Ward Angelus beküldött történetei

Paul épp ott akart lenni, ahol abban a pillanatban volt. Egy erdei házban, a világ végén.
Egy dologra azonban szüksége volt. Kávéra. Ébren kellett maradnia. Egy dolog motiválta abban, hogy ide jöjjön az erdő közepére. Minél távolabb akart lenni a régebbi eseményektől...

- Ne, kérlek. Már csak kevés időm van. - mondta és közben hatalmasakat lélegzett. Minden egyes levegővétel óriási fájdalommal járt számára. A férfi továbbra is kétségbeesett arccal nézett a lányra. Tett még egy próbát.
- Ne tedd. Nincs rá idő. - az arca közben egyre homályosabb lett. Kezdte elveszteni eszméletét. - Minden, amit el akarok mondani az, hogy nem félek és hogy szeretlek...

Természetesen mindenkinek a jogában áll hinni vagy nem hinni a történtekben és ebben a levélben, de mindenkit megkérek, hogy gondolkozzon el rajta, hogy a világ az-e, aminek látjuk, vagy csak az, amit a hatalmasok megmutatnak belőle...

Képzelete abba a csodálatos estébe vitte vissza, mely élete legboldogabb pillanata volt. Abba a forró nyári estébe, amikor megismerte levelének címzettjét. Emlékezett minden szóra, mozdulatra, csókra. És emlékezett a boldogságra is. Igen, a boldogság ama rövid pillanata tisztán élt benne, ami miatt csak keserűség jutott számára. A vöröslő nap fénye csillant könnyes szemében. Álmából a tömeg moraja ébresztette fel...

Lassú léptekkel indultam a kapu felé. De pár lépéssel előtte megálltam. A lányaim és a feleségem jutottak eszembe. Elbizonytalanodtam, de átgondolni nem volt időm a helyzetet, mert zuhanni kezdtem.
Mindent sötétség borított el. Kezdtek az emlékeim visszatérni. Autóval utaztam… egyedül… esett az eső… elálmosodtam. Hirtelen fájdalom nyilallt a bal lábamba. Valaki hangja csengett váratlanul a fülembe.
- Visszahoztuk, Gerry! – mondta a hang...

Bolyonganom kell, hogy változom a szemem elé táruló világ, s gondolatom mindig mást lásson, s ne a szívem bánatát. Megpróbálom temetni a sok emléket, de nem lehet. Nem tudom feledni mosolyod, mely meglágyít minden szívet, ki hagyja. Nem tudom feledni gyöngyként csillogó szemed, melynek tekintete lelkem mélyéig képes volt hatolni és most azt gyötörni...

Váratlanul azonban egy bőrkabátos férfiba ütközött. Megfordult, tekintete megváltozott, első pillanatbeli öröm dühé vált és ez pofonként mutatkozott meg a férfi arcán. Ezután Jane ismét belenézett a férfi szemébe.
Josh volt az. Jane öröme tetőfokára hágott, vad csókkal adta tudtára a világnak, hogy mit érez. Ajka szenvedélyesen érintette a férfiét, nyelve keringőt járt párjáéval. Jane-t boldogsága, majd szétvetette. Kinyitotta a szemét, de az arc nem stimmelt. Nem az volt, akit...

Ekkor megpillantott valami mélyen kavargó sötétséget érkezni a folyosó másik végéből. Elkezdett futni, lábai önkéntelenül mozogtak, előre a lámpakapcsoló irányába. Nem tudta, miért csak, hogy el kell érje a kapcsolót, hogy újra fény legyen...