Melani beküldött történetei

Rátapadt a nyakamra és belemélyesztette, hegyes fogait. Hiába ellenkeztem volna, teljesen megbénultam, azon gondolkoztam az öl meg aki teremtett, milyen ironikus. Mikor már majdnem minden erőm elhagyott, eresztett egy kicsit, végre megértettem mit akart. Adott a saját véréből...

Én, aki csak egy lény vagyok, aki másokból él, és semmit se tudok. Azt mondják, én vagyok a remény, amikor idáig minden, aminek köze volt hozzám, pusztulással végződött. Thomas léptei törték meg a csendet. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni...

- Tündérnagylány! Miért piros a szemed? A Tündéreknek piros a szeme?- ekkor felugrottam és rohantam volna el, hogy megnézhessem tényleg vörös-e még a szemem, de közben nekimentem Armelnek.
- Hova sietsz?- kérdezte mosolyogva, majd arca komorrá vált, rájött a válaszra.
- Armel! Hidd el nem tehetek róla, mielőtt elindultunk még olyan volt, azt hittem az idegességem miatt és, hogy elmúlik...

- Meghagytam Lionelnek, hogy ameddig téged figyellek Londonban, mindig legyen friss rózsa a sírodon... - ekkor figyeltem fel, a száradt rózsákra, a borostyán szőnyeg alatt.
- Lionel, akkor is kint járt, amikor Thomas a sírodon ült, és éppen meghalni készült. Lionel, elbeszélgetett vele és érdemesnek látta, ha beöleli Őt.
- Értem... De min vesztetek össze?- ekkor az arca elsötétült és arcét a sötét felé tartotta.
- Igazából egy lányon... még mindig nem tudod pontosan ki...

- A nevem Anna, a vámpír, aki elbánt velem az Armel volt. A kedves kis szolgája Jane vagy ki jól, bemártott, megölte Lionelt.... - próbáltam visszatartani a sírást, de észrevette. Megtörölte a kezével, de csak eszembe jutatta, hogy gyűlöl, akit szeretek.
- Folytasd, kérlek.
- Armel most azt hiszi, hogy én öltem meg Lionelt, elhagyott. Pedig 200 évet vártunk, hogy újra megismerjem, az egész életem felfordult... újra...

Még mindig nem ölt meg, csak nézte a szemem, láthatólag jól szórakozott. Majd szorításán engedett és ott hagyott. Ziháltam fulladoztam, még mindig nem voltam magamnál. Majd a falba kapaszkodva felálltam, és próbáltam lejutni, fájt mindenem és a faltól tiszta vér lettem. Megint lefelé mentem a sötétben, soha véget nem érő útnak látszott...

- Milyen szép vörösen izzó szemed van, és gyönyörű, ahogy érzem a dühödet. - ekkor emberfeletti erővel téptem le magamról a bilincseket és a földre terítettem. Hirtelen feleszméltem és az ellenségem karjában voltam. Éreztem, felemel és elsuhanunk valahova, egy ház volt az, régi omladozó öreg, gótikus ház. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem...

Mindenem elgémberedett, alig bírtam feltápászkodni. Muszáj volt friss levegőt szívnom, megőrjített, ez a dohos kripta szag. Amikor, kiléptem, sütött a Nap.
- Várjunk csak! Nem porladok el? Na, ez már sok nekem...

. Elbeszélgettem a fiúval, eléggé beindult és valahogy kikerültünk a kocsma melletti kis erdőbe. Se percbe tellett és én már a fiú nyakát szívtam. Majd hirtelen eszembe jutott nem ölhetem meg, gyorsan visszarohantam a Hotel felé. Armel már ott volt és a szobában várt.
- Látom, már vacsoráztál, elég jót fogtál ki. - szemügyre vettem Armelt, a sötét haját és szemét, a fehér arcát az egész lényét szinte már, a lelkét is láttam...

Várjunk csak... Már jó egy napja nem is ettem ez, hogy lehet? - tudni kell rólam, hogy rengeteget, eszem és szerencsére, nem hízok tőle, így mindig ehettem nyugodtan, de most valami más volt. Nem a finom ételek jártak a fejemben, hanem egy dolog kellett, mégpedig a vér. Éreztem a szárazságot, és tudtam, vért kell szereznem...