...

Félem a percet,
ahol rám borul  a csend.
S csendembe lopakodva
káosszá lesz a rend,
hogy szívem újra
szívedért eseng.

Ezerszer elmúlt. Homokként
peregve ujjaim közül,
a szél sodorta magával
az esélyt. Örökül
érintésed mámorát
hagyva börtönül.

Nem volt egész, ami maradt
és sosem volt félig, a tele,
a remény fakóan szürke,
mégis harcoltam vele és ellene.
Az életért, amiben léteznünk
egymásért kellene.