A csicsergő

 
                                                            A CSICSERGŐ
 
 
Csak beszélt, és beszélt. Az ember tulajdonképpen – főként már a legelső randevúk alkalmával nem is várhat mást! Hát ne vicceljük, kérem szépen, amikor ez az egyetlen, és bizonyára kristálytiszta lehetőség! Ott lógott egyenesen két zöld, smaragdként világító szemeibe bebámulva az a feltűnően csinos, fitos, ifjú hölgy, akinek ráadásul mintha csak alkalmazott pszichoanalízisben szerette volna részesíteni kiszemelt áldozatát az asztal túlsó végén, és szinte az ember azt gondolta volna, tökéletes magabiztossággal, hogy egyenesen fölötte uralkodik, mi több a saját személyes gondolatai felett az a hölgy, akivel teljes, és tökéletes fizikai állapotában ma találkozott elsőként. Körömlakkokról, várható fizetési egyenlegekről, lakásról, kocsikról, és természetesen főleg a megnyerőbb külsejű pasikról folyt a beszédtéma. Sziporkázóan ömlengő, és mégis bájos módon. Talán az adott ifjú őzikeszemű hölgy nem is igazán lehetett annak tudatában, hogy a legelső randevún talán nem igazán tanácsos azt feszegetni, hogy ki és miért az ideális pasi, mert a másik partner több mint valószínű, hogy egy ideig csak nyel, nyeldekel, majd megelégelvén a dolgot faképnél hagyja az időközben igencsak meghökkent, és meglepődött hölgyet, akit ettől fogva meglehet csupán az fog érdekelni – ha a józan ész, és nem pusztán csak az érzelmek diktálnak neki, hogy mit ronthatott vajon el, már a legelső alkalommal?
- És mondja, ön mivel is foglalkozik kedves Ágnes? 
- Hé, cunci mókus! Nem beszéltük meg, hogy tegeződünk?! – vonta fel ellenállhatatlan, és lefegyverző szempilláit a hölgy. – Elvégre mind a kettőnket az atomkorszak utolsó nyitánya pottyantott ide, nemde? 
A fiatalember az igazság kedvéért mindig szándékosan igyekezett nemcsak kikerülni, de egyenesen megkerülni, és elhárítani magától az összes olyan kockázatot, és egyéb rizikókat is felölelő helyzetet, amiben biztos, hogy – persze itt is az önbizalomhiányára kellett hivatkoznia, szinte már-már mániákus állandóság mellett nem állta volna meg a helyét. 
Sajnos eddig tulajdonképpen, ha nagyon szigorúak akarnánk lenni vele, azt mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egyetlen randija sem volt még; ha csak a szokásosnak mondható, és már tradicionális gyökérzetű nagyszülő látogatásokat ide nem számítjuk. S miután nagyon kevés ember, barát és egyéb ismerőse volt, akit ténylegesen maga mellé engedett, és a bizalmába fogadhatott minden embertől önmagában azt követelte meg, hogyha vadidegenek: márpedig akit nem ismert legalább öt hosszú esztendeje, az sajnos az ő fogalmai szerint annak számított, - magázzák, mint az már a külsőbb, felnőttes világban már egy bevett eljárási módnak számított. 
- Elnézését kell kérnem hölgyem, ami miatt még mindig magázom, de tudja meglehetősen bizalmatlan vagyok az emberekkel, mert eddig csupa negatív jellegű tapasztalat ért! Ugye megérti, kedves! 
- Hát, ha nagyon ragaszkodik hozzá! Bár amennyiben az őszinteség nevében beszélünk, úgy be kell, hogy valljam önnek, hogy nagy általánosságban én sem vagyok az ilyen jól nevelt fiúcskákhoz hozzászokva! 
- Ha kegyed megengedi, akkor ezt most bóknak veszem! 
- A sejtelmes fényekkel ragyogó lány, most közelebb merészkedett, talán rejtetten úgy vélhette, ha finoman behatol a ,,tiltott zónába”, akkor abból még semmi törvénybeütköző dolgot nem követ el; de tévedni talán emberi dolog! Abban a szent pillanatban, amikor közelebb szeretett volna kerülni az ún. megismerhető alanyhoz, akit vélhetően majd kedvére tanulmányozhat, rögtön meglátta a felszín alatt a rejtett dolgok bujkáló lényegét!
- Mit szólnál hozzá, ha előbb én mesélnék az életemről, és neked nem kellene feltétlenül beszélni, elég csak annyi, ha végighallgatsz! – tett meglepő, és egyben különös ajánlatott. 
- Megköszönöm, ha megtisztel! – fölállt az asztaltól, és mint jófiúhoz illik, illedelmesen meg is hajolt, amit a helységben tartózkodó többi vendég a furcsa különösség vegyülékének érzett.
A hölgy csillogó gomb szemében az elismerő hála, és a nagyrabecsülés fejeződött ki, hogy: lám-lám, még a mostani felszínességé aljasodott, érdekközpontú világban is akadnak titkoltan elrejtett lovaghajlamú emberkék. Hálával nyugtázta a kedves gesztust. 
- Hol is kezdjem? Mert valahol el illik kezdeni, nem igaz?! – kedvesen mosolygott, és a félszegen feszengő fiatalember szívében egy hang erőteljesen azt suttogta egyre intenzívebben, ,,hogy még nem szabad beleszeretned! Még nem szabad!” 
Azt szokták mondani, hogy az ember jobb, ha nem ellenkezik a szív törvényei ellen, hiszen az észérvekkel meg nem állítható! Most hát önzőn magára erőszakolta megvesztegetett türelmét – mely különben sem volt erős erénye -, és csak a hölgy szájmozgását figyelte: Ez a roppant intelligens, vonzó, fiatal nő bizonyára beszédtanár, vagy művész lehet, hogy ennyire érti, és tudatosan képes alkalmazni a beszéd tökéletesen tiszta fondorlatait, és módszereit, holott bizonyos körökben ez már régen kiment a divatból. 
- … Eredetileg vidéken születtem; egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismert, és amikor felkerültem Pestre az egész világ félelmetesen kitágult, mert szinte senkit sem ismerhettem, és az idegenség inkognitója kerített körül! Értesz engem? 
- Hát persze! Különösen akkor fogott el engem is ez az érzés, mikor ötödik osztályba léptem, és a volt barátaim is egyik pillanatról a másikra volt-nincs kiléptek az életemből! És már csak nagyon ritkán tudtam velük összefutni! 
- Igen… én is ezt akartam mondani! De az igazság az, hogy tizenhét éves fejjel teljesen egyedül egy nagyvárosban, ahol az ember olyan egyedül van, akár a kisujja! És akkor megismerkedtem egy ellenállhatatlan pasival, aki behálózott teljesen, és sajnos összetörte a szívem! – a hölgy mintha csak most fogta volna fel, miket is mond; elvégre csöppet sem illendő magatartás, ha az ember a múltjában történt dolgokat azonnal a másikra zúdítja, mert azzal csak megkavarja a már amúgy is zavaros állóvizet, és csak újabb felesleges konfliktusokat okoz.
- Jaj, kérlek, nem haragudj… de már úgy kikívánkozott belőlem a történet! 
- Semmi baj! Tényleg! Engem nem zavar! Sőt nagyon imponál, ha már ennyire tisztán őszinték lehetünk egymással és nem kell feleslegesen alakoskodnunk egymás előtt! – szerette volna megszorítani finom hattyú vékony kezecskéit, melyek előtte árválkodtak az asztalon, és éppen kedvenc foglalatosságuknak hódoltak, mint rendesen; úgy szorították a szalvétát, mintha az életük függne tőle! 
- Olyan drága vagy, hogy ilyeneket mondasz! Mondták már neked, hogy szinte árad belőled az őserdei nyugalom?
- Nahát! Ilyen találó megfogalmazást már életemben nem hallottam, de a te andalító hangodtól ez is valódi, új értelmezést nyer! 
- Akkor folytatnám… ha megengeded? 
- Parancsolj, kérlek! 
- … Szóval… összejöttem azzal a pasival, akiről azt hittem kislányos makacsságomban, hogy a nagy Ővel találkoztam első látásra; és az az ember szó szerint megvezetett naiv érzelmeimmel, kihasznált, mint egy rongybábút, majd becsapott! Ja, igen! A slusspóén az, hogy ígéretet tett arra, hogy elvesz feleségül, de amint ezt bizonyára tudhatod – nem jött össze! – hangja itt fátyolossá, sebezhetővé vált.  
- Őszintén sajnálom a dolgot! – most nyúlt ki először hogy megszoríthassa együtt érzőn a kezét. 
- Drága vagy! Köszönöm! 
- De folytatom, mert az érzelmekre ráérünk még! Tehát! Amikor megígérte, hogy elvesz, pont aznap láttam őket egy vadiúj Peageut kabrióban nyitható tetővel, valódi bőrülésekkel, és mit ad Isten kit láttam az anyósülésen mellette, ahogy nyalták-falták egymást, mint az újdonsült nászutasok? 
- Mondd csak nyugodtan!
- Készülj fel! Kapaszkodj meg! A saját legjobb barátnőmet, akivel egész idő alatt gyerekkorunktól úgy össze voltunk nőve, mint a testvérek! Na most ehhez mit szólsz?! Kész ciki a szitú, vagy nem?! – látszott rajta, hogy mélyen megérintette és nagyon fájhatott neki az eset. 
- Én azt gondolom, hogyha ennyire – már megbocsáss semmibe vett -, hogy arra is képtelen volt, hogy bevallja az igazságot, hogy te csak egy játék, vagy újabb flörtszerű kaland voltál – akkor meg sem érdemel az a pasas! 
A hölgyön látszott, hogy legszívesebben senkivel se foglalkozva ott helyben elbőgné magát; aztán lesz ami lesz! 
- Bocsáss meg… de egy tapintatlan barom vagyok… őszintén sajnálom! – már arra készült, hogy újabb zsebkendőt készít elő a siker érdekében, amikor a hölgy melléje ült, és cirógatva csókolni kezdte a másik égő ajkait. 
- Finom ízűek az ajkaid! Ez most nagyon jólesett! 
- Nekem is!
- Néha azt gondolom, hogy az emberek többsége csak átutazik az életén, miközben annyi dologról valóban, vagy szándékos tudatlansággal lemarad! – töprengett el. – Én már határoztam, és nem szeretnék veled kapcsolatosan semmit elkapkodni! Lassan, fokozatosan kellene haladnunk a megvalósulás felé, amikor már annyira bízunk egymásban, hogy az életünket is bátran a másiknak adhatjuk a legtisztább szerelemmel!
- Gyönyörűen beszéltél! Tudod én… - megfontoltan próbálta megkeresni a legodaillőbb szavakat -, mindig csapdába esek, mert amint rájönnek arra, hogy nem is vagyok annyira főnyeremény, vagy különleges szerzemény, mint azt sokan feltételezik, vagy gondolják, mintha azonnal megszabadulnának tőlem, és ki is dobnak! – vallott irgalmatlan őszinteséggel, és látszott a hölgy arcán, hogy ezt kedveli a másikban. 
- Ez sosem baj! Elvégre hékás! A hibáinkból tanulhatunk, vagy nem?! A lényeg, hogy mindent osszunk meg egymással a lehető legőszintébben a többi meg majd csak kialakul magától! 
- Ezzel egyet kell értenem!
- Figyelj csak! Te érezted azt a belsődben, hogy valaki, akit az igazinak gondoltál közelebb van, mint gondolnád? – sejtelmes mondat volt.
- Nem szeretnélek megbántani, de főleg az egyetemen! 
- Biztosan nagyon közel álltatok egymáshoz! Eltaláltam?
- Igen, ez így van! De tudod a hölgy azt válaszolta a verseimmel kapcsolatban, amikor megkértem, hogy maradjon mellettem legalább harminc évre, hogy bulizni akar még, mert fiatalnak érzi magát, és megakarja valósítani önmagát! 
- Hát… akkor ő sem érdemelt meg téged!
- Ebben lehet valami!
- Tudod mit? 
- Igen? 
- Mit szólnál hozzá, ha írnál nekem is egy verset? Lehet kötött, vagy szabad formájú nem is az a lényeg, de ott kiöntheted a szívedet, és szerintem ez olyan izgi és romantikus is!
- Megfeledkezel az ihlet andalító hatalmáról! 
- Tényleg! És mit lehetek a cél érdekében? – csábos pillantással egyre közelebb férkőzött hozzá. 
- Hát azt hiszem arról már eddig is maradéktalanul sikerült gondoskodnod!
A hölgy emellett a fiatalember mellett ténylegesen úgy érezhette magát, mint aki a megtalált révbe érhetett; jó volt vele lenni, de nem csak azzal a tetetett felszínességgel, amit a legtöbb ember úgy reagál le az illem és a kommunikáció már-már szándékosan sablonosított és egykedvű kötelező szintjén – de igazából és valóságosan: nem tudni, hogy vajon melyikük szívdobbanása jelzett azonnal, de mindketten megérezték, hogy ez a kapcsolat sokkalta több lehetőséget tartogat, mint azt a legelső találkozás alkalmával valaha is gondolták…