Rozványi Dávid adatai

Ahogy mondani szoktuk, a legrégebbi zsidó vicc a Biblia, a legújabb pedig Izrael. Itt semmi sem normális, semmi sem működik, ez a Walhall-ügy mitől lenne más? ’48 óta mindent elcsesztünk, amit csak lehetett, sőt azt is, amit nem, mégis itt vagyunk.

...mi voltunk a szupermenek, akik ’48-ban a semmiből létrehoztunk egy országot, aztán ’56-ban hülyére vertük az arabokat. Aztán a világ tudomására hoztuk, hogy mi sem vagyunk legyőzhetetlenek, a németek minden ellenállás nélkül több millió legyilkolhattak közülünk. Azóta minden arab diktátor arról álmodozik, hogy ez neki is sikerülni fog

- Nem tudnak ezek a doktorok semmit sem, csak játsszák az Istent. Hazudnak. Nem merik kimondani…
- Mit? Hogy a fiunk meg fog halni? Hogy nincs gyógyszer a betegségére? Ne is mondja ki! Minden nap órákig ott ülünk a kórházban az ágyánál, úgy néz ránk, mintha istenek lennénk, mert neki még a szülei mindenhatók. Folyton azt kérdezgeti, mikor jöhet haza, hogy ugye nemsokára úszkálhat a tengerben… Én meg hazudok neki. És tudom, ha a doki kimondaná, amit úgyis tudunk, nem lenne erőm tovább...

Izrael felett mindig kék az ég, gondolta a férfi, amikor kilépett a repülőtérről. Bármilyen rémtörténeteket is hallott az itteni vámvizsgálatról, szerencsésen túlesett rajta: bár alaposan átnézték az útlevelét, hiszen Eichmann pere óta minden argentin gyanús volt, de a kamerádok jó munkát végeztek, a papírjai kifogástalanok voltak. Végül tisztelegtek és jó nyaralást kívántak.

...az ősidőkben, amikor még az istenek nem szálltak alá az égből, az embereken királyok uralkodtak. De ezek a királyok önzők és gonoszak voltak, ezért mindig háborúskodtak egymással. Egyre gonoszabb fegyvereket kovácsoltattak maguknak, hogy erősebbek legyenek a többieknél. A leggonoszabb fegyver az acélparipák voltak. Ezeket földalatti istállókban tartották, ahol nem árthattak senkinek sem, de amikor kiszabadult egy-egy ilyen paripa, egy várost el tudott törölni a föld színéről. Azután...

- Igen. Bablevest, ahogy én szeretem – bólintott Jókai. – Talán egy nap rólam nevezik el, talán egy nap a Jókai-bablevest többen fogják kóstolni, mint ahányan majad olvassák könyveim. De, drága Bella, el tudja képzelni, hogy egy nap valaki Sándorról nevezzen el ételt? Eljön a nap, amikor a fogadósok Petőfi-bablevest kínálnak a vendégeiknek?
- Nem – rázta meg fejét a fiatalasszony. – Ezt nem tudom elképzelni.
- Látja, ezeken gondolkozom ezen az őszi estén. Hogy mit rontottam...

Mert nincsen igaz harc hiábavaló,
minden könny- és vércsepp új vetés,
s aki igaz, vesztes nem lehet,
ezért mondom neked:
Ne add fel!

Még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány magyar és német halt meg a kárpátaljai deportálásokban. Igaz, itt nem került sor olyan vérengzésekre, mint Erdélyben, vagy a Délvidéken, de az embertelen körülményekbe (élelmezés nélkül halálmenetek, ahol lelőtték, aki nem bírt továbbmenni, a téli hidegben szabadban töltött éjszakák, embertelen munka*) a deportáltaknak több mint a fele belehalt. Csak Szolyván (ahol összegyűjtötték a foglyokat, mielőtt továbbhajtották volna őket, 10-15 ezer teste nyugszik...

Ezek lennénk mi, gondolta István. Egy csapat riadt szerencsétlen, akik tülekednek, hogy fel tudjanak szállni a vonatra. Minden civilizációs máz lekopott rólunk, hol van már a „kultúrfölény”, amiről annyit hallottunk régebben? Csak egyetlen ösztön, a túlélésé irányít minket. Engem is, gondolta őszintén. Ha már csak három hely lenne a vonaton, én is megölnék mindenkit, aki az utamba áll.
Pattanásig feszültek az idegek, amikor végre hozzákezdhettek a felszálláshoz. Egy kalauz nyugtatgatta...

- Egyszer a szemedben kérdés volt… Emlékszel? Amikor a frontra indultam, a szemed azt kérdezte, hogy szeretlek-e és azt válaszoltam, hogy igen. És ma is ezt válaszolom: szeretlek. És ennek a szeretetnek a nevében kérlek, hogy keltsd fel a gyerekeket és csomagolj.
A nő a férfi szemébe nézett és csak ennyit mondott: - Hiszek neked.
- Köszönöm. Én addig elmegyek, de legkésőbb egy óra múlva itt vagyok.
- Hová mész?
- Akit lehet, riadóztatok. A barátainkat, az alárendeltjeimet.

Elolvasom »