Krimi történetek - 9.oldal

Beültünk hát a kocsiba, és én elmélyedtem az aktában.
- Tehát most már biztos, hogy ugyan az a nő volt?
- Igen. A női testváladék ugyan azé az őrült nőé. Meg hányt is.
- Igen, én is láttam – fintorodtam el. – Na, ilyenek a női gyilkosok. Nem bírják, amit csinálnak.
- Férfiben is volt már ilyen. Emlékszer a csokis gyilkosra, az is mindig kidobta a taccsot...

- Akarlak, most, azonnal – mondta, és az ágy szélére ült, majd hanyatt feküdt, és széttárta magát nekem. Gyöngéden végig simítottam szemérmén, de ő mohón kapott merev péniszem után, és nedves öléhez igazította, így hát nem kíméltem, és tövig vágtam bele. Halk kiáltás volt a válasz. Háta ívbe görbült, szeme pedig egyszerre sugárzott hihetetlen szerelmet, és gyűlöletet. Nem mozdultam, ő pedig beharapva ajkát várta az élményt...

A meggyilkolt zenész ügyével nem haladtunk. Hiába beszéltünk minden barátjával, aztán minden ellenségével, olyan volt, mintha a gyilkosát aznap ismerte volna meg. Persze ez nem lehetetlen, hiszen én is már az első nap felvittem Katherinát a lakásomra...

Azután átmentünk a fürdőszobába, de semmi nyomot nem találtunk arra vonatkozólag, hogy ki is lehetett a lány, aki a lakásban járt.
A szomszédok sem láttak, hallottak semmit. Egy darabig hangosan szólt a zene, de ilyen máskor is előfordult. Még hét előtt kikapcsolták. Az előzetes vizsgálódások hat és hét közé tették a halál időpontját...

Mire beértem, már a takaró alatt feküdt. Töltöttem a gyöngyöző italból és ismét odanyújtottam neki a poharat. Beleivott, és letette a poharat az éjjeliszekrényre, aztán kitárta a takarót, én pedig oda bújtam mellé a puha melegségbe. Lábait combom köré fonta, éreztem, hogy újra nedves. Csodáltam szexuális éhségét. Ujjait falloszomra kulcsolta, és ismét játszani kezdett vele. Közben forrón, teljes szánkat betöltően csókolóztunk...

Gondolom, nem kell külön kiemelni, hamis igazolvánnyal mentem be. Ahogy öregszik az ember egyre feledékenyebb, mostanában sűrűn felejtem el ki is vagyok valójában, ezek a fránya igazolványok… Eddig a terv hibátlan, csak így tovább, ha elég határozott és vészjósló vagyok, és nem hagyom levegőhöz jutni őket nyert ügyem van. Ugyan ki gyanakodna a személyazonosságomban, elvégre egy komoly köztisztviselő vagyok, vagy mégsem, de ezt ők nem tudják. Kopogtattam az ajtón, majd választ sem várva...

- Nem érdekel! - ordította Tom. - a maga ikertestvére fekszik ott ki tudja mennyi méreggel a szervezetében, vagy az enyém? Maga látta az esetleges elkövetőt, cinkostársat, vagy én? - alig kapott már levegőt.
- Nyugalom, Herr Kaulitz - mondta zavartan a rendőr, és ránézet a másik háromra. Nemhogy nem kapott egy bocsánatkérő pillantást, ha a tekintettel ölni lehetett volna, akkor Hangát lecsukták volna hatóság elleni erőszakért és egy nyomozó megölésével. - El tudom képzelni, milyen...

- Bill, én nem a hírnevedet szeretem, hanem téged, és nagyon rosszul esett, hogy nem bízol bennem! Miért? Senkiben nem tudsz bízni?
- De, tudok, csak volt már egy- két olyan csajom, akinek csak a hírnevem meg a pénzem kellett.
- De én nem olyan vagyok! Ha olyan lennék, akkor itt lennék, szerinted? Pátyolgattam volna a tesódat? Ha olyan lennék, lelépnék, ahogy botrány érződik a levegőbe. Ha nekem TH Bill kellene, most nem lennék itt, de mivel nekem Bill Kaulitz kell, ezért itt...

- Mit kerestél ott, he?- fordult felé ismét Jimmy. Halántékán szaporán lüktetni kezdett egy kidagadó ér. Albert figyelmét is felkeltette.
- Mozog a halántékod.
- Kuss, arra felelj, amit kérdeztem!
- Mit is?- vigyorodott el. Foghíjas. Jimmy az égre emelte tekintetét, mintha türelemért fohászkodna az égiekhez.
- Ha ilyen gyengeelméjű vagy, jönnek érted a pszichiátriáról. Ott aztán gondolkozhatsz a gumiszobában.
- Ne fenyegessé’ Jámbor Jimmy - böffentette unottan...

Elgondolkodva fogom a kávésbögrét. Mennyi emlék, mennyi vér és szenvedés kísérheti végig egy ember életét? Mikor még katona voltam, úgy éreztem, csak parancsot teljesítek és ez felment a felelősség alól, ma már tudom, ez nem így van. Az ember akarva, akaratlanul, visszatekint az életére, és olyankor minden tettével köteles elszámolni. Nem Istennek, nem a társadalomnak, hanem a saját lelkiismeretének...