A pár

Egy kis műhelyben látták meg a napvilágot. Gondos kezek, aprólékos munkával készítették őket. Amolyan szaladgálós cipők voltak, de csinosak, szemrevalók. Az idős mesternek, létrehozójuknak is tetszettek, így egyikük kikerült a kicsiny üzlet kirakatába, amíg a másik a puha papírotthonban várakozott. A bal, aki kikerült az üveg mögé, ujjongva szívta magába a város forgatagát, a jobb a doboz mélyén a sötétben álmodozott. Hiányoztak egymásnak, hiszen ikrek voltak és szerettek együtt lenni. Egy nap a gondos mester kicserélte őket, csak egy pár szót válthattak egymással és újra magány várt rájuk. De egyszer csak egy fiatal lány állt meg a kirakat előtt, majd betért a műhelybe. Felpróbálta a doboz mélyén rejtőzőt, tett benne néhány lépést és mivel összeillettek úgy döntött, hogy megveszi őket. Újra együtt voltak hát a rejtekadó dobozban és izgalommal várták, hogy mi fog történni velük. Egy nagy táska alján himbálóztak egy ideig, majd egyszer csak világos lett. Kiemelték őket és egy gardrób-szekrényben találták magukat, egy cipősor végén. Ahogy körülnéztek, megszámlálhatatlan sorstársat láttak maguk körül össze-vissza, rendezetlenül. Kíváncsian várták már, hogy lábra kerüljenek és végre világot lássanak, de csalódniuk kellett, mert mindig más cipők voltak a kedvezményezettek.
Egy nap egy kíváncsi fej kukucskált be hozzájuk.
- Nyugodtan válassz magadnak, van amelyik soha nem volt a lábamon. - hallatszott a háttérből.
Nagyot dobbant a szívük mikor ők lettek a kiválasztottak. 
Szerettek az új lábnál, mert tisztaság volt és rend. Csak néhány társuk akadt a cipős-szekrényben, így gyakran sorra kerültek. Végre róhatták az utcákat, találkozhattak más cipőkkel, kicserélhették gondolataikat, álmaikat. És ami nagyon fontos volt számukra, néha összefutottak fiúcipőkkel, barátkozhattak, bolondozhattak. Egy cipő különösen sokat legyeskedett körülöttük, akit maguk közt csak lerúgott orrúnak hívtak. Egy nap elkísérte őket egészen az otthonukig, sőt nemsokára be is költözött, magával hozva a tartalék cipőfűzőjét. Hogy mi történt a cipős-szekrényben éjszakánként, azt most a fiatalabb olvasok miatt nem mondhatom el. A románc azonban hamar véget ért és lerúgott orrút soha nem látták többé. Jöttek a dolgos hétköznapok, egyre kevésbé jelentett számukra örömet a mindennapos mászkálás, egyre öregebbek, csoszogósabbak lettek. Már jobban örültek annak, ha más cipőt választ ki a láb. Közben új cipők költöztek be a lakásukba, és egyre jobban a sor szélére kerültek, míg egy nap kezek ragadták meg őket, és egy szatyorba gyömöszölődtek. Rövid utazás után, nagy huppanással egy új helyre vetődtek. Óvatosan kinéztek a zacskó száján és látták, hogy mindenféle szemét veszi őket körül, bár addigra már az orrukat is elérte az orrfacsaró bűz. Azt hitték, hogy itt a vég, mert halványan emlékeztek egy történetre amelyben egy öreg cipő arról mesélt, hogy a bátyja egy kukásautó őrlő fogai közt lelte halálát. De szerencséjük volt, mert felnyílt a tető és egy guberáló asszonyság értékesnek találta őket. Leült egy padra, és mivel sokkal jobban voltak szakadozott elődjüknél, gyorsan lábra kerültek. Hálásak voltak ennek a lábnak. Még ha szutykosak és méretben kisebbek is voltak, de megmentették az életüket. Állandó szolgálatba kerültek. Nappal az utcákat rótták, kukáktól kukákig, egy rozzant bevásárlókocsit követve. Csak mentek, mentek a tűző napsütésben, esőben, sárban, hóban, róva a mindennapok végeláthatatlan köreit. Éjszaka csak akkor nyugodtak egy kicsit, ha a láb pihenni akart. Bokrok alatt, kapualjakban, híd megbúvó rejtekében élték meg zaklatott éjjeleiket.
Egy nap nagyon hideg reggelre ébredtek. Ők is és a lábak is rettentően fáztak, bebújt a bőrük alá a metsző hideg szél. Egész nap keserves kínok közt gyötrődtek és úgy érezték, hogy itt a vég, nincs tovább. De estére meleg helyre kerültek, sok hasonló sorsú közé. Zsúfoltság volt, de meleg. A láb kibújt a cipőkből, és a sarokba gömbölyödve mély álomba merült. Lassan elsötétedett, minden elcsendesedett. Éjszaka arra ébredtek, hogy durva kezek megmarkolják őket, és már kint is vannak az éjszakában. Gyorsan, egy talán még szutykosabb lábra kerültek és már osontak is a dermesztő hidegben. Az életük további része, külvárosi sikátorokban, olcsó, bűzös kocsmákban, koszos pincékben zajlott. Sokszor futottak kopogó cipők elöl, bujkáltak sötét helyeken, rejtőzködtek napokig, reszketve a félelemtől. Néha egymásra néztek és szavak nélkül is azt kérdezték: Hát élet ez? 
Szürke felhős napra ébredtek, a lábak tétován elindultak a semmibe. Egy hídhoz értek. Hirtelen mozdulattal átléptek a korláton, egy kicsit imbolyogtak a peremen, majd egy gyors ötlettől vezérelve ugrottak. Az ugrás felemásra sikeredett mert a jobb cipő egy kis egyensúlyozás után a peremen maradt. Szomorúan nézett a párja után, egészen addig kísérte szemeivel, amíg a víz összecsobbant a bal fölött. Napokig hevert ott a tűző napon egy lépésnyire a hullámsírtól. Sokan jártak arra, de nem vette észre senki sem. Ekkor egy vásott kiskölyök hajolt át a korláton és köveket dobált a vízbe, amikor észrevette. Ügyesen hozzáfért a korláton keresztül és nézegetni kezdte, beleszagolt. Valószínű, hogy ez utolsó mozzanat hozta ki belőle a döntést. Keresett egy jó termetes követ a zsebében, a cipő orrába gyűrte, majd behajította a mélységbe. A jobb örült ennek a döntésnek, különösen akkor, amikor a vízbe lemerülve egy pillanatra meglátta a testvérét, mielőtt a feje az iszapba fúródott.