumlámpán.
– Eladó bácsi, mennyibe kerül az a lámpa? – mutatott ártatlanul a férfi háta mögé.
– Húsz rézpénz – érkezett a válasz. Az eladó lustán megfordult, és kirántotta a lámpát a sok
vacak közül, melynek következtében hangos csörömpölés közepette rengeteg karperec, nyaklánc, pohár és tányér a földön landolt, de ez a férfit szemmel láthatóan cseppet sem zavarta.
„Nagyon is zavarja.”
 
– De neked csak egy ezüstért adom oda.
– Jaj, eladó bácsi, olyan kegyetlennek tetszik lenni! – mondta Fabien szinte már nyávogva, de mégis letett egy ezüstöt az asztalra, majd felkarolta a vázát és a lámpát. Mosolyogva elbúcsúzott, és vidámságot sugározva indult el vissza, az erdő felé.
Út közben elhaladt nem is egy őr mellett. Az őrökről csak két dolgot érdemes megjegyezni: az első, hogy teljesen egyforma az összes. Átlag embernél jóval magasabb, fekete tollas, varjúszerű lények, alkarjuk és lábaik szinte áttetszők, így folytonosan azt a hatást keltik, mintha lebegnének. Fejüket mindig lehajtják, nagy és széles csőrüket a talajra szegezve járják a várost, ott, ahova kirendelték őket.
 
A második, hogy nem érdemes szabályszegéssel felbőszíteni őket. Ritkán ölnek, de ha okot találnak rá, károgva és csapkodva áldozatukra vetik magukat. Fabien, hogy a szabályszegést mindenképpen elkerülje, ragyogó mosollyal az arcán köszönt nem csak nekik, de az összes járókelőnek, aki elhaladt mellette.
– Ne maradjanak sokáig a napon! – mondta is az egyik őrnek. – A varázslók nagy meleget jósoltak mára, én sem mozdultam volna ki, ha a mester nem küldött volna vázáért!
Bár Fabien a vázát föl is tartotta, az őr nem reagált.
Az ifjú segéd elégedetten nyugtázta, hogy nem találtak kivetnivalót a viselkedésében, az erdőbe belépve pedig elengedhette magát. Itt sem árt az óvatosság, de az őrök ritkán bandukolnak be ide, tekintve, hogy nincs kit megfigyelni.
 
Fabien végiggyalogolt a már jól ismert ösvényen, és meg sem állt Asztrát mester házáig. Ott, a kis virágoskertből, melyet ő maga gondozott, hogy szépséggel ajándékozza meg magát és a mestert is, lágy rigófütty és a levendula kellemes illata fogadta. Belépve a fehérre mázolt kiskapun a rigó nyomban felkapta a fejét, és ahogy Fabien magas alakja közeledni kezdett a kövekkel kirakott kis úton, menekülőre fogta a dolgot és valamivel, heves szárnycsapkodások közepette, odébb repült.
 
A fák teljesen körülölelték a kis házat, és bár Fabien egy jó négy éve itt éldegélt már, még mindig különös volt számára, milyen nehezen tör utat magának a napfény a sűrű lombok között. Eleinte aggódott a levenduláért, a nefelejcsért és szép rózsákért, ugyanis attól tartott, talán ki se nőnek, amennyiben keveslik a fényt. De ez szerencsére nem így történt.
Mint majdnem minden nap, most is megcsodálta keze munkáját. Akkor fordította csak vissza tekintetét az ajtóra, amikor az nyikorogva kinyílt, és Asztrát mester kilépett rajta. Fehér tollaival, haloványkék, bársonyos, ezüstösen csillámló ruhájával és a nyakában csilingelő ékszerekkel kirítt az erdő természetes varázsából. Testéhez és tollazatához képest kicsi fejét elfordította oldalra, hogy rendesen szemügyre vehesse segédjét és a kezében tartott vázát.
– Ennél jobbat nem találtál? – vetette oda neki nyersen. – Te és ezek az... állatmintáid!
– Szerintem aranyos – mosolygott Fabien.
– Hát az a lámpa? Örülnék, ha nem költenéd a pénzemet mindenféle kacatra!
– Sajnálom, mester, de annyira megtetszett!
– Eredj befelé! Örülj, ha kapsz ma még vacsorát, és nem mondom, hogy érd be a lámpával!
 
Fabien, a mestert megkerülve, belépett a házba. Az otthon kellemes illata fogadta, a brilliánskék falak, az enciánkék függönyök, a galambkék, puha és zsúfoltan mintás szőnyeg, mely a lábtörlőtől indulva egészen Fabien szobájáig befedte a padlót.
Fabien és Asztrát mester szobája a bejárathoz viszonyítva jobb oldalra esett, és a közelebbi volt a mesteré. Oda Fabien sosem léphetett be. Havonta egyszer, azon a napon, mikor a hold fogyni kezd, Asztrát mester bezárkózik, és másnap reggelig ki sem jön. Fabiennek úgyszólván parancsba adta, hogy ilyenkor aztán pláne ne jusson eszébe belépni oda, a segéd pedig ezt megértően tudomásul vette.
A ház másik felében található a nappali és a konyha. A szürke polcok mindegyike roskadozott a könyvektől és a megannyi vázától, melyeket különféle virágokkal zsúfoltak tele és Fabien tartott tőle, a piros és sárga rózsák nagyon elütöttek a capri-kék heverőktől, a messzekék, fehérmintás körszőnyegtől, a pasztell kék gyertyáktól azon a kis szürke gyertyatartón, a gyöngyház-enciánkék terítőtől és a gyöngyház-éjkék... Á! Hagyjuk! Lényeg a lényeg, hiába volt otthonos a ház, Fabien szemét kiverte a kék, valahányszor belépett az ajtón. Egyedül a mester és az ő szobájának fekete ajtaja, valamint azok a virágok a polcokon törték meg az összképet.
Letette a vázát az egyik sarokba, majd szembefordult Asztrát mesterrel, aki ezzel egyidőben zárta be az ajtót. Kattant a zár, mire Fabien megeresztett egy megkönnyebbült sóhajt.
 
– Sokáig elmaradtál – jegyezte meg a mester a jól ismert dallamos és méltóságteljes hangján. – Kezdtem a legrosszabbra gondolni.
– Ne haragudj. A Régi Kacatokban vásároltam, az valamivel messzebb van a Varázslók Boltjától.
– Legközelebb ne menj olyan messzire, kérlek – a mester kecses mozdulatokkal haladt el Fabien mellett. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik kanapén, megvárta, míg a segéd keres egy ideiglenes helyet új kincsének (eme nemes címet a legközelebbi kisasztal érdemelte ki), majd elegáns, fehér szárnyával a fotel felé intett.
– Máshol nem találni ilyen ritkaságot – Fabien a lámpára bökött, és belesüppedt a fotelba.
Lábait keresztbe tette, végül, mielőtt a mester felé fordult volna, vetett egy bizonytalan pillantást az összehúzott függönyökre.
– Nem lát be senki – mondta a páva a gyertyaláng félhomályában. – Nyugodj meg, gyermekem.
– Nyugodt vagyok – felelte a másik kicsit sem meggyőzően. – Egyébként meg... örüljek, ha kapok vacsorát?
– Ez jutott eszembe.
– Kissé erőltetettnek hangzott.
– Az egész erőltetett.
– Ezzel nehéz lenne vitába szállni – mosolyodott el Fabien. – Köszönöm a lámpát, mester.
A páva lágyan bólintott.
 
Fabient olykor zavarta, hogy nem tudja leolvasni Asztrát arcáról, hogyan is érez. A mester állításai szerint pávatársai között nincs ilyen gond, de Fabien nem volt páva. Gyakran úgy érezte, nyitott könyv Asztrát előtt, míg a páva számára olyan volt, mint a nemesség, de egyben a titokzatosság szobra.
Valahányszor így együtt ültek, Fabien többet akart mondani és bár tudta, bármiről legyen is szó, a mester mindig meghallgatja, de valahányszor a segéd gondolatban eljutott odáig, hogy végre megszólal, hangja a torkán akadt. Tudta, hogy ez Asztrát figyelmét is felkeltette már, nem egyszer fordult elő, hogy a mester megérezte, Fabien mondani akar valamit. Ilyenkor kíváncsian a magasba tartotta és várt.
Most ugyanez a szituáció lépett fel. A mester várt, Fabien pedig résnyire nyílt ajkakkal bámult rá.
„Mondj már valamit!” – sürgette gondolatban a segédjét Asztrát, aki végül újfent meggondolta magát.
– Nemsokára vacsorázunk – fölállt, majd finoman hozzátette: - Feltéve, ha kapok valamit. Tegnap esett az eső. Biztosan találok neked csigákat.
– Ne fáradj. Vannak még magvak.
– De nem fáradtság...!
– Rendben, értem. Köszönöm. De Fabien...
A mester szólítására Fabien megtorpant az ajtóban. Szíve hatalmasat dobbant, mikor Asztrát mester azzal a hanglejtéssel mondta ki a nevét. Tudta, hogy ez két dolgot jelenthet; a mester valamiért nincs megelégedve vele, vagy valami fontosat akar mondani... Talán egyszerre mindkettő.
– Vacsoránál szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezhetsz most is, mester.
– Inkább az asztalnál, kellemes, nyugodt légkörben, nem fél lábbal kint a házból.
Fabien bólintott, de nem volt róla meggyőződve, hogy Asztrát kérdése nem fogja kellemetlen helyzetbe hozni, hiába a kellemes légkör.
 
Csigaszedegetés közben végig azon agyalt, mire kereshet a mester választ. Bár tudta, valószínűleg nincs oka aggodalomra, de amikor Asztrát mester legutóbb félrehívta beszélgetni, ugyanebben a hangnemben, kijelentette, hogy nem taníthat komolyabb varázsigéket Fabiennek, ugyanis nem találja őt elég érettnek és tapasztaltnak hozzá. Ez már csak azért is kellemetlen volt, mert ekkorra a többi segéd mind tudott lebegtetni és gyógyítani, sőt, némelyikük már varázsigét is írt. Mikor Asztrát közölte vele a tényeket, azt hitte, elsüllyed szégyenében. Nem csak, hogy fele annyira sem volt tehetséges, mint a többi segéd, még a mesterének is csalódást okozott. Jól tudta, mennyire szeretné a mester átadni neki a tudását, de nem teheti, mert Fabien kezében az erő kiszámíthatatlan is lehet.
 
De, ami a jó hír, hogy Fabien hamar összekapkodta a csigákat. Sajnálta, hogy többnyire csak mezteleneket talált, tudván, hogy Asztrát mester szívesebben fogyaszt éti, pettyes, pikkelyes vagy ligeti csigát, de eme puhatestűek minden fajtája ízletes. Legalábbis, a mester szerint...
Visszament a házba, egyenesen a konyhába, hogy megteríthessen. Kivett a szekrényből két lapostányért, majd egy egyszerű üvegpoharat saját magának, Asztrát mesternek pedig a kis tálkáját.
Fabien próbálta ízlésesen elhelyezni a csigákat a mester tányérján, sajátjára pedig négy szelet vajjal és mézzel megkent kenyeret pakolt. Poharába tejet töltött, a tálkába pedig vizet.
Kisvártatva a mester is felbukkant a nappali irányából. El sem hagyta a helyiséget, míg segédje kint tevékenykedett.
– Jól néz ki – jegyezte meg a csigákra pillantva, majd leült Fabiennel szemben egy kényelmes, kipárnázott székre. Azonban nem tudta nem észrevenni azt a pillanatnyi undort, ami átfutott segédje arcán, ahogy a „jól néz ki” megjegyzés elhagyta a csőrét.
„Még mindig nem tudta megszokni...” – gondolta, de aztán az is eszébe jutott, neki milyen nehéz volt elfogadni Fabien bizonyos emberi szokásait. Sőt, bizonyos dolgokkal még most, négy év után sem tudott megbarátkozni. Vegyük például a tejet. Asztráton végigfutott a borzongás, valahányszor Fabien belekortyolt. És ha már az érzéseknél tartunk, a pávának időbe került, mire megtanulta, mire milyen arckifejezéssel reagálnak az emberek. Fabiennel ellentétes problémája volt, és azt hihetnénk, könnyebb hozzászokni egy mosolyhoz vagy bánatos szemekhez, mint egy pókerarchoz, de ez nem így van. Asztrát nem egyszer összekavarodott még a segédjét illetően is. Volt, hogy nem tudta eldönteni, amit Fabien arcán lát, az az öröm jele, vagy csak a fájdalom grimasza.
 
– Szerettél volna kérdezni valamit – próbálkozott Fabien óvatosan.
– Így van.
– Mi volna az?
– Milyen életre vágyakozol?
Fabien megrökönyödött. Értetlenül bámult mesterére, aki eközben kinézte magának első ártatlan áldozatát a tányérján.
– Bocsáss meg, mester, de nem értem, mire célzol.
– Mondjuk, hol látnád magad úgy tíz év múlva?
– Melletted – felelte a segéd naivan őszintén. – Hol máshol, mester?
Asztrát nem válaszolt azonnal. Fabien újfent elbizonytalanodott. Meglehet, most tényleg rosszat mondott, bár ő ezt inkább szánta bóknak, mint bántásnak.
– Úgy véled, nem fog változni a jelenlegi helyzet?
– Mester, én megint nem értelek! Mire utalsz azzal, hogy a „jelenlegi helyzet”?
– A jelenlegi helyzetre. Ha nem történik valami csoda, mindenképpen itt kell maradnod.
 
Fabiennél elszakadt a cérna. Utálta, hogy ennyire nem tudja megértetni magát a mesterrel, és utálta azt is, hogy ő maga sem érti Asztrátot. Hát nem vitatkoznak így is elég gyakran?! Minek ezek a félreérthető utalások? Ha a mester nincs megelégedve Fabiennel, akkor miért nem mondja meg neki?
– Talán a terhedre vagyok, Asztrát mester?
– Botor beszéd.
– Úgy hát nem találok értelmet a szavaidban! Miért akarnék elmenni innen, hacsak nem te kívánod a távozásomat?!
– Ma telihold van, Fabien. Nincs hangulatom vitatkozni veled.
– Minek hoztál hát szóba ilyesmit?
– Pusztán kíváncsi voltam.
– Nem! Te azt a látszatot akartad kelteni, mintha muszájból lennék itt! Mi bajod van már megint? Az elmúlt időszakban egyszerűen nem ismerek rád! Furcsán viselkedsz, és szemmel láthatóan tudatosan eltávolodtál tőlem. Régen úgy éreztem, bármit megoszthatok veled, de mostanra minden szavamat kétszer át kell gondoljam.
– Elég lesz, Fabien.
– Látod, miről beszélek? Hogy juthattunk el idáig? Megpróbálsz leállítani, ahelyett, hogy megbeszélnénk! Kérlek, mester…!
– Az életedet óvom, ostoba gyermek!
Fabiennek a torkán akadtak a szavak. Nagyon szeretett volna visszaválaszolni valamit, de hangszálai nem engedelmeskedtek. A düh szinte szétfeszítette a mellkasát. Bizonytalan volt és kétségbeesett. Nem volt képes uralkodni magán. Mikor visszanyerte uralmát a teste fölött, szöcskéket megszégyenítő gyorsasággal felpattant, tányérját egy karnyújtásnyi távolságról a konyhapultra dobta a félig elmajszolt mézes kenyérrel együtt. A tányér darabokra tört, az étel egy része pedig a földre esett.
A segéd átvágtázott a nappaliba, fölkarolta a lámpáját, majd beszaladt a szobájába. Becsapta maga után az ajtót, és ezzel egy huzamban magára is zárta azt.
Lámpáját hanyagul a rengeteg (bár szépen elrendezett) kacatok közé vetette. Utálta, ha valami szétszórva, helytelenül volt elhelyezve, de olyan nagyon megsértődött, hogy még azzal sem volt hajlandó foglalkozni. Rázuhant az ágyára, arcát egy kék és régi, de nagyon puha párnába temette. Ezt még tavaly vásárolta, szintén a Régi Kacatokban. Saját illatát érezve rajta valamelyest sikerült megnyugodnia. Szürkéskék takaróját markolászva elöntötte egyfajta biztonságérzet, és abban a hitben kezdte ringatni magát, hogy Asztrát mester innen úgysem tehetné ki.
 
Nem mert kinézni a párnájából. Attól félt, ha meglátja a kék falakat és függönyöket, elszáll az otthonos érzet, és csak még idegesebb lesz.
„Mi a bagolyistenért kell itt mindennek kéknek lennie?!”
Közvetlen az ágyával párhuzamban, fallal szemközt volt az íróasztala, ami főleg papírok, tinta és pennák tárolására szolgált. Az ezek melletti és egyben az ajtóval szemközti fal aprócska ablak alatt kapott helyet egy nagyobb szekrény (melyet maga Fabien választott a bútorboltban, és ami, Asztrát mester nagy bánatára, nem kék, hanem hófehér), a segéd ebben tartotta minden ruháját. Azokat mind a páva válogatta neki össze, ugyanis Fabien magától nem hajlandó ruhát választani, vagy ha mégis, mielőtt megvenné, megvárja, míg a mester is rábólint.
 
Mindezen kívül Fabien szobája még helyet biztosított egy hatalmas, több emeletes polcnak (melyen a lámpa is pihent), ami zsúfolásig tele volt pakolva mágiáról és varázslatokról szóló könyvekkel, verses és novellás kötetekkel, kísértettörténetekkel és Platónia birodalmának majdnem minden legendájával. Majdnem egy teljes legendásgyűjteményről van itt szó, a segédnek csaknem az összes példányból volt kettő, a varázslók ősi és jelenlegi nyelvén, azonban a tizenharmadik és tizenhetedik példányt nem találta sehol.
 
Fabien úgy vélte, talán, ha átnézné gyűjteménye minden darabját, egyesével megtisztogatná őket, rosszkedve elszállna egy kis időre. Így is akart tenni, ám amikor felült és hátrafordult, egy lányt pillantott meg közvetlen a polcok előtt. Ő volt a legkülönösebb ifjú hölgy, akit Fabien életében látni vélt: derékig érő, hosszú, aranyszőke tincsei voltak, melyek a szó szoros értelemben olykor-olykor felragyogtak. Az arca… Ó! Az az arc! Bárki meglátja, nyomban elfeledi Afrodité istennő szépségét, és a bájos szó hallatán csak ez az arc szökken majd minden elmébe, melyhez telt, mosolygós ajkak, enyhén sápadt bőr, pisze orr és hatalmas, barna szemek társultak, hosszú, sűrű szempillákkal és magas homlokkal.
A lány fehér, mindent takaró, lenge ruhát viselt, azonban még ez is kiemelte formás és nőies alakját. Kezei puhának és törékenynek tűntek, ahogy az ágytámlát markolászták. Nyaka vékony, míg vállai keskenyek voltak, és ha Fabien azt mondaná, egész testéből melegséget árasztott, messze nem közelítené meg a valóságot, ugyanis nem csak meleget, hanem lágy, citromsárga fényt is szórt magából.
A segéd először megijedt. Nem tudta elképzelni, mit csinál egy szépséges, ámbár idegen lány a szobájában, de aztán izgatottan így szólt:
– Te bizonyára egy angyal vagy!
A lány csilingelő hangon felkacagott. Nevetését hallva Fabien szíve nagyot dobbant. Átjárta az öröm, de olyan mélyen, hogy könnyek csorogtak le arcáról. A sehonnan fakadó boldogság zárta karjaiba, és míg ez a lány nevetett és beszélt, el sem akarta ereszteni.
– Bár az volnék! Milyen fenséges is lenne!
– Ki vagy hát?
– Oly régóta vágyom már, hogy valaki lehessek! Neveztek már örömnek, boldogságnak, jókedvnek, vidámságnak, derűnek, fénynek vagy egy kis petróleumlámpának - a lány csodálatos ujjaival a lámpa felé bökött a polcon. – Szeretnék Zoé lenni, Fabien. Legyen ez az én nevem.
Folytatások
109
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
151
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
108
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
137
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
168
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit egy gyönyörű, fehér páva vett a szárnyai alá, ám a fiú boldogtalan volt, mert nem kapta meg a pávától, amire igazán vágyakozott... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tőr, ami beleszeretett a boldogság kicsi lámpájába, ám a lámpácska megvetette a tőrt, mert az bánatos volt és csak a saját érdekeit nézte... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, aki meghalt... Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi: egyszer volt,...
Hasonló történetek
2738
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...
2626
- Ha bármikor, bármiben segíteni tudok, akkor számíthatsz rám!
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Mostmár boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal. Úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent...
Hozzászólások
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: