A megnevezhetetlenek

Fekszem a vizsgálóasztalon. Hideg. A fény a szememet égeti. A mellettem lévő asztalon fekszik a lány...gyermekem anyja...és az emberi nem árulója. Kezei lekötözve, akárcsak az enyémek, domborodó hasát vékony takaró fedi. Küzdök a rámtörő érzésekkel: sajnálat, düh, fájdalom. Még nem tudni, melyik győz. Hogy meneküljek a valóság elől, lehunyom a szemem, és emlékezem...
Mikor ránktört az iszonyat, ránk, emberekre, kik olyan büszkék voltunk, hogy képesek vagyunk bármit és bárkit leigázni, hatalmunkba hajtani, akkor még sebészként tevékenykedtem, meggyőződésem volt, hogy eme pályáról vonulok nyugdíjba. Nos, később, mikor eljöttek a Földre a megnevezhetetlenek, szükség is volt orvosra, bár kevés ember maradt, aki meg tudott tőlük szökni. Alattomosak voltak, loppal jártak, sokáig azt sem tudtuk, kik tizedelik az emberiség sorait. Akik kínkeservvel megszöktek tőlük, vagy megnyomorodtak, s rövid időn belül meghaltak, vagy egyszerűen megőrültek, és nem tudták elmondani, mit éltek át.
Rejtőzködő életünk sokadik estéjén a járőrök behoztak egy lányt...láthatóan sokkos volt, merően bámult maga elé, néha érthetetlen dolgokat suttogott maga elé. Tele volt sebekkel, szörnyű állapotban volt. Elláttam, amennyire csak szerény felszerelésünk engedte. Adtam neki fájdalomcsillapítót, nyugtatót. Mikor végeztem a sebeivel, időm volt végre ránézni is, amit csak igen ritkán tettem, valahányszor beteg került elém, részben, mert nem volt időm máskor őket bámulni, részben mert nem volt igényem. És bár biztos vannak, akik megvetnek ezért, de sajnos az a helyzet, hogy az orvosi munka érzéketlenné tett. Tettem a dolgom, mert erre esküdtem fel annak idején, de sosem érdekelt a páciensek emberi oldala. Ez a lány sem mozgatott különösebben, ki tudja, mi okból figyeltem rá fel. Valószínűleg azért, mert rájöttem, hogy ismerem őt valahonnan. Gondolkodtam, túrtam az emlékezetemet, de nem akart beugrani. Eléggé bosszantott a dolog, de minthogy veszélyes időket éltünk, nem sokat filóztam rajta. A megoldás pár napot váratott magára: a lány feleszmélt két nap után, rám nézett zöld szemével, és így szólt: Doktor úr, adna egy pohár vizet, kérem? És ekkor eszembe jutott minden: én már kezeltem ezt a nőt évekkel ezelőtt...a barátja (vagy férje) csúnyán helybenhagyta, össze kellett foltoznom őhölgységét.
- Én ismerem magát - szóltam.
- Tudom -így a válasz.
-Rég volt már...-szeme könnybe lábadt, és tudtam, ismét átéli azt a régi délutánt, mikor besétált (ha kissé bicegve is) a rendelőmbe.
- Hát így újítottuk fel az ismeretséget.
Eltelt néhány hét. Az emberiség helyzete súlyosbodott. Én viszont már egyre kevésbé törődtem a külvilággal, és a fenyegető veszéllyel. Sajnos. A figyelmemet egyre inkább régi-új ismerősöm kötötte le, elvonva a figyelmemet arról, ami igazán fontos volt. Elisa igazán értett hozzá, hogy ne törődjem semmi mással, csak vele. Rövid idő alatt rendbe jött, elhagyhatta a betegszobát, s kevés vacillálás után hozzám költözött. Akkor még semmi nem volt köztünk, egyszerűen azért ajánlottam fel saját lakrészemet, mert én úgysem sokat voltam otthon, másrészt nemigen válogathattunk. A megnevezhetetlenek leszorítottak minket a föld alá, s kétségbeesetten igyekeztünk berendezkedni a vakond-életmódra. Ez nem volt könnyű...de az ember mindent megszokik.
Szóval Elisa beköltözött hozzám. Szó se róla, elég jól gondomat viselte, takarított, mosott, főzött (utóbbit akkor, ha épp volt mit...)
Egyik hajnalban ébren találtam, mikor hazaértem. Máskor sosem várt meg, mindig lefeküdt. Most nem. Egy széken kuporgott, szeme szinte izzani látszott.
Nem kérdeztem semmit, ő sem szólt. Hozzám lépett, szó nélkül lehúzta a vállamról a pólót. Ajkát az enyémre szorította, csókja szinte harapás volt. Én sem voltam kíméletes. Kezem a ruhája alá siklott, belemarkoltam a mellébe, szétszakítottam a ruháját, majd ujjaim hátrafeszítették a fejét. Nem sikoltott fel a fájdalomtól, láttam, hogy küzd az ingerrel, hogy legalább nyögjön, de győzött a makacssága. Néma maradt, csak azért is. Felemeltem, s az asztalra dobtam, szétfeszítettem a lábait. Valamit mondtam, már nem emlékszem mit, majd belehatoltam. A teste ívben megfeszült, és nekem különös módon az jutott az az eszembe, hogy évekkel ezelőtt, amikor kezeltem, hányszor képzeltem el őt ebben a pózban, hányszor kívántam azt, hogy a fájdalommal együtt gyönyört is adjak neki. De a gondolatfoszlány elúszott, már nem gondoltam semmit, csak őt láttam, csak őt éreztem, már nem volt néma, a nevemet sikoltozta. Csaknem egyszerre élveztünk el.
Ez volt az első. Aztán még pár hét boldogság következett, vagy amit annak hittem...
Ami utána következett, nem szívesen emlékszem. A legutolsó örömteli pillanat az életemben az volt, amikor Elisa közölte, hogy várandós a gyermekemmel. Aztán, mintha filmen látnám, akárha nem is velem történne, felpörögtek az események: egy nap lerohantak minket ők, a megnevezhetetlenek, bárcsak azt mondhatnám, hogy nem láttam őket, hogy minden olyan gyors volt, de nem. Mindenre emlékszem, az agyamba égett a támadás minden mozdulata. Iszonyat volt, Elisa ott állt a harc közepén, mintha kívülről szemlélné, őt nem bántották akkor. És hirtelen rájöttem: ő volt az áruló. A nyakunkra hozta őket. De ami a legszörnyűbb: nem öltek meg minket. Így kerültem ide, ebbe a rettenetes, steril terembe, sokad magammal. Elisát is idehozták végül, nem sírt, nem tiltakozott. Most itt fekszik a szomszédos ágyon, lekötözve, szótlanul. Tudja, mi vár rá is, rám is, és mindenkire.
Egyszerre csak rám pillant, szeme most már nem üres...a könnyek potyognak a szeméből. Iszonyatosan fáj érte a szívem, pedig tudom, hogy nem érdemli. Megszólal:
-M. Annyira sajnálom.
Nem tudok válaszolni, de nincs is idő rá, bejön valaki. Nem merek ránézni sem. Imádkozom, hogy legyen vége minél hamarabb. Nem értem jönnek. Elisáért. Behunyom a szemem, de így is látom, mi történik...