Teniolla beküldött történetei

Futó pillantást vetek a kezemben remegő fotóra, és hírtelen száz meg száz gyönyörű emlék lobban fel szívemben.
Olyan gyönyörű vagy!
Olyan messze vagy!
Csak nézem megszállottan, elragadtatottan, megbabonázva a fényképet, csodállak, felidézem illatod, hangod, ízed, pillantásod, csókod, ölelésed, bűbájod, varázsod, s valami fojtogatni kezd belülről, elszorítja torkom, lélegzetet alig kapok, valami olyan érzés kerít hatalmába, amit szavakkal lehetetlenség kifejezni, hiábavaló...

Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam, amint betűid szavakká, szavaid mondatokká, mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn. Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom, míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.
Várok. Rád. Várok. Mert ez az életem értelme. Várok. Mert egész életemben rád vártam.
Álmodlak.

Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?