Ezt a történetet nagyon régen hallottam attól, akit szerettem. Csak annyit fűzött hozzá, hogy velem ne ez történjen...
Nyugodt csendes este volt, tisztán látszott a csillagos égbolt. A fiú erősen megszorította a lány kezét, s a lány válaszul ráhajtotta fáradt fejét. Mindketten a Holdat bámulták, s soha egymást el nem árulták. Mind a ketten fogadalmat tettek arra, hogy sorsuk soha ne forduljon balra. A lány még ígéretett is tett arra, hogy bármilyen hírt kap a fiúról nem fog rajta látszani a bánat.
Gyorsan teltek a napok, s a fiú fejében születtek a gyönyörű dalok. Minden egyes hangjegyről a lány jutott eszébe, s nem gondolt arra, hogy milyen fájdalom dúl a szívében. Lassan felfigyeltek a fiúra dalai miatt, s utazni kellett mindent itthagyva. A fiú szerelme ellenére a sikert választotta, nem a lányt, pedig még mindig szereti tán.
A lány számára lassan telt el a következő nyár, s még mindig válasz leveleket várt. Meg is kapta egy esős délután.... mentek kibontotta, de..... nevetni kezdett....... elég bután...
Csak leplezni akarta bánatát, ugyanis a borítékban.......... egy esküvői meghívó állt!
Magára kapta esőkabátját, s odament hol egykor tette fogadalmát. Megvetve minden félelmet a szikla szélére lépett.. Szeméből egyre sűrűbben hulltak a könnyek, s lába alól kezdtek kihullani a kövek.. Az égboltra nézett, s ennyit kérdezett:
- Ennyit ér a Holdhoz tett ígéret???