Marokfegyver beküldött történetei

Egy elpusztult lámpa tövében – éppen ott terveztem pisilni – rendőrségi autó áll lesben, utasai egymásután kipöccintenek egy-egy parázsló csikket.
Az óriáscsecsemő gigantikus középső kockáján ásít a bejárat rovarok által ostromlott üvegje, jobbra és balra wc térdig kopott ajtója. Egy szuvas csempe mértani közepére fejmagasságban, szabályos szögletes betűkkel kiírva:

SZOPNÉK AZ UTOLSÓ FÜLKÉBEN 13 H-KOR...

Amikor nézlek, semmi mást nem látok, amikor nem látlak, mindenkiben kereslek
Boldogságnak nevezem azt a fájdalmat, amit a hiányod jelent
Csak ámulok szótlanul, és nem mindig hiszem el, hogy ennyire szerencsés lehetek
Dolgos hétköznapjaimat a tegnapi találkozás emléke és a holnapi reménye teszi vidámmá
Egyetlen szomorú tekinteteddel le tudod rombolni a mosolyomat...

Fényes hajú vagy fénylőn kopasz boltosok véget vetnek a sziesztának, súlyosan nyíló redőny tol vaskos forróságot. A földszinti pacsingó tulajdonosa kitartja a kézfejét, mintha esőt várna, és gyorsan berántja. Nem hiányolja feszülő-kötényes felszolgálónőjét, úgysem lesz vendég jó darabig. Értelmet nyer a „süt a nap” kifejezés, éget.
Félkilós légy bágyadt pislogása kopott ablakkeretben, távolról egy egész fortyogó katlan biztatja: Ole, ole!

Róma lebegett szemem előtt, amikor kiadtam a végső rohamra a régvárt jeladást. Döntő, fullasztó vágta következett, amit lehetetlen zabolázni, nem lehet kihasználni csapatmozdulatokra. Ez a barbárok fegyvere, amiről hadtudósok alig emlékeznek meg...

Barbara, Kedves!
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el, hogy megkereslek. Először levélben. Nevedet tudom, várost tudom, még az utcát is emlegetted, a postás biztosan megtalál.
Melegebb volt a víz a levegőnél, amikor kijöttünk, vacogva menekültünk a törölközőkbe...